A Biblia az Istentől függő életet élő embert egy fához hasonlítja, ami egy földalatti folyóból táplálkozik (Jeremiás 17:5-8). Jézus így élt, mint ember - folyamatosan táplálkozva a szellemi forrásából, a Szent Szellemből, Isten folyójából.

Jézus nem emberi erővel győzött a kísértés felett, hanem minden pillanatban az Atyából merített erőt. Az önmegtagadás útja, ahogyan azt Jézus példázta és tanította, nem olyan, ahol a lélek próbál meg úrrá lenni önmagán. Nem. A buddhizmus és a jóga ilyenek, amelyek annyira különböznek a Szentírás tanításától, mint a menny a földtől.

Jézus azt tanította, hogy emberként nincs meg a hatalmunk ahhoz, hogy úgy éljünk és szolgáljuk Istent, ahogyan kellene. Azt mondta, hogy olyanok vagyunk, mint az ágak, amelyek gyümölcstermése teljesen a fa által biztosított nedvtől függ. "Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek" - mondta a János 15:5-ben. Ezért, amit a Szent Szellem segítsége nélkül teszünk az SEMMI. Ebben rejlik az a létfontosságú szükség, hogy "folyamatosan telve legyünk Szent Szellemmel" (Efézus 5:18).

Maga Jézus is telve volt Szent Szellemmel (Lukács 4:1, 18), és a Szellem erejével felkenve élt és munkálkodott az Atyjáért. Emberként azonban ez csak úgy volt lehetséges neki, hogy szellemben szegény volt.

Jézus tudatában volt annak az emberi testnek a gyengeségével, amelyet magára öltött. Ezért állandóan kereste az alkalmat, hogy egyedül maradhasson és imádkozhasson. Valaki azt mondta, hogy ahogyan a turisták a jó szállodákat és a fontos látnivalókat keresik, amikor egy városba belépnek, úgy Jézus a magányos helyeket kereste, ahol imádkozhatott.

A lélek erejét halálba adva a szellemi erőt kereste a kísértés legyőzéséhez. Senki sem volt annyira tudatában a test gyengeségének, mint Jézus, ezért imádságban kereste az Atya arcát segítségért, ahogyan senki sem tette ezt soha. "Hangos sírással és könnyhullatással"imádkozott a földi élete napjaiban. Az eredmény az lett, hogy az Atya hatalmasan megerősítette Őt, sokkal jobban, mint bárki mást. Jézus egyszer sem vétkezett, mert sosem a lélek erejéből táplálkozott (Zsidók 4:15; 5:7-9).

Elég kifejező, hogy az evangéliumokban 25 alkalommal szerepel az "imádkozni" vagy "imádság" szó Jézussal kapcsolatban. Ebben rejlik életének és munkásságának titka.

Jézus nemcsak élete nagy eseményei előtt imádkozott, hanem néhányszor utána is. Miután csodát téve megetetett ötezer embert, visszavonult a hegyekbe imádkozni. Ennek bizonyára az volt célja, hogy megóvja magát a büszkeség vagy az elvégzett munka feletti önelégültség kísértésétől, és hogy az Atyára várva új erőt merítsen (Ézsaiás 40:31). Általában csak akkor imádkozunk, amikor valamilyen fontos feladatot kell elvégeznünk az Úr számára. Ha azonban kialakítanánk azt a szokást, amelyet Jézus, hogy a feladatunk elvégzése után várakozunk az Atyára, megóvnánk magunkat a büszkeségtől, és így nagyobb dolgokra lennénk képesek az Úrért.

Minél több dolga volt Jézusnak, annál többet imádkozott. Voltak időszakok, amikor enni és pihenni sem volt ideje (Márk 3:20; 6:31, 33, 46), de az imádságra mindig szakított időt. Tudta, mikor kell aludnia és mikor kell imádkoznia, mert engedelmeskedett a Szellem vezetésének.

A szellemi szegénység a hatékony imádság előfeltétele. Az ima az emberi tehetetlenség megnyilvánulása, és ha azt akarjuk, hogy értelmet nyerjen, és ne csupán vallásos cselekedet legyen, akkor folyamatosan fel kell ismerni az emberi erőnk elégtelenségét akár a keresztyén élet megélésében, akár Isten szolgálatában.

Jézus folyamatosan imádságban kereste Isten erejét, és soha nem csalódott. Így olyan dolgokat vitt véghez az ima által, amelyeket más módon sosem érhetett volna el.