„Tőle származik minden" (Róma 11:36). Jézus azt mondta, hogy a mennyek országa a szellemi szegényeké (Máté 5:3). Azt is mondta, hogy csak azok léphetnek be abba az országba, akik az Atya akaratát cselekszik (Máté 7:21). A mennyek országa örök, és csak az lesz ott megtalálható, ami Isten akaratában történt. A szellemi szegények azok, akik tudatában vannak emberi korlátaiknak, ezért teljes mértékben alárendelik magukat Isten akaratának. Ebben az értelemben Jézus folyamatosan szellemi szegény volt.

Úgy élt, ahogyan Isten akarta, hogy az ember éljen - folyamatos Istentől való függésben, megtagadva, hogy elméjének erejét Istentől függetlenül használja. Gondoljuk át a szavait:

„A Fiú semmit sem tehet önmagától ……Nem a saját akaratomat cselekszem, hanem úgy beszélek, ahogyan az Atya tanított engem ……Nem a saját akaratomból jöttem, hanem Ő küldött engem…… Nem a saját akaratomat szólom, hanem az Atya maga, aki elküldött, adott parancsot nekem, hogy mit mondjak … A beszédeket, amelyeket mondok nektek, nem magamtól mondom; hanem az Atya, aki bennem lakik, Ő cselekszi e dolgokat." (János 5:19, 30; 8:28, 42; 12:49; 14:10).

Jézus soha nem cselekedett csak azért, mert szükséget látott. Látta a szükséget, de csak akkor cselekedett, amikor az Atyja megparancsolta neki. Legalább négyezer évet várt a mennyben, miközben a világnak kétségbeesetten szüksége volt egy Megváltóra, de csak akkor jött el a földre, amikor az Atyja elküldte Őt (János 8:42). „Amikor eljött az a rendelt idő volt, az az idő, amelyet Isten határozott meg, hogy elküldje a Fiát" (Gal. 4:4 - Living). Isten mindennek meghatározta a rendelt idejét (Préd. 3:1). Ezt az időt egyedül Isten ismeri, ezért nem tévedünk el, ha mindenben az Atya akaratát keressük, ahogyan Jézus is tette. Amikor Jézus a földre jött, nem csak úgy járt-kelt, és tett meg mindent, amit jónak gondolt. Bár elméje tökéletesen tiszta volt, mégsem cselekedett egyetlen dolgot sem egy ragyogó ötlet alapján, ami éppen eszébe jutott. Nem. Elméjét a Szent Szellem szolgájává tette.

Bár tizenkét éves korára már alaposan ismerte a Szentírást, a következő tizennyolc évet mégis ácsként töltötte, édesanyjával élve, asztalokat és székeket készítve, stb. Ismerte pontosan azt az üzenetet, amire a körülötte élő, haldokló embereknek szükségük volt, mégsem kezdett el prédikálni. Miért? Mert az Atya szerinti idő még nem jött el.

Jézus nem félt várni. „Aki hisz, nem siet" (Ézsaiás 28:16). Amikor pedig eljött az Atyja szerinti idő, otthagyta az asztalosműhelyt, és elkezdett szolgálni. Ezt követően gyakran mondta valamely dologgal kapcsolatban: „Még nem jött el az én órám" (János 2:4; 7:6). Jézus életében mindent az Atya időzítése és akarata határozott meg. Jézus életében az emberek szüksége önmagában soha nem jelentett cselekvésre való felhívást, mert az azt jelentette volna, hogy saját magától - a saját lelke szerint - cselekszik. Az emberek szükségeit figyelembe kellett venni, de Isten akaratát kellett végrehajtani. Jézus ezt nagyon világosan kifejtette a János 4:34-35-ben.

A szükséglet (35. vers):

„Emeljétek fel szemeiteket, és lássátok meg a tájékokat, hogy már fehérek az aratásra…"

A cselekvés elve (34. vers):

„Az Én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, aki elküldött engem, és az Ő dolgát elvégezzem."

Jézus nem tette meg azt a sok jó dolgot, amelyet a barátai javasoltak, mert tudta, hogy ha az emberekre hallgatna, és a látszólag jót tenné, akkor elmulasztaná azt a legjobbat, amit az Atyja a számára tartogatott.

Egyszer, amikor az emberek könyörögtek neki, hogy maradjon egy bizonyos helyen, azt mondta, hogy nem teheti, mert hallotta az Atyja hangját, amely máshová hívta. Emberi szempontból nagyon jó oka volt, hogy ott maradjon, ahol volt, mivel az emberek szokatlanul fogékonyak voltak az üzenetére. Isten gondolatai azonban nem emberek gondolatai, és Isten útjai nem emberek útjai (Ézs 55:8). Aznap kora reggel Jézus kiment egyedül imádkozni, és meghallotta az Atyja hangját (Márk 1:35-39), még mielőtt meghallotta volna Péter és a többiek javaslatait. Jézus nem az emberi értelemre támaszkodott, hanem engedelmeskedett annak az Igének, amely így szól: „A saját értelmedre ne támaszkodj. Minden utadon ismerd el Őt, és Ő egyengeti majd ösvényeidet" (Péld. 3:5-6). Minden dologban az Atyjától kért útmutatást. Az Ézsaiás 50:4-ben, az Úr Jézusra vonatkozó prófétai utalásban ezt olvassuk: „ Reggelről reggelre Ő (az Atya) felébreszt engem, és megnyitja értelmemet az Ő akaratára." Ez volt Jézus szokása. Kora reggeltől kezdve és egész napon át várt az Atyja hangjára, és pontosan azt cselekedte, amit az Atyja mondott neki. Nem vitatkozott az emberekkel, hogy eldöntse, mit tegyen, hanem imatalálkozót tartott az Atyjával. A lelki keresztyének az emberekkel folytatott megbeszélések alapján cselekszenek, a szellemi keresztyének pedig Isten hangjára várnak.

Jézus az Atyja által élt (János 6:57). Jézus számára Isten Igéje fontosabb volt, mint az étel (Máté 4:4). Naponta többször is meg kellett hallania az Atya hangját, és miután meghallotta, engedelmeskedett neki. Az engedelmesség is fontosabb volt számára, mint a napi tápláléka (János 4:34). Jézus az Atyától való teljes függésben élt. Egész nap ez volt a hozzáállása: „Szólj, Atyám, hallgatok." Gondoljunk csak arra, amikor kiűzte a pénzváltókat a templomból. Bizonyára sokszor előfordult, hogy Jézus látta a pénzváltókat a templomban, és nem űzte ki őket. Csak akkor tette meg, amikor az Atyja kérte tőle. A lelki keresztyén folyamatosan kiűzné a pénzváltókat, vagy egyáltalán nem. Aki azonban Isten vezetése alatt áll, az tudja mikor, hol és hogyan kell cselekednie. Sok jó dolog volt, amit Jézus tehetett volna, de soha nem tette meg, mert azok kívül estek az Atyja vele kapcsolatos akaratán. Mindig a legjobb dolgokkal volt elfoglalva, és azok elégségesek voltak. Nem azért jött a földre, hogy jó dolgokat tegyen, hanem hogy az Atyja akaratát cselekedje.

„Nem tudjátok, hogy Nekem az Atyám dolgait kell cselekednem?"- kérdezte Józseftől és Máriától tizenkét éves korában (Lukács 2:49). Kizárólag ezek megvalósítása érdekelte. Amikor 33,5 éves földi élete végéhez ért, valódi elégedettséggel mondhatta: „ Atyám, mindent megcselekedtem, amit mondtál nekem, hogy cselekedjem" (János 17:4). Nem járta be a világot, nem írt könyvet, követői kevesen voltak, a világ számos részén még mindig sok szükség maradt kielégítetlenül, stb., stb. De befejezte azt a munkát, amelyet az Atya rábízott. Végső soron kizárólag ez számít.

(Folytatódik.)