A 2 Mózes 17. fejezetében azt látjuk, hogy az izraeliták eljutnak egy olyan helyre, ahol nem volt iható víz. Nehéz helyzetbe kerültek és elkezdtek morgolódni. Az Úr azonban ismét megmutatja nekik, hogy az Ő megoldása ott van az orruk előtt. Azt mondja Mózesnek: „üss rá a sziklára és víz jön ki abból" (6. vers). Mózes ráüt a sziklára és a víz elkezd folyni. Amikor először olvastam ezt az igeszakaszt, akkor egy kis sziklára gondoltam és arra, hogy egy kevés víz kezdett csörgedezni belőle, amiből mindenki ivott. Tudjátok, hogy milyen sok szomjas ember volt ott a pusztában? Csak a 20 és 60 év közötti férfiak voltak 600 ezren. Rajtuk kívül nagyon sok idősebb és fiatalabb ember, valamint asszony és kisgyerek volt ott. Legalább kétmillióan voltak összesen. Milyen sok víz kellett ahhoz, hogy két millió ember inni tudjon? Egy csörgedező víz nem lehetett elég, hanem egy sok irányba folyó óriási folyónak kellett lennie, hogy mind a kétmillió ember gyorsan oltani tudja a szomját. Ha a kétmillió embernek egy csörgedező víznél kellett volna sorban állnia, akkor sokan meghaltak volna, mielőtt egyáltalán sorra kerültek volna! Nem. Azok folyók voltak, amik a megütött sziklából folytak. Ez a kép fejezi ki azt, amit Jézus a János 7.37-39-ben a szellemmel betöltekezett életre használ, amikor egy keresztet hordozó ember életéből ("egy rácsapott sziklából") élő víz folyik.

Amikor Jézus a Golgotán szenvedett, az egy felkészítő út volt Pünkösdre. A Golgota mindig Pünkösdöt készíti elő. Amikor betöltekezünk Szent Szellemmel, akkor az élet vizének folyamai nem kezdenek el azonnal folyni belőlünk. Ha becsületesek vagyunk, akkor beismerjük ezt. Istennek el kell végeznie egy „ütő és keresztre feszítő" munkát bennünk, hogy összetörjön bennünket, mielőtt a folyók elkezdhetnének belőlünk folyni áldásként mások számára. Isten keresi az olyan hétköznapi, senki számára sem megfelelő, gyenge, ostoba embereket, mint te és én, akiket Ő áldássá tud tenni milliók számára a földön. Mindez csak azon múlik, hogy megengedjük-e Istennek, hogy ütéseket mérjen ránk és összetörjön minket, vagy nem.

Közvetlenül azt követően, amikor a folyók elkezdtek folyni, a 8. versben ezt olvassuk: „ekkor jött Amálek". Amálek a testi embert ábrázolja az egész Ószövetségben. A Szellem és a test állandóan harcban állnak egymással. Amint a folyó elkezdett folyni megjelent Amálek, hogy harcoljon Isten emberei ellen. Amint a Szent Szellem felkente Jézust, a Sátán elkezdte kísérteni Őt. (Lukács 3.22; 4.1-2). Amáleket végül is Mózes és Józsué egymással együttműködve győzték le. Mózes imára emelte a kezét a hegy tetején és Józsué legyőzte az amálekitákat a völgyben. Ez a kombináció teszi lehetővé számunkra, hogy győzzünk a hústest felett is - a Szellem kardját (Isten szavát) használva közvetlenül az ellenség ellen (ahogyan Jézus is használta a pusztában) és a kezünket felemelve imában Istenhez (felfedezve a gyengeséget és elhagyatottságot).

Amikor Mózes elfáradt, Áron és Húr tartotta a kezét (2 Mózes 17.12). Nekünk is szükségünk van Áronokra és Húrokra, akik segítenek minket, amikor gyengék és fáradtak vagyunk. Az egyik legnagyobb igazság a keresztyén életemben, amit felfedeztem, hogy nem tudom megtenni egyedül: szükségem van hívő társakra Krisztus testében. Az, hogy itt állok ma és nem szenvedtem vereséget sok évvel ezelőtt, és nem alkudtam meg a meggyőződésemben, annak egyik oka az, hogy voltak testvéreim, akik folyamatosan bátorítottak engem, imádkoztak értem és buzdítottak engem. Sok Áronom és Húrom volt, akik tartották a kezemet sok éven keresztül, és megtanultam végtelenül értékelni őket. Áronnak és Húrnak nem voltak olyan ajándékai, mint Mózesnek és nem ismerték úgy Istent, mint Mózes, de Mózesnek mégis szüksége volt rájuk. Áron is vezető volt, de Húr egy ismeretlen ember volt, aki sosem fordul elő többet a Szentírásban! Isten nagy emberének, Mózesnek azonban mégis szüksége volt erre az ismeretlen emberre. Ne becsüld le az ismeretlen, gyenge testvéreket Krisztus testében. Szükséged van rájuk akkor is, ha Isten legnagyobb embere vagy a világon. Még Jézus is megkérte a csetlő-botló Pétert, Jakabot és Jánost a Gecsemáné kertben, hogy erősítsék Őt! „Még a fej (Krisztus) sem mondhatja a lábnak (a legjelentéktelenebb tagnak a testben), hogy nincs rátok szükségem." (1 Korinthus 12.21).