Úgy tűnik, a mai hívők többsége nem rendelkezik azzal a mélységgel, odaszánással vagy erővel, amellyel az első keresztyének rendelkeztek.

Mit gondoltok, mi ennek az oka?

Az első ok az, hogy valójában nem bánták meg a bűneiket.

Jézus üzenete, amit hirdetett a következő volt: „Bánjátok meg a bűneiteket és higgyetek az evangéliumban" (Márk 1:15). Az apostolainak is megparancsolta, hogy ugyanezt az üzenetet hirdessék (Lukács 24:47), és ők pontosan azt tették (Ap.csel. 20:21).

Isten Igéje nagyon világos e tekintetben. A bűnök megbánását és a hitet nem lehet különválasztani, ha azt akarjátok, hogy egészséges és igazi megtértek legyenek. Isten ezt a két dolgot összekapcsolta egymással; és amit Isten összekapcsolt azt senkinek sem kellene különválasztania.

A bűnbánat és a hit valójában a keresztyén élet alapjának első két eleme. (Zsidó 6:1).

Ha nem bántad meg a bűneidet a megfelelő módon, akkor az alap biztosan hibás lesz. Természetes, hogy ebben az esetben az egész keresztyén életed ingatag lesz. A Bibliában látunk néhány példát azokról, akiknek a bűnbánata hamis volt. Amikor Saul király nem engedelmeskedett Istennek, Sámuelnek beismerte ugyan, hogy vétkezett, de nem akarta, hogy a nép ezt megtudja. Továbbra is az emberek megbecsülését kereste. Nem volt igazi a bűnbánata. Félt tőle, hogy leleplezze magát (1 Sámuel 15:24-30). Ez volt a különbség közte és Dávid király között, aki nyíltan elismerte bűnét, amikor elbukott (51. zsoltár). Ahab király egy másik, Saulhoz hasonló személy volt. Amikor Illés figyelmeztette, nagyon félt attól, hogy Isten meg fogja ítélni őt. Még zsákruhát is öltött magára, és meggyászolta bűneit (1 Királyok 21:27-29), de valójában nem bánta meg a bűnét, csak Isten ítéletétől félt.

Iskariótes Júdás esete is egy világos példa a hamis bűnbánatra. Amikor látta, hogy Jézust halálra ítélték, rosszul érezte magát és azt mondta: "Vétkeztem" (Máté 27:3-5). Ő azonban a papoknak ismerte ezt be - ma is ezt teszik néhányan! Még akkor sem bánta meg a bűnét, amikor rosszul érezte magát amiatt, amit tett. Ha őszinte lett volna a bűnbánata, akkor összetörve oda kellett volna mennie az Úrhoz és bocsánatot kérnie. Ezt azonban nem tette meg.

Sokat tanulhatunk ezekből a példákból - hogy mi nem tekinthető bűnbánatnak!

Az igazi bűnbánat „a bálványoktól az Istenhez való fordulás" (1 Thesszalonika 1:9).

A bálványok nem csak a pogány templomokban található fából és kőből készült bálványok. Vannak ugyanilyen veszélyes bálványok, amelyeket az emberek imádnak, és amelyek nem is néznek ki olyan csúnyán. Ezek az élvezet, a kényelem, a pénz szeretete, a hírnév, a saját akarat stb. bálványai.

Mindannyian imádtuk ezeket sok éven keresztül. A bűnbánat azt jelenti, hogy abbahagyjuk ezeknek a bálványoknak az imádását, és elfordulunk azoktól - Isten felé.

A bűnbánatnak magában kell foglalnia a teljes személyiségünket - az értelmünket, az érzéseinket és az akaratunkat.

A bűnbánat elsősorban azt jelenti, hogy megváltoztatjuk a gondolkozásunkat a bűnnel és a világgal kapcsolatban. Felismerjük, hogy a bűnink elválasztanak Istentől. Felismerjük azt is, hogy ennek a világi életnek az egész életmódja istenellenes, és hátat akarunk fordítani ennek az istenellenes életmódnak.

A bűnbánat magában foglalja továbbá az érzéseinket is. Szomorúak vagyunk attól az életmódtól, ahogyan korábban éltünk. (2 Korinthus 7:10). Meggyűlöljük magunkat a múltbeli cselekedeteink miatt; és ennél is jobban megvetjük a nagyobb gonoszt, amit magunkban látunk, amit senki más nem láthat (Ezékiel 36:31).

Sírunk és gyászoljuk, hogy életmódunkkal ennyire megbántottuk Istent. A Bibliában sok nagy embernek ez volt a reakciója, amikor tudatára ébredt bűneinek. Dávid (51. zsoltár), Jób (Jób 42:6) és Péter (Máté 26:75) - mind keservesen sírtak, amikor megbánták bűneiket. Jézus és az apostolok is arra bátorítottak minket, hogy sírjunk és gyászoljuk bűneinket (Máté 5:4; Jakab 4:9). Ez az út vezet vissza Istenhez.

Végül, a bűnbánat az akaratunkat is érinti. Fel kell adnunk makacs, saját akaratunkat - „a magunk útját akarjuk járni" - és Jézust kell az életünk Urává tennünk. Ez azt jelenti, hogy mostantól kezdve hajlandóak vagyunk bármit megtenni, amit Isten akar, bármi áron és bármennyire megalázó is.

A tékozló fiú összetört, saját akaratát feladó fiatalemberként tért vissza az apjához, és hajlandó volt bármit megtenni, amit az apja mondott neki. Ez az igazi bűnbánat (Lukács 15:11-24).

Nem kell megvallanunk Istennek minden egyes bűnt, amit valaha elkövettünk. Lehetetlen lenne mindenképpen emlékezni mindegyikre. A tékozló fiú sem ezt tette, csak annyit mondott, „Atyám, vétkeztem". Nekünk is csak ennyit kell mondanunk.

Ne feledjük azonban el, hogy Iskáriótes Júdás is azt mondta: „Vétkeztem". Az ő vallomása és a tékozló fiú vallomása között azonban óriási különbség volt. Isten nem csak az általunk kimondott szavakat hallgatja meg. Érzékeli a szavak mögötti szellemet, és ennek megfelelően bánik velünk.