Az 1 Mózes 22 a következő kifejezéssel kezdődik: "Ezek után…" Ha megvizsgáljuk a próbatétel óráját közvetlenül megelőző körülményeket, Ábrahámot egy diadalmas helyzetben találjuk. A pogányok odamentek hozzá, és azt mondták: "Ábrahám, figyeltük az életedet, és tudjuk, hogy Isten mindenben veled van, amit teszel" (1 Mózes 21:22). Minden bizonnyal hallottak róla, hogy Sára milyen csodálatos módon esett teherbe, és meg voltak győződve róla, hogy Isten ezzel a családdal van. Izmaelt elküldték. Izsák volt legkedvesebb Ábrahám szívének. Ábrahám ebben az időszakban nagy veszélyben volt, mert elveszíthette az első szeretetét és odaadását Isten iránt. Ezért Isten ismét próbára tette őt. Azt mondta neki, hogy áldozza fel Izsákot az oltáron. Ábrahámnak volt füle a hallásra, és a szíve kész volt mindenben engedelmeskedni, amit Isten parancsolt. Másnap korán felkelt, és kiment, hogy engedelmeskedjen Istennek (1 Mózes 22:3). Az írás nem árulja el, min ment keresztül az öreg pátriárka az előző éjszaka, miután Isten szólt hozzá. Biztos vagyok benne, hogy nem aludt aznap éjjel, hanem ébren maradt, elment, újra és újra ránézett szeretett fiára; és bizonyára könnyek gördültek le a szeméből, ha arra gondolt, mit kell tennie vele.

Milyen nehéz lehetett Ábrahámnak az öreg korában kapott fiát feláldoznia! Hajlandó volt azonban engedelmeskedni Istennek bármi is volt az ár. Körülbelül ötven évvel korábban az „eke szarvára tette a kezét", amikor Isten Úrba hívta; és most sem nézett hátra. Engedelmességének nem volt határa, és nem volt vége az Istenéért való áldozatkészségnek. Nem csoda, hogy Isten barátja lett.

Ábrahám szívében egy olyan hit volt amikor ment fel a hegyre Izsákot feláldozni, hogy Isten valami módon feltámasztja a fiát a halálból. A Zsidók 11:19 azt mondja nekünk, hogy Isten már ízelítőt adott a feltámadás erejéből Ábrahámnak Izsák születése által a saját és Sára testének megelevenítésével. Bizonyára nem lehet probléma egy ilyen Istennek feltámasztania Izsákot, akit az oltáron megölnek. Ezért amikor otthagyja Ábrahám a szolgáit a Mória-hegy lábánál azt mondta nekik: "Én és a fiú elmegyünk, és imádkozunk, és (mindketten) visszajövünk hozzátok" (1 Mózes 22:5). Ez a hit szava volt. Hitt benne, hogy Izsák visszajön vele.

Figyeld meg azt is, hogy azt mondta a szolgáinak: "Istent fogjuk imádni." Nem panaszkodik, hogy Isten túl sokat követel tőle, és nem dicsekszik azzal a csodálatos áldozattal, amelyet Istenért meghozni készül. Nem. Ábrahám nem tartozott azok közé, akik finoman tájékoztatnak másokat az Istenért hozott áldozatukról. Ábrahám azt mondta, hogy imádni fogja az Istenét. És itt megértünk valamit az istentisztelet valódi jelentéséből. Emlékezzetek arra, hogyan mondta egyszer Jézus: „Ábrahám örvendezett, hogy láthatta az én napomat, és látta azt, és örült" (János 8:56). Biztosan itt, a Mória hegyén látta Ábrahám a Krisztus napját. A prófétai látomásban az idős pátriárka saját cselekedetében annak a napnak a képét látta (még ha halványan is), amikor maga Isten, az Atya fogja felvezetni az egyszülött Fiát a Kálvária dombra, és áldozatul ajánlja fel az emberiség bűneiért. És azon a napon a Mória-hegyén Ábrahám megismert valamit abból, hogy mit jelentett Isten szívének megmenteni egy bűnös világot. Azon a reggelen bensőséges közösségben volt Isten szívével. Igen, imádta Istent - ​​nemcsak szép szavakkal és himnuszokkal, hanem megfizetve az engedelmesség és az áldozat árát.

Isten mély és bensőséges megismerése csak az ilyen engedelmesség által érhető el. Rengeteg hasznos teológiai információt halmozhatunk fel az elménkben; de igazi szellemi ismeret csak akkor jöhet létre, ha mindent odaadunk Istennek. Nincs más út. Ábrahámot itt megvizsgálta Isten, hogy az Adakozót vagy az Ő ajándékait szereti-e jobban? Izsák kétségtelenül Isten ajándéka volt, Ábrahámot azonban az a veszély fenyegette, hogy végtelen szeretetet érzett a fia iránt. Izsák bálvány lett, aki elhomályosította Ábrahám szellemi látását, ezért Isten közbelépett, hogy megmentse Ábrahámot egy ilyen tragédiától.