A legnagyobb tragédia a keresztyénség körében ma az, hogy sok keresztyén, aki betölti a Nagy küldetés parancsának az első felét, nem jön rá, hogy milyen fontos betölteni a másik felét is. Ami ennél is rosszabb, hogy sok szolgáló, aki betölti az első felét, valójában semmibe veszi azokat, akik azt keresik, hogyan töltsék be a másik felét. Ha kellően alázatosak vagyunk, akkor be fogjuk látni, hogy mi munkatársak vagyunk Krisztus Testében, és az egyik szolgálat ugyanolyan fontos, mint a másik. Az az ember, aki elmegy, hogy elérje azokat, akik még soha nem hallották az evangéliumot azzal az üzenettel, hogy Krisztus meghalt a bűneikért, ugyanolyan fontos, mint az, aki igyekszik befejezni a munkát azzal, hogy tanítvánnyá teszi az embereket, és megtanítja őket mindarra, amit Jézus parancsolt.

Nagyon izgalmas a Nagy küldetés első részének betöltése, mert ez a munka gyakran sok csodálatos történetet eredményez, amelyeket elmesélhetünk. A missziós és evangelizációs munkáról szóló beszámolók mindig izgalmasak. Elmondhatók történetek démonoktól és bálványimádástól megszabadított emberekről és sok hasonló dologról, és különösen sok statisztikáról lehet beszámolni. Az evangélisták büszkélkedhetnek azzal, hogy hány embert vezettek Krisztushoz. Mi a helyzet azonban azzal a keresztyén munkással, aki a megtérített embert magával viszi, és tanítvánnyá teszi, hogy engedelmeskedjen mindannak, amit Jézus tanított? Neki nincsenek statisztikái, amelyekkel dicsekedhetne, de lehet, hogy amikor Krisztus visszajön, felfedezzük, hogy az a személy hűségesebb munkát végzett, anélkül, hogy bármilyen földi dicsőségben lett volna része a tanítványok felkészítéséért. Általánosságban elmondható, hogy a keresztyének szeretnek olyan szolgálatokat végezni, amelyekről beszámolhatnak, és ahol számokat tudnak idézni. Ezért van az, hogy a Márk 16:15 a Nagy Küldetésnek sokkal népszerűbb része, mint a másik fele, a Máté 28:19-20. Ez az oka annak is, hogy mi a másik felére összpontosítunk, és arra tanítjuk az embereket, hogy cselekedjék meg mindazt, amit Jézus parancsolt.

Tegyük fel, hogy 25 évet töltöttél azzal, hogy a világ különböző részeire eljutottál, hirdetted az evangéliumot és evangelizáltál. Ha evangélista vagy, akkor valószínűleg több száz vagy talán több ezer emberről tudsz statisztikát készíteni, akiket Krisztushoz vezettél. Ha azonban ezt a 25 évet azzal töltötted, hogy a megtértek egy csoportját tanítottad, hogy tanítványok legyenek és megtegyék mindazt, amit Jézus parancsolt, akkor nem biztos, hogy sok statisztikai adatról tudsz beszámolni. Viszont olyan krisztusi természetű embereket neveltél fel, akik sokkal jobb bizonyságot tesznek Krisztusról a földön, és akiket Isten az ördögnek olyan emberek mintaképeiként mutathat be, akik megváltottak Ádám természetétől, és akik képesek Krisztus természetét bemutatni. Ez az erőfeszítés a mennyben fog dicsőséget jelenteni, nem pedig ezen a földön.

Ha egy olyan keresztyén vagy, aki emberektől vársz elismerést (sőt még keresztyén társaitól is), nem sokat fogsz törődni a Nagy küldetés második részével, mert az nem fog sok beszámolási lehetőséget adni neked. Csak az első rész fog érdekelni, ha a statisztikák, a számok és az emberek elismerése érdekel. Az ószövetségi próféták sosem voltak népszerűek; Izraelben a hamis próféták voltak népszerűek. Mi a különbség a kettő között? Az egyik különbség az volt, hogy a hamis próféták azt mondták az embereknek, amit hallani szerettek volna, míg az igaz próféták azt mondták, amit az embereknek Istentől kellett hallaniuk. Ez nagyon gyakran dorgálás volt a bűneik miatt, a világiasságukért, a bálványimádásukért, a házasságtörésükért, az Istentől való eltávolodásukért, valamint felhívás a bűnbánatra (Istenhez való visszatérésre).

A prófétai szolgálat sem az Ószövetség, sem pedig az Újszövetség idején nem volt népszerű. Az újszövetségi prófétai szolgálat ugyanígy visszatéríti Isten népét Őhozzá, vissza az Igéhez, vissza a Szentírásnak való engedelmességhez, vissza a mindazoknak a parancsolatoknak való engedelmességhez, amit Jézus tanított. Ez nagyon különbözik az evangélista szolgálatától - és Krisztus testét nem lehet csak próféták vagy csak evangélisták által építeni.

Képiesen ábrázolva a Nagy küldetés első felének (Márk 16:15) teljesítése az evangelizáláson keresztül ahhoz hasonlítható, mintha ételt vennénk fel a tányérról és a szánkba helyeznénk. Mi a célja minden evangélistának? Aki még nem tagja Krisztus testének, bevigye azt Krisztus testébe. Lényegében ez az evangelizálás. Az evangelizálás alkalmas arra, hogy egy hitetlen, vagy egy bálványimádó, vagy egy Isten nélkül élő személyt Krisztus teste részévé tegyen. A kezem megfogja az ételt, amely pillanatnyilag nem a testem része, felveszi a tányérról, és a testembe helyezi. Ez egy kép arról, hogy az evangelizáció hogyan visz be egy nem keresztyént Krisztus testébe.

Hogyan válik az étel teljesen a test részévé? Először is, meglátom az ételt, megfogom a kezemmel, és a számba helyezem. Ez az evangelizáció; a hitetlen embert megfogni és Krisztushoz vezetni. Ha azonban ez az étel a számban marad, soha nem lesz a testem része. Meg fog romlani, és kiköpöm. Sok ember, aki felemeli a kezét, aláírja a döntési kártyát, és azt mondja, hogy Krisztushoz jött, olyan, mint a szájban maradt étel. Ha odamész, és meglátogatod azt az ötszáz embert, aki aláírta a döntési kártyát, lehet, hogy csak egyet találsz közülük, aki igazi tanítvány lett. A másik 499 pedig elsodródott. Mindig ez történik. Nem elég, ha az étel egyszerűen a szájba kerül. A fogaknak meg kell rágniuk az ételt, aztán le kell mennie a torkon, majd a gyomorba, ahol mindenféle savak zúdulnak rá, hogy lebontsák. Ezen a ponton már nem krumpli, nem kenyér és nem rizs lesz. Más formává alakul át egy emésztési folyamat és sok más dolog után, ami a testben történik. Végül az étel teljesen a test részévé válik. Ez egy nagyon alázatos szolgálat, ami az étel felvételével és a szájba helyezésével kezdődik, ami az evangelizáció.

Ezután azonban a test más részei veszik át az irányítást, és olyan dolgokat tesznek, amire a kéz soha nem lenne képes. Hasonlóképpen, más szolgálatok olyan feladatokat látnak el, amelyeket az evangélisták soha nem tudnak elvégezni, mint például a prófétai szolgálat, a tanítói szolgálat, a pásztori szolgálat és az apostoli szolgálat, amelyek mind a személyt építik, hogy Krisztus testének élő, működő, hatékony és erőteljes tagjává váljon. Mint az az étel, amely néhány hét múlva már nem krumpli, vagy kenyér, hanem hús-vér és csont lesz belőle. Ennek kell megtörténnie minden emberrel, akit az evangélista Krisztushoz vezet.

Melyik szolgálatra van tehát nagyobb szükség? Az evangélistára, vagy a prófétára, vagy a pásztorra, vagy a tanítóra? Ez olyan, mintha azt kérdeznénk: „A kéz fontosabb, vagy a fogak, vagy a gyomor?" Nem lehet összehasonlítani a testrészeket, mert ha a kéz nem veszi fel az ételt, és nem teszi be a szájba, akkor a fogaknak és a gyomornak nincs semmi dolga; és ha a kéz elvégzi azt a munkát, hogy az ételt a szájba tegye, de a fogak és a gyomor nem tesz semmit, akkor az is kárba vész. Nincs tehát értelme azt gondolni, hogy az evangélista fontosabb, mint a próféta, vagy, hogy a próféta fontosabb, mint az evangélista. Úgy tűnhet, hogy az egyik fontosabb szolgálatot tölt be, mint a másik, de mindkettő egyformán szükséges a testben. Isten úgy határozta meg, hogy a test minden részének egészségesnek és erőteljesnek kell lennie ahhoz, hogy hasznára legyen a testnek, hogy betöltse a feladatát.