A szellemi büszkeség egy nagyon nagy veszély, amivel mindannyiunknak folyamatosan szembe kell néznie - különösen, amikor az Úr megáldja a munkánkat. Nagyon könnyű ilyenkor azt gondolni, hogy lettünk „ valakik," amikor valójában „senkik" vagyunk. Ilyenkor Isten maga fog ellenünk állni és harcolni ellenünk, mert Isten ellene áll minden büszke embernek, akárkik is legyenek ők. Amikor ajándékokban részesülünk, vagy amikor a dolgok jól mennek a személyes és a családi életünkben, vagy amikor a gyülekezetünk növekszik, vagy amikor anyagilag meggazdagodunk, nagyon könnyű felfuvalkodni. Világosságra kell jutnunk a szellemi büszkeségünkről és az önzésünkről sokkal inkább, mint bármi más bűnről. Nagyon könnyen becsaphatjuk magunkat ezeken a területeken. Gondolhatjuk azt, hogy nagyon alázatosak és önzetlenek vagyunk, amikor valójában meglehetősen büszkék és énközpontúak vagyunk. A Sátán egy nagy megtévesztő.
A szellemi büszkeség néhány bizonyítéka, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy meglássuk a valódi állapotunkat: megsértődés, harag felgerjedése, tisztátalan szexuális gondolatok, a hibák beismerésének hiánya, a bocsánatkérés halogatása, a kapcsolatok helyreállításának halogatása a hívő társakkal a gyülekezetünkben, stb.
Egy büszke vezető úgy fog viselkedni a gyülekezetében, mint egy diktátor és úgy fogja működtetni azt, mint egy vezérigazgató a vállalatát. Egy ilyen ember sosem lesz képes felépíteni a gyülekezetet, mint Testet.
A szellemi büszkeség olyan, mint a testszag és a szájszag, amit magunkról nem vehetünk észre, de mások észrevehetik. Például, amikor egy vezető dicsőíti a saját szolgálatát, nem veszi észre a belőle áradó szellemi büszkeség szagát, de az istenfélő ember azonnal észreveszi nála a szellemi büszkeséget.
A vezető büszke hozzáállása a gyülekezetét babiloni gyülekezetté változtatja, ahogy azt Nabukodonozor magatartásában is láthattuk (Dán 4:30) - Isten megalázta és azonnal elvetette őt.
A szellemi büszkeség a tisztelet hiányát hozza létre az idősebb testvérek felé és azok felé, akikről Isten maga tett bizonyságot. Egy ilyen vezető el fogja várni másoktól a gyülekezetben, hogy engedelmeskedjenek neki, maga azonban ódzkodik tőle, hogy engedelmeskedjen bármilyen szellemi hatalomnak, amit Isten helyezett fölé. A tiszteletnek ez a hiánya egyre inkább terjed a keresztyének között az utolsó napokban. Mindenhol ezt látjuk ma sok gyereknél és a fiataloknál - ahogyan az idősebb, istenfélő testvérekhez szólnak.
Diofretész példája (3 János 1:9) és az öt gyülekezet bukott elöljárói, akikről János írt a Jel. 2-3-ban egy figyelmeztetés mindannyiunk számára. Amint arról korábban beszéltünk, ha ezek az elöljárók megítélték volna magukat, Isten közvetlenül, maga mutatta volna meg nekik hibáikat és nem János apostol által.
Amikor felhagyunk saját magunk megítélésével, úgy kezdünk el prédikálni, mintha szakértők lennénk. És az Úr nem lesz velünk. Ezért mindennap meg kell ítélnünk magunkat, minden apró gondolatunkat és a szolgálatunkat. Folyamatosan ellenőriznünk kell magunkat, hogy lássuk, Isten bizonyságot tesz-e életünkről és munkánkról (Gal.6:4). Ha nem, akkor valami komoly baj van.
Íme, három bátorítás minden elöljárónak:
„Szellemben szegénynek" lenni annyit jelent, mint „semminek tartani magunkat" (Máté 5:3 - Bővített Biblia), és állandó személyes, szellemi szükséglet érzésével élni.