Isten házának megkülönböztető jellemvonása saját magunk megítélése (1 Péter 4:17), amely annak az eredménye, hogy Isten színe előtt élünk. Ézsaiás, Jób és János mind meglátták a saját értéktelenségüket és bűneiket, amikor meglátták Istent (lásd Ézsaiás 6:5; Jób 42:5-6; Jelenések 1:17).

Amikor Ádám és Éva meggyalázták Isten szentségét, Isten kiűzte őket az Édenkertből. Ezután kerubokat állított az élet fája elé lángoló pallosokkal (kardokkal), hogy őrizzék azt. Ez az Élet fája jelképezi az örök életet (az isteni természetet), és Jézus azért jött, hogy ezt nekünk adja. A kard a keresztet jelképezi, amelynek le kell csapnia az énközpontú életünkre, hogy részese lehessünk az isteni természetnek. Igaz, ez a kard először Jézusra csapott le, de mi is megfeszíttettünk vele együtt (Galáta 2:20). „Akik pedig Krisztuséi, a testet megfeszítették indulataival és kívánságaival együtt." (Galáta 5:24)

Ahogyan a keruboknak, a gyülekezetek véneinek is forgatniuk kell ezt a kardot, és hirdetniük kell, hogy az egyetlen út az isteni természetbe az, ha meghalunk a testünknek (indulataival és kívánságaival együtt). Az Istennel való közösségbe visszavezető út ezen kard által történik. Mivel ezt a kardot nem forgatják, ezért van az, hogy a legtöbb gyülekezet manapság tele van megalkuvókkal és már nem Krisztus testének kiformálódása.

A 4 Mózes 25:1-ben arról olvasunk, hogy egyszer az izraeliták elkezdtek Moáb lányaival paráználkodni. Az egyik izraelita még be is vitt egy midiánbeli nőt a sátrába (4 Mózes 25:6). Az egyik pap, Fineás, azonban azon a napon megmentette Izráelt attól, hogy az egész nemzet elpusztuljon. Olyan buzgón kereste Isten tiszteletét, hogy azonnal fogott egy dárdát, bement abba a sátorba, és megölte a férfit és a nőt is (4 Mózes 25:7-8). Ekkor Isten megállította a csapást (4 Mózes 25:9). Addigra azonban már 24 000 ember meghalt. A csapás olyan gyorsan terjedt, hogy ha nem lett volna az az egy „kerub, aki forgatta a kardot" azon a napon, a csapás elpusztította volna Izráel egész táborát.

Látod már, milyen értékes dolog, ha van egy „kerub karddal a kezében" minden gyülekezetben? A csapás sebesen terjed ma is a keresztyénségben, mert nincs elég Fineás, akik tudják használni a kardot. Túl sok olyan elöljáró és igehirdető van, akik emberek tetszését keresik, és folyamatosan arra buzdítanak minket, hogy „szeressük a midiánitákat". Az ördög ezer érvet fog adni arra, hogy miért nem kell használni a kardot a gyülekezetben. Még a Szentírásból is idézni fog, hogy alátámassza az érveit, ahogyan Jézusnak is idézett a Szentírásból.

Személy szerint mit nyert Fineás azon, hogy használta a kardot? Semmit. Ellenkezőleg, inkább nagyon is sok veszíteni valója volt - különösen a hírneve, hogy kedves és szelíd!! Biztosan sok rosszindulatú beszéd és harag tárgyává vált a megölt férfi rokonai és barátai körében. Fineást azonban Isten nevének dicsősége és tisztelete motiválta. Isten pedig az elismerés pecsétjét helyezte Fineás szolgálatára azzal, hogy ezt mondta „az én bosszúmat megállotta ő közöttük (az Én nevemért volt féltékeny," 4 Mózes 25:11). Végső soron Isten elismerésének pecsétje az egyetlen dolog, ami számít. Az Úr ezt mondta továbbá Fineásról: „Íme én az én szövetségemet, a békesség szövetségét adom ő neki (…) mivelhogy bosszút állott az ő Istenéért" (4 Mózes 25:12-13). Azért nincs ma békesség sok gyülekezetben, mert emberi módon keresik a békét - anélkül, hogy Isten kardját használnák. A végeredmény pedig viszálykodás és versengés. Krisztus békessége karddal érkezik (amely lemészárolja az énközpontú életünket) - mind otthon, mind a gyülekezetben.

A gyülekezeti elöljáróknak féltékeny szenvedéllyel kell égniük Isten nevének tisztelete iránt, ha meg akarják őrizni a gyülekezet tisztaságát. El kell felejteniük, hogy olyan hírnevet szerezzenek, hogy kedvesek és szelídek, csak Isten nevének dicsőségével kell foglalkozniuk.

Ez volt az a szenvedély Isten nevének tisztelete iránt, amely Jézust arra késztette, hogy kiűzze a templomból a pénzváltókat és galambárusokat. Isten háza iránti féltő szeretet emésztette Őt (János 2:17). Ez egy nagyon fontos része annak, hogy Krisztushoz hasonlók legyünk. Kit érdekel viszont az, hogy Krisztushoz hasonló legyen, ha az azzal jár, hogy népszerűtlen és félreértett lesz?