Néhány hívő úgy tekint Isten igéjére, mintha csupán egyetlen parancsolat lenne: menjetek el a világba és hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek (Márk 16:15). Ennek a parancsolatnak bizonyára engedelmeskedni kell Krisztus egész testének a világon - különösen azoknak, akiket Krisztus arra hívott el, hogy a test evangélistái legyenek. (Efézus 4:11). Ez a munka azonban nem fejezhető be Krisztus más parancsolatával való kiegyensúlyozása nélkül: menjetek el és tegyetek tanítvánnyá minden népeket (Máté 28:19).

Hálát adunk Istennek mindazokért, akik személyesen nagy árat fizettek azért, hogy elmentek az egész világba és hirdették az evangéliumot azoknak, akik sosem hallották Jézus nevét. Sajnálatos dolog azonban a huszadik századi evangelizációkkal kapcsolatban, hogy szinte teljesen figyelmen kívül hagyják a Máté 28:19-20 három részből álló parancsolatát - tanítvánnyá tenni, bemeríteni őket vízbe az Atya, a Fiú és a Szent Szellem nevében, és megtanítani őket, hogy engedelmeskedjenek Jézus minden parancsolatának. Amikor a hívők sokasága az evangélium hirdetését hangsúlyozza a tanítvánnyá tétel nélkül, akkor az a feladatunk, hogy helyreállítsuk a megbomlott egyensúlyt: tegyünk tanítvánnyá, befejezve a félbemaradt munkát.

Sokan csupán a világ különböző területein félbemaradt munkára gondolnak, hogy elérjék a világot az evangéliummal. Isten ezt a terhet azoknak adja, akiknek evangélista elhívása van. Másoknak azonban Isten ad egy ugyanolyan fontos feladatot: ezeknek a megtérteknek tanítvánnyá tételét, ami ennél is nehezebb feladat.

Ez jól szemléltethető egy asztalos műhellyel, ahol asztalokat készítenek. Az asztalosok sokasága foglalkozik serényen azzal, hogy asztallábakat készítsen, nagyon kevesen vannak viszont, akik asztallapokat készítenek, hogy kész asztalok legyenek azokból. Ennek eredménye az, hogy egy csomó félig kész asztal halmozódik fel a műhelyben és az asztalosok közben jól el is fáradnak a félig elvégzett munkában. Bizonyosak lehetünk abban, hogy Jézus a názáreti asztalos műhelyben mindig befejezett egy asztalt, mielőtt hozzáfogott volna a következőhöz. Ő mindig hitt egy elkezdett feladat befejezésében (akkor is, amikor ezt kiáltotta a kereszten: Elvégeztetett!) és Ő nem változott meg. Mi az Ő munkatársai vagyunk és nekünk is hinni kell a befejezett munkában. Minden megtértet tanítvánnyá kell tenni!

Az Ószövetség idején lehetetlen volt Isten népe, a zsidók számára, hogy egy test legyenek. Ez csak azt követően vált lehetségessé, amikor Jézus felment a mennybe és kiárasztotta a Szent Szellemet minden testre. Most kettő eggyé válhat. Az Ószövetség idején Izrael csupán egy egybegyülekezés volt. A nemzet gyarapodott szám szerint, de az mindig csak egy egybegyülekezés maradt. Az Újszövetség idején azonban szükséges, hogy az egybegyülekezés test is legyen és ne csak egybegyülekezés.

Ha kettő nem válik eggyé, akkor ti csak egy egybegyülekezés vagytok. Krisztus testében nem a méret a fontos, hanem az egység. Ezt figyelembe véve nehéz találni olyan „gyülekezetet," ami nem csupán egybegyülekezés. Mindenhol lehet találni egybegyülekezéseket, amelyek létszáma növekszik, de nincs egység, mert viszály, féltékenység és versengés van még a vezetők között is.

Isten vágya az, hogy az egész világon minden településen láthatóvá váljon Krisztus teste. A babiloni keresztyénség nem tudja ezt betölteni. Isten munkája azonban mégis előrehalad egy maradék által, akik felismerik, hogy Jézus tanítványságának jele az egymás iránti buzgó szeretet és nem a tagok sokasága.

Krisztus testében minden személy fontos, még akkor is, ha nincs ajándéka. Azért fontos, mert a test tagja. Ez valójában azt jelenti, hogy Isten nagyobb tiszteletet ad annak a tagnak, akinek nincs ajándéka, ha egység van a testben. (1 Korinthus 12:23-25). A gyülekezetben Isten példáját kell követnünk és tisztelni azokat, akiknek semmilyen ajándékuk nincs, de félik Istent és alázatosak. Babilonban az ajándékkal rendelkező igehirdetőt, énekest és megtért asztrológust tisztelik, de a gyülekezetben (Isten sátorában), azokat tiszteljük, akik félik az Urat (Lásd Zsoltár 15:1-4).

Jézus azt mondta, hogy minden keresztyént meg kell tanítanunk arra, hogy engedelmeskedjen minden parancsolatnak, amit Ő tanított. (Máté 28:20). Isten engedelmességet vár el inkább, mint áldozatot (1 Sámuel 15:22). Pogány gondolkodásra vall azt gondolni, Isten azt várja el tőlünk, hogy különböző fizikai szenvedéseken menjünk keresztül, hogy bizonyítsuk a szeretetünket felé. Ez nagyon elterjedt a pogány kultúrákban: Indiában, de sajnálatos módon behatolt az országunk keresztyénsége köreibe is. Szelleminek tűnhet feladni egy világi munkát és elmenni egy nehezebb munkahelyre, hogy különböző nehézségeket viseljen el valaki stb. Mindez sok áldozattal járhat, de egyáltalán nem helyettesíti az Isten igéjének való engedelmességet.

A Jézus felé való szeretetünket nem az áldozatunkkal bizonyítjuk, hanem az Ő parancsainak való engedelmességgel, ahogyan azt Jézus mondta nekünk a János 14:15-ben. Minden parancsolatnak engedelmeskedni, amit Jézus tanított a Máté 5-7-ben sokkal nagyobb bizonyítéka az iránta való szeretetünknek, mint a fizetésünk 50%-át neki adni, vagy otthagyni a munkahelyünket és elmenni misszionáriusnak.

Az igaz gyülekezet (Jeruzsálem) jellemzője a szentség. Jeruzsálemben a növekedés a szentségben való növekedéssel mérhető, ami magában foglalja az egymás iránti szeretetet. Jézus azt mondta, hogy az életre vezető útkeskeny és kevesen találják meg azt. Akik a szoros kaput hirdetik, amilyen szorossá Jézus tette azt, rá fognak jönni, hogy nagyon kevesen fognak csatlakozni a gyülekezetükhöz (Máté 7:13-14). Ezzel szemben, ha szélesebbre nyitjuk a kaput, mint azt Jézus megengedte, akkor könnyen fog növekedni a létszám. Ma ez a helyzet sok eltévelyedett gyülekezetben! Jézus szoros kapuról és keskeny útról beszélt a Hegyi beszédben (Máté 5-7 fejezetek). Ezek a fejezetek írják le, hogy mit jelent a szoros kapu és a keskeny út.