Egy szellemi vezetőnek mindenekelőtt egy elhívással kell rendelkeznie Istentől. Az ő munkája nem az ő szakmai foglalkozása lesz, hanem az ő elhívása.

Senki sem nevezheti ki magát szellemi vezetőnek! „Istentől kell, hogy legyen elhívása erre a munkára." (Zsidó 5:4-TBL).

Ez egy olyan alapelv, amit nem lehet megváltoztatni. A következő versben továbbmegy, és azt mondja: még Jézus sem nevezte ki magát a mi főpapunknak. Az Atya nevezte ki Őt. Ha ez így van, akkor mennyivel inkább igaznak kellene lenni a mi elhívásunkra.

Ma tragédia az, hogy a „keresztyén munkások" óriási többsége Indiában azért dolgozik, hogy megkeresse a kenyerét. Ez egy foglalkozás számukra. Nekik nincs elhívásuk Istentől.

Nagyon nagy különbség van egy „ foglalkozás" és egy „ elhívás" között. Engedjétek meg, hogy megmagyarázzam, mit értek ezalatt. Tegyük fel, hogy van egy beteg gyermek a kórházban, és egy nővér a 8 órás műszakja alatt gondoskodik róla. Ezt követően a nővér hazamegy, és teljesen megfeledkezik a gyermekről. A gyermekről való gondoskodása csak 8 órán át tartott. Most más dolga van, például moziba megy vagy TV-t néz. Nem kell ismét arra a gyermekre gondolnia egészen másnapig, amikor visszamegy dolgozni. Annak a gyereknek az anyja azonban nem 8 órás műszakban dolgozik! Nem tud moziba menni, amikor a gyermeke beteg. Ez a különbség egy foglalkozás és egy elhívás között.

Ha ezt a példát alkalmazod arra, hogy hogyan gondoskodsz a gyülekezetedben lévő hívőkről, akkor meg tudod állapítani, hogy nővér vagy anya vagy !

Pál a következőt mondta az 1 Thessz. 2:7-8-ban:

"Bebizonyítottuk, hogy szelídek vagyunk közöttetek, ahogyan egy anya gyengéden gondoskodik a saját gyermekeiről. Mivel így gyengéd szeretettel viseltettünk irántatok, nagy örömmel adtuk át nektek nemcsak az evangéliumot, hanem a saját életünket is, mert nagyon kedvesek lettetek számunkra".

Pál nemcsak Isten evangéliumát adta át azoknak a keresztyéneknek, hanem az ő életét is. Bármelyik szolgálat, amit nem így végeznek, az nem egy igazi keresztyén szolgálat. Pál így szolgálta Istent, mert neki volt egy elhívása a szolgálatra. Nem foglalkozásnak tekintette azt.

Csodálatos szolgálni az Urat! Ez a legnagyszerűbb dolog a világon. Semmi nem hasonlítható hozzá a földön - de csak akkor, ha van elhívásod. Nem lehet egy foglalkozássá lealacsonyítani.

Isten 1964. május 6.-án hívott el engem az Ő teljes idejű szolgálatára, amikor a haditengerészetnél voltam tiszt Indiában. Akkor beadtam a felmondásomat a tengerészeti hatóságoknak, de ez olyan volt, mint amikor Mózes megkérte a fáraót, hogy engedje el az izraelitákat! Az indiai haditengerészet nem engedett el. Két évbe és többszöri kérvényezésbe került, mire végül - csodával határos módon - Isten tökéletes időzítése szerint elengedtek.

Azzal, hogy Isten elhívott, minden megváltozott az életemben.

Először is,most már nem számított, hogy mit gondolnak rólam vagy a szolgálatomról, mert Valaki Más a Mesterem, és csak Neki tartozom felelősséggel.

Másodszor,bízhatok Istenben, hogy mellettem áll, és kegyelmet ad nekem, amikor bármilyen próbatétellel vagy ellenállással találom magam szembe a szolgálatomban - és ez gyakran megtörténik.

Harmadszor, nem számít, hogy kapok-e pénzt vagy sem, és hogy kapok-e ennivalót vagy sem. Ha kapok ételt és pénzt, akkor jó. Ha nem kapok sem ételt, sem pénzt, úgy is jó. Nem hagyhatom abba az Úr szolgálatát, csak azért, mert nem kapok pénzt vagy ételt - mert Isten hívott el.

Az elhívásomat nem tudom letenni. Nem vagyok fizetett alkalmazott, aki abbahagyhatja a munkát, ha nem kapok fizetést vagy ételt! Olyan ez, mint az anya és a gyermekének esete. Egy nővér abbahagyja a munkát, ha egy hónapig nem kapja meg a fizetését, de egy anya soha nem hagyhatja abba. Ha egyáltalán nem kap fizetést vagy ételt, akkor is gondoskodik a gyermekéről! Így szolgálták az apostolok az Urat.

Milyen dicsőséges dolog Isten elhívásában lenni!