Minden próféta terhe a szentség volt: add fel a bálványaidat és tedd az első helyre Istent az életedben. Az igazi szentségnek egyáltalán nincs szüksége bálványokra az életünkben. A szentség Isten-érzéssel tölti el az egész szívünket. A mi elhívásunk hirdetni, hogy a gyülekezet ma egy olyan hely lehet, ahol Isten örömmel tartózkodik.
Az igazi szentség csak arra az emberre jön, aki teljes szívvel keresi azt, és nem annak, akinek csak helyes tanítás van a fejében. A szentség titkát nem a görög szavak jelentésének és az igeidőknek az Újszövetségben való tanulmányozása által fedezzük fel, hanem a szív teljessége és az őszinte vágyunk által, hogy tetszeni akarunk Istennek. Isten a szívünket és nem az elménket nézi!
A szentségben való növekedés mindig azt eredményezi, hogy növekszik az Isten szemében való bűnösségünk tudata. A szentség Isten valódi természete. Isten szelleme adja nekünk a Szent Szellemet. Amikor Ézsaiás egy látást kapott Istentől, a maga szentségében látta Őt, saját magát pedig tisztátalan embernek (Ézsaiás 6:1-7). A Szellemmel telt élet, a szentségben növekedő élet. Ahogyan növekszik a szentség az ember életében, úgy Isten abszolút szentségének tudatában cselekszik. A kettő együtt halad. Valójában az utóbbi egy próba, hogy egy személy valóban rendelkezik az előbbivel. Huszonöt évvel a megtérése után Pál azt mondta, hogy „én vagyok a legkisebb apostol" (1 Korinthus 15:9). Öt évvel később azt mondta, hogy „én vagyok a legkisebb a szentek között." (Efézus 3:8). Még egy évvel később már azt mondta: „én vagyok (figyeljük meg, hogy nem 'én voltam', hanem 'én vagyok') a bűnösök főnöke." (1 Timótheus 1:15). Látjátok az előrehaladását a szentségben az ő állapotát tekintve? Minél szorosabb volt Pál kapcsolata Istennel, annál inkább tudatában volt saját szíve romlottságának és gonoszságának. Rájött, hogy nem jó dolog a testében bízni (Róma 7:18).
El kell jutnunk arra a helyre, ahol jobban vágyunk a teljes szentségre, mint a teljes egészségre. Ahogy teljesen szabadok akarunk lenni minden betegségtől a testünkben, ugyanúgy akarnunk kell, hogy teljesen szabadok legyünk minden bűntől, ami beszennyez minket. Nem szabad megtűrni a bűnt többé, mint ahogyan nem tűrjük meg a betegséget sem. Megtűrni a szennyes gondolatokat olyan, mintha megtűrnénk a tüdőbajt vagy a leprát. Megtűrni a haragot a saját igazságunk miatt azt mondva, „ez az én gyengeségem vagy az én temperamentumom" és így megengedni az életünkben azt olyan, mint engedélyt adni az AIDS vagy a szifilisz számára a testünkben. Bűn és betegség nagyon hasonlítanak egymásra.
„ Titeket pedig gyarapítson az Úr és tegyen bőségesekké az egymás iránt és mindenki iránt való szeretetben, amilyenek vagyunk mi is ti irántatok, hogy erősekké tegye a ti szíveteket, feddhetetlenekké a szentségben, a mi Istenünk és Atyánk előtt, amikor eljön a mi Urunk Jézus Krisztus minden ő szentjeivel egyetemben." (1 Thessz. 3:12-13)
Ezek a versek arra tanítanak minket, hogy nem szabad vádolhatóknak lennünk a szentségben, növekednünk és bővölködnünk kell a szeretetben minden ember felé. A szentség szeretet nélkül hamisítvány - és az ilyen szentség valójában önigazolás és törvénykezés, ami olyan, mint a „megfertőzött ruha" Isten szemében (Ézsaiás 64:5).
A szentség és Isten változatlan szeretete volt minden próféta terhe. A szentség Isten népe között és Isten változatlan szeretete Isten népe felé még akkor is, ha ők szellemi paráznaságban voltak és eltévelyedtek. Isten vágya mindig az volt, hogy visszahozza a népét Őhozzá. Megdorgálja őket, és miután megdorgálta őket, utána vissza akarja hozni őket magához.
Így kellene működni egy igazi prófétai szolgálónak a gyülekezetben is. Egy igazi próféta a gyülekezetben ma ugyanazt a terhet viseli, amit az ószövetségi próféták viseltek a szentséggel kapcsolatban Isten népe között. Isten úgy buzdítja fel őket, ahogyan régen, Isten változatlan, türelmes és együttérző szeretete által, hogy folyamatosan arra vágyjanak, hogy a visszacsúszott népet visszahozzák Őhozzá, egy valódi szentségre. Minden gyülekezetben kellene lenni egy prófétai szolgálónak, hogy életben maradjanak és Isten szerint való módon működjenek, úgy, ahogyan kell.