Mózes két kőtáblával a kezében jött le a Sínai-hegyről. Az egyikre négy parancsolat volt írva, ami az ember Istennel való kapcsolatával foglalkozik, a másikra további hat parancsolat volt írva, amelyek az Őt követők emberi kapcsolataival foglalkoznak. Az Úr Jézus azt mondta, hogy a két kőtábla parancsolatait két parancsolatban lehet összefoglalni.

Az első: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből," és a második: „Szeresd felebarátodat, mint magadat" (Máté 22:37, 39).

Jézus kihangsúlyozta ezt a kettőt akkor is, amikor imádkozni tanított. Az első három kérés az első parancsolathoz kapcsolódik, és a következő három a második parancsolathoz, amit azzal egészített ki, hogy azt mondta a tanítványainak: „Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket" (János 13:34).

Jézus igazi tanítványa arra törekszik, hogy tökéletesen Isten-központú legyen a tudatos - és a tudat alatti szinten egyaránt, és minden vágyát tekintve, tökéletes összhangban legyen Istennel; és ne legyenek vágyai, ambíciói vagy érzései Isten akaratán kívül az életében. Ezzel egy időben arra is törekszik, hogy tökéletesen szeresse a testvéreit, ahogyan Jézus szerette őt. Ezzel együtt állandóan tudatában van annak, hogy a hozzáállása nem olyan tökéletes, mint amilyennek lennie kellene ebben a két irányban, de továbbra is e cél érdekében munkálkodik, és hajlandó minden esetben bármi árat megfizetni azért, hogy eljusson oda.

A testvéreink szeretete azt jelenti, hogy törődünk velük. Nem törődhetünk mindenkivel a világon. Erre csak Isten képes. A képességeink szerint azonban törődnünk kell a hittársainkkal; és ennek a kapacitását folyamatosan növelni kell.

Nem így indulunk el. Az első lépés az, hogy szeressük a családunk tagjait az otthonunkban, ahogy Jézus szeretett minket, azonban nem állhatunk meg itt. Arra törekszünk, hogy úgy szeressük testvéreinket Isten családjában, ahogy Jézus szeretett minket. A tökéletesség egy olyan cél, amely felé törekedni kell. El kell határoznunk magunkat, hogy el akarjuk érni azt. Erre törekedett Pál is, amikor azt mondta:

„Atyámfiai, nem gondolom, hogy én már elértem volna, de egyet cselekszem, hogy azokat, amelyek hátam mögött vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nekikdőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felűlről való elhívása jutalmára" (Fil. 3:13,14).

Isten felülről való elhívása az, hogy tökéletesen Istenre összpontosítsunk, mindenekelőtt Istent szeressük, majd szeressük hittársainkat, ahogy Jézus szeretett minket, és szeressük felebarátainkat, mint önmagunkat.