Az alázatosság a Bibliában értéknek számít. Manapság azonban nem igazán értékelik, sőt, talán nem is tekintik értéknek. Nem fogsz hallani róla, hogy bármely igazgatótanács is kijelentené: vállalatuk egyik alapértéke az alázat. Éppen ellenkezőleg. Az a tény, hogy ez nevetségesnek hangzik, csak aláhúzza, milyen messzire kerültünk attól, hogy felismerjük az alázatosság valódi fontosságát.

Függetlenül azonban attól, hogy társadalmunk hogyan értelmezi ezt a szót, az alázatosság az egyik legnagyobb érték, amelyet a Szentírásban találunk. Mindenhol, ahol tökéletes egység van, ott van alázatosság is: az otthonban, a gyülekezetben, sőt még a Szentháromságban is.

Vegyük példaként az Istenséget, mint a tökéletes egység konkrét példáját, amelyet az alázatosság tett teljessé. Jézus Krisztus, aki ősidők óta örökkévaló és egyenlő létezésű volt az Atyával és a Szent Szellemmel, 33,5 éven át önként alárendelte magát, nemcsak a mennyei Atyjának (János 5:19, 30, 6:38, 8:28, 14:31), hanem a Szent Szellem vezetésének is (Máté 4:1, Lukács 4:1, Márk 1:12).

Láttuk-e már az alázatosság drága értékét, ahogyan az Jézus Krisztus életében megnyilvánult? Úgy tekintünk-e rá, mint egy olyan értékre, amelyet érdemes nekünk is követnünk, és igyekszünk-e munkálkodni azon, hogy alázatos szívünk legyen?

Attól tartok, hogy manapság, amikor a világ értékei nyomást gyakorolnak ránk, nem vagyunk hajlandók elismerni, vagy legalábbis könnyen figyelmen kívül hagyjuk ennek a drága erénynek az igazi értékét.

Ha attól tartunk, hogy az alázatosság valamilyen módon kevésbé élvezetessé teszi az életünket, csak Jézus Krisztus életére kell tekintenünk, hogy meggyőződjünk ennek igazságáról. Volt-e a világ történelmében áldottabb élet? Teljesebb élet? Hatalmasabb élet? Örömtelibb élet? Kifizetődőbb élet?

Nem tudok elképzelni a világ történelmében Jézus életénél izgalmasabb életet. Nincs izgalmasabb annál, mint hogy Mennyei Atyánktól várjuk az életet, a pihenést, az örömöt, a békét, az erőt és mindazt, amire szükségünk van az életben. Rájövünk majd, hogy az alázatosság (az engedelmesség) útja az áldások útja, és az engedelmesség a kulcs ahhoz, hogy megkapjunk mindent, amit igazán akarunk, és amire szükségünk van.

Ha felismertük az alázatosság értékét, egy finom megtévesztés vehet erőt rajtunk: egy olyan hit, hogy „nekem csak Istennek kell engedelmeskednem. Azzal együtt, hogy hiszek „minden hívő papságában", és abban, hogy senkinek nincs szüksége más közbenjáróra, mint Jézus Krisztusra (Zsidók 7:25), fontos megjegyezni azt is, hogy még az Újszövetség korában is parancsot kaptunk arra, hogy őrizzük meg szívünket „Kóré lázadásától" (Júdás 1:11).

Kóré lázadása az Isten által fölé rendelt hatalom elleni ellenállás volt. Ő úgy gondolkozott, hogy ő lévita volt, és mivel Isten ilyen különleges kegyben részesítette, nem kellene a továbbiakban alárendelnie magát senki másnak. Ez a gondolat a mi szívünkbe is belopózhat: Nekem Jézus Krisztusom van, ezért nincs szükségem arra, és nem is vagyok köteles alárendelni magam senki más vezetőnek, sem a gyülekezetben, sem máshol. Kórét azonban az ilyen hozzáállása miatt teljes egészében elnyelte a pokol, ezért Júdás arra figyelmeztet minket, hogy óvakodjunk attól, hogy ugyanaz a sors teljesedjen be rajtunk. Isten a nyáj védelme érdekében rendelt elöljárókat a gyülekezetbe, és ha elutasítjuk azt az elvet, hogy Jézus Krisztuson kívül bárki másnak alárendeljük magunkat, azzal elutasítjuk azt a mintát, amelyet Isten az Ő Testének adott.

Ezért figyelmeztet Péter a 2 Péter 2:10-ben arra, hogy „az Úr tudja, hogyan tartsa büntetés alatt az ítélet napjáig az igazságtalanokat, akik megvetik a hatalmat," (saját parafrázisom). Valójában a „hatalom megvetését" ugyanarra a szintre helyezi, mint a „szennyes szenvedélyes vágyaknak való engedést". Láttuk-e már, hogy a hatalom elleni lázadás pontosan olyan romboló hatással van a lelkünkre, mint a „szenvedélyes vágyaknak való engedés"?

A Biblia azt mondja, hogy az utolsó napokat még az egyházon belül is a megtévesztés fogja jellemezni (Máté 24:24, Lukács 21:7-9), és az a gondolat, hogy „nem kell alárendelnem magam a hatalmasságoknak", egy veszélyes megtévesztés, amelytől különösen óvakodnunk kell. Harcolnunk kell azért, hogy az engedelmesség (alárendelés) egy olyan érték legyen, amely egyre nagyobb megbecsülést élvez, és egyre inkább beépül az életünkbe.

Ha tehát az engedelmesség (alárendelés) szót halljuk, mérlegeljük az ösztönös reakciónkat, hogy megsértődünk vagy felháborodunk-e a szó hallatán? Amikor azokat a bibliai szakaszokat tárgyaljuk, amelyek dicsérik az alázatosság értékét (vagy egyenesen megparancsolják azt), tekintsük ezeket olyan ígéreteknek, ami a kulcs egy áldott élet öröméhez és nyugalmához. Ne vonakodjunk a parancsolattól, hanem inkább tekintsük magunkat áldottnak, mert lehetőségünk van arra, hogy megkapjunk mindazt, amit a radikális alárendelés magatartása biztosan elhoz majd számunkra.