Igazi gyülekezetet, csak azok tudnak építeni, akik Jézushoz hasonlóan készek mindent feladni.

„Krisztus szerette a gyülekezetet és önmagát adta érte" (Efézus 5:25). Mindenkinek meg kell fizetnie ezt az árat, akik ma gyülekezetet akarnak építeni - a saját életének teljes odaszánása mindennap. Nincs könnyebb mód Krisztus testének építésére. Az emberi történelem kezdetétől ezt az alapelvet látjuk.

Káin egy olyan áldozatot vitt Istennek, amit Isten elutasított. Ábel azonban a „nyájának legjavát" adta, és Isten elfogadta azt (1 Mózes 4:3-5). Káin a vallásos keresztyéneket szimbolizálja, akik olyan áldozatokat hoznak Istennek, ami nekik nem kerülsemmibe vagy nagyon kevés árat fizettek érte. Ábel ezzel szemben a szellemi hívőket szimbolizálja, akik olyan áldozatokat hoznak Istennek, amiért mindenüket odaadták.

Amikor Isten hívásának engedelmeskedve Ábrahám megáldozta Izsákot a Mórija hegyén, ez volt a legdrágább áldozat, amit valaki valaha is hozhatott. Ábel is az ő nyomdokaiban járt (1 Mózes 22).

Ezer évvel később Dávid áldozatot mutatott be ugyanazon a helyen, a Mórija-hegyen (Arauna szérűjénél), és teljes elkötelezettséggel ezt mondta: „Soha nem fogok felajánlani Istennek olyan áldozatot, ami semmibe sem kerül." (2 Sámuel 24:24)

Isten megmutatta a drága áldozatokat, amit Ábrahám és Dávid feláldozott és azt mondta Salamonnak, hogy építse fel az Ő templomát pontosan azon a helyen, ahol ez a két ember bemutatta a becses áldozatát - az Arauna szérűjén a Mórija-hegyén (Lásd 2 Krónika 3:1).

Isten ezzel megmutatta, hogy az Ő háza csak olyan emberek által épülhet fel, akik rendelkeznek a teljes áldozatnak ezzel a szellemiségével. Csak az ilyen emberek fogják felépíteni Krisztus menyasszonyát - Jeruzsálemet (Jel. 21:2). Minden más keresztyén Babilont, a Nagy paráznát fogja építeni. (Jel. 17 -18).

A vallásos és a szellemi embereknek ez a két csoportja Káinnal és Ábellel kezdődött. Ez a két csoport volt később látható a hamis próféták és az igaz próféták esetében is Izrael történetében; később a farizeusokban és Jézusban; végül Babilonban és Jeruzsálemben fog beteljesedni (Jel. 17-18 és 21).

Sok hívő vágyik rá, hogy angyalokat láthasson és hogy Jézus megjelenjen neki, nekünk azonban arra kell vágynunk, hogy meglássuk Jézus életének dicsőségét - úgy, ahogyan a földön élt. Ez a követendő példa!

Pál a következőt mondta: „Nem lakik az én hústestemben semmi jó … Óh én milyen nyomorult ember vagyok!" (Róma 7:18, 24). Ez adott neki egy égő szenvedélyt, hogy teljesen megtisztítsa magát. A hústestünknek a romlottságáról való kijelentés az, amire nekünk is szükségünk van. Csak akkor fogunk vágyni rá, hogy „megtisztítsuk magunkat a hústest minden szennyétől" és vágyni „ a tökéletes szentségre Isten félelmében " - és ez megőrzi a gyülekezetet a tisztaságban (2 Kor. 7:1).

A tiszta tanítások, amikben hiszünk, és amiket hirdetünk, könnyen erő nélküli kegyességi formát ölthetnek, ha csak a tanításokra gondolunk. Sokkal többre van szükségünk, mint csupán tanításokra. Azoknak kijelentéssé kell válniuk számunkra - a kijelentés biztosít egy növekedést számunkra az életünkben. Minél hűségesebbek vagyunk, hogy szembenézzünk és küzdjünk a kísértésekkel az életünk különböző területein, annál inkább megkapjuk a Szent Szellem kijelentését a belső életünk számos nem krisztusi területére, amelyektől meg kell tisztítanunk magunkat.

Folyamatos kijelentések nélkül lehetetlen felépíteni a gyülekezetet, Krisztus Testét. Az a szentség, amit a hústestünk romlottságáról való kijelentés nélkül érünk el, legjobb esetben olyan lehet, mint az ószövetségi szenteké - a Törvény külsődleges igazsága. Ezáltal lehetünk híresek a minket követő hívők szemében, de az nem lesz „tökéletes Isten szemében." (Jel. 3:1-2).

Ha nem 'látjuk' Jézust, mint példaképünket a kísértés pillanataiban, akkor számítani kell rá, hogy a hitéletünk hanyatlani fog.