Fejezet

Bevezetés

Miért haboznak a prédikátorok hirdetni a tanítványság üzenetét? Mert ez csökkenteni fogja a gyülekezeteik létszámát. Nem veszik azonban észre, hogy a gyülekezeteik minősége sokkal jobb lenne!

Amikor Jézus a tanítványságról beszélt a sokaságnak, hamarosan csak egy maroknyi tanítvány maradt, mindössze tizenegy fő. A többiek túl keménynek találták az üzenetet, és elhagyták Őt. Azzal a tizenegy tanítvánnyal azonban, akik vele maradtak, véghezvitte célját a világban.

Krisztus testeként ma a földön az az elhívásunk, hogy ugyanazt a szolgálatot folytassuk, mint amit az első apostolok elkezdtek az első században. Ahhoz, hogy megértsétek, hogyan kell ezt csinálni, olvassátok el ezt a könyvet....

Fejezet 1

Tanítványok vagy megtérők?

Gyakori hiba a hívők között, hogy egy témával kapcsolatban egyetlen Igét ragadnak ki, elfelejtkezve a többi, ugyanarról a témáról szóló Igéről.

A Sátán a következő szavakkal kísértette meg az Urunkat: „Meg van írva…" (Máté 4:6). De az Úr visszautasította a kísértést, mondván: „Az is meg van írva..." (Máté 4:7). Isten teljes célja csak akkor érthető meg, ha a Szentírást összehasonlítjuk a Szentírással - amikor a „Meg van írva..." kifejezést együtt olvassuk az „az is meg van írva…" kifejezéssel.

Gondolj a „nagy megbízatásra."

Jézus ezt parancsolta a tanítványainak: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek" (Márk 16:15). Azt is megparancsolta viszont nekik: "Menjetek, tegyetek tanítványokká minden népet" (Máté 28:19 - NASB). Ez a két parancs két része egy csodálatos megbízatásnak. Csak e megbízatás mindkét részének alapos megfontolása és engedelmesség által találhatjuk meg és teljesíthetjük be Isten teljes akaratát.

Evangelizáció

Az első lépés nyilvánvalóan az, hogy ki kell menni és mindenkinek prédikálni kell az evangéliumot (Márk 16:15). Ez a parancs nem az egyes hívőkhöz szól, hanem Krisztus egész testéhez. Emberileg lehetetlen, hogy egyetlen egyén vagy bármely helyi gyülekezet önmagában hirdesse az evangéliumot minden embernek az egész világon. A legjobb esetben mindannyiunknak csak kis része lehet ebben a feladatban, de ezt a részt, bármilyen kicsi is, teljesítenünk kell. Itt jön a képbe az Ap.csel 1:8. Minden hívő számára el kell jönnie a Szent Szellemnek, és hatalommal kell felruháznia, ha hatékony tanúja akar lenni Krisztusnak. Olvasd el figyelmesen, hogy nem mindenkinek van evangélista elhívása (hiszen Krisztus csak néhány evangélistát adott az egyházának - amint az Efézus 4:11 azt világossá teszi), viszont mindenkinek van elhívása arra, hogy az Ő tanúi legyenek.

Egy evangélista szélesebb munkaterülettel rendelkezik, mint egy tanú. A tanúnak abban a körben kell hirdetnie Krisztust, amelyben mozog és dolgozik - rokonoknak, szomszédoknak, az irodájában dolgozó munkatársaknak és a többieknek, akikkel naponta, vagy akikkel utazás közben találkozik stb. Mindannyian tanúk lehetünk, bármi legyen is a foglalkozásunk itt a földön.

Krisztus azonban evangélistákat is adott az egyháznak, akiknek kiterjedtebb szolgálatuk van az elveszettek elérésében. Az evangélista feladata azonban nem csupán az, hogy „lelkeket nyerjen" vagy „Krisztushoz vezesse az embereket" (ahogy általában halljuk), hanem „Krisztus testének felépítése" (ahogy az Efézus 4:11-12 világosan kifejti). A mai evangelizáció legnagyobb kudarca ezen a területen van. A mai evangelizáció legnagyobb része nem Krisztus testének felépítéséhez kapcsolódik, hanem az egyes lelkek megmentéséhez. Ezeket a lelkeket azután általában visszaküldik a halott „gyülekezetükbe", ahol hamarosan újra eltévelyednek, vagy legjobb esetben is langyossá válnak, és alkalmassá válnak arra, hogy egy napon kiköpje őket az Úr a szájából (Jelenések 3:16).

Akárhogy is, nem épültek be Krisztus testébe. Így csak a Sátán céljai valósulnak meg, mert az emberek ilyenkor kétszeresen a pokol gyermekeivé válnak (Máté 23:15):

- először azért, mert kezdetben elveszettek voltak,

- másodszor pedig azért, mert most egy evangélista megtévesztette őket azzal, hogy ő meg van mentve, amikor még elveszett! Az egyetlen dolog, ami az evangelizáció során megtörténik, hogy felépül az evangélista magánbirodalma. Az ilyen evangelizációknak az egyetlen oka általában az evangélista pénzkereseti vágya, vagy, hogy megszerezze az emberek becsületét, vagy mindkettőt!

Jézus az evangélistákat „emberhalászoknak" nevezte. Az olyan evangelizáció azonban, amely meg nem tért „keresztyén" vezetőkkel és csoportokkal együttműködve, vagy szavazásra vágyó politikai vezetők támogatásával történik, olyan, mintha lyukas hálóval halásznánk. Elképzelhetetlen, hogy Jézus meghívja Annást, Kajafást, Heródest vagy Pilátust, hogy üljön le vele az emelvényre, és nyissa meg az evangelizációs összejöveteleit! Ennek ellenére sok mai evangélista nemcsak ezt teszi, hanem a színpadon dicséri is ezeket a meg nem tért vezetőket.

Továbbá az ilyen "hálókba" befogott halakat visszaengedik a tengerbe (halott "gyülekezetek"), hogy a következő evangelizációs összejövetelen újra megfogják őket, hogy még egyszer visszaengedjék őket a tengerbe! Ezt a folyamatot újra és újra megismétli sok evangélista, akik manapság felekezetközi összejöveteleket tartanak: minden evangélista feltartott kezeket, vagy döntési kártyákat számol. Az ilyen evangelizáció nem a menny angyalainak, hanem a Sátán seregeinek okoz örömet! Mert végül is hogyan örülhetnének az angyalok, ha ezek az emberek kétszeresen a pokol gyermekeivé lesznek? A mai evangelizációs összejövetelek statisztikái teljesen megtévesztőek.

Még ha jelek és csodák kísérik is annak az üzenetnek a hirdetését, hogy Jézus megbocsátja a bűnöket és meggyógyítja a betegségeket, a kérdés továbbra is az, hogy hányan lettek tanítványok és épültek be Krisztus testébe az ilyen evangelizációk kapcsán.

Urunk apostolai soha nem vettek részt ilyen evangelizációkban. A megtértjeiket a helyi gyülekezetekbe vitték be, hogy tanítványokká tegyék őket, hogy szellemileg felépüljenek.

Az Efézus 4:11-ben említett öt szolgálat (apostolok, próféták, evangélisták, pásztorok és tanítók) az 1 Korinthus 12:28-ban fontossági sorrendben vannak felsorolva. Ott azt mondják nekünk: "Isten rendelt az egyházba: először apostolokat, másodszor prófétákat, harmadszor tanítókat, majd a gyógyulás ajándékait (ez az evangélistákra vonatkozik, mivel az újszövetségi időkben minden evangélista rendelkezett a gyógyítás ajándékával), majd kormányokat (szó szerint „a hajókat kormányzókra", a pásztorokra utalva)."

Ez világossá teszi, hogy Isten szemében az apostol, a próféta és a tanító szolgálata fontosabb Krisztus testének felépítéséhez, mint az evangélistáé. Az evangélista csak akkor találhatja meg a maga helyét a szolgálatában, ha az apostol, a próféta és a tanító szolgálatának alávetve elfoglalja kijelölt helyét. Szolgálatával csak akkor szolgálhatja Krisztus testének építését. A 20. századi evangelizációs gyakorlat letért arról az útról, amit Isten Igéje meghatároz.

Tanítvánnyá tétel

Az evangelizáció célja csak akkor érthető meg teljesen, ha a nagy megbízatás második részének fényében látjuk, hogy tanítványokká kell tenni a világ minden nemzetét (Máté 28:19). Így valósul meg teljes mértékben Isten terve a megtéretlenek számára.

A megtérőt tanítvánnyá kell tenni.

Sajnos gyakran még az úgynevezett megtért ember sem tért meg igazán, mert sok esetben nem bánta meg a bűneit megfelelő módon. Az evangelizációs összejöveteleken csak azt mondták neki, hogy higgyen Jézusban, anélkül, hogy szót ejtettek volna a bűnbánatról vagy a kárpótlásról. Az ilyen megtérők azért jönnek Jézushoz, hogy áldást kapjanak és meggyógyuljanak - és nem azért, hogy megszabaduljanak a bűneiktől. A legtöbb mai megtért tehát olyan, mint egy koraszülött, akiket türelmetlen szülésznők („evangélisták") húznak ki, hogy a statisztikát növeljék, holott a babák még nem voltak készen a születésre! Ezek a koraszülöttek általában nagyon hamar meghalnak, vagy életük végéig problémás életet élnek - számtalan problémát okozva ezzel a pásztoraiknak. Az ilyen embereket nem lehet "visszaesetteknek" nevezni, mert ők soha nem voltak „előbb"! Jézus azt mondta, hogy az angyalok a mennyben örvendeznek a bűnösök megtérésén, de nem azoknak a bűnösöknek a megtérésén, akik csak hisznek, anélkül, hogy megtértek volna (Lukács 15:7-10).

Jézus azt mondta, hogy az üdvösség csak akkor jött el Zákeus házába, amikor Zákeus megígérte, hogy megtéríti mindazoknak az anyagi kárát, amit az élete korábbi szakaszában elkövetett (Lukács 19:9). Sajnos a mai evangélisták azt hirdetik, hogy „eljött az üdvösség", de a kárpótlásról nem beszélnek!

De még ott is, ahol alapos bűnbánat történt, és az ember valóban megtért, akkor is tovább kell vezetni a tanítványságra, ha meg akarja valósítani Isten akaratát az életére vonatkozóan. Az olyan evangelizáció, amely nem vezet el a tanítványsághoz, hiányos munka.

Az evangélistának az a vágya, hogy saját birodalmát építse, megakadályozza azt, hogy együtt dolgozzon azokkal, akik tanítványokká tehetik a „megtérőit". Nem kell elítélnünk az ilyen evangélistákat, mert azt mondják nekünk, hogy ne ítélkezzünk. Az ilyen evangélistáknak azonban minden bizonnyal felelniük kell majd az Úr előtt az utolsó napon, amiért megakadályozták a megtértjeiket abban, hogy tanítványokká váljanak.

Az emberek megtérésre és hitre való vezetésének első lépését a vízkeresztségnek kell követnie, ahogyan Jézus világossá tette a Márk 16:16-ban, és ahogy Péter pünkösd napján prédikált (Ap.csel 2:38). Máté 28:19 is említi a vízkeresztség szükségességét. Ez tehát nyilvánvalóan a következő lépés mindazok számára, akik újjászülettek.

Ezt követően pedig a mindennapi életben tanítványként kell követnie Jézust.

A tanítványság feltételei

Lukács 14:25-35 nagyon világosan leírja a tanítványság feltételeit.

Jézus itt egy emberről beszélt, aki egy torony alapjait rakta le, de nem tudta befejezni, mert nem tudta kifizetni az építkezés költségeit (28-30. vers). Ez azt bizonyítja, hogy igenis ára van annak, hogy valaki tanítvány lesz. Jézus azt mondta nekünk, hogy először üljünk le, és vegyük számba a költségeket, mielőtt elkezdjük az építkezést.

Isten nem akarja, hogy még sok évet várjunk bűneink bocsánatát követően, hogy rájöjjünk, mibe is kerül valójában a tanítványság. Jézus elmondta az embereknek a tanítványság árát, amikor eljöttek hozzá az emberek. Azt is elmondta, hogy az a hívő, aki nem hajlandó tanítvány lenni, éppoly haszontalan Isten számára, mint a só, amely elvesztette az ízét (Lukács 14:34,35).

Ahhoz, hogy a megtértből valaki tanítvány lehessen, mindenekelőtt meg kell szüntetnie a rokonaihoz való ragaszkodást, amely akadályozza őt abban, hogy kövesse az Urat (Lukács 14:26). Másodszor, késznek kell lennie arra, hogy megtagadja önmagát, és naponta halálba adja az egóját (Lukács 14:27). Harmadszor, fel kell adnia az anyagi javak iránti szeretetét (Lukács14:33). Ez a három minimális követelmény mindenki felé, aki tanítvány szeretne lenni.

A tanítványság első feltétele, hogy meg kell szakítanunk a rokonaink iránti természetes, túlzott szeretetet.

Jézus a következőt mondta:

„Ha valaki hozzám jön, és nem gyűlöli apját és anyját, feleségét, gyermekeit és testvéreit, nem lehet az én tanítványom." (Lukács 14:26)

Ezek erős szavak. Mit jelent „gyűlölni"? Gyűlölni annyi, mint ölni (1 János 3:15). Amit itt meg kell ölnünk, az a rokonaink iránti természetes vonzalom.

Azt jelenti ez, hogy nem kell szeretnünk őket? Nem. Ez biztosan nem ezt jelenti. Amikor feladjuk irántuk való emberi vonzalmunkat, helyébe az isteni szeretet lép. A rokonaink iránti szeretetünk ekkor tiszta lesz - abban az értelemben, hogy szeretetünkben mindig Isten lesz az első, nem a rokonaink.

Sokan nem engedelmeskednek Istennek, mert félnek megbántani apjukat, anyjukat vagy feleségüket stb. Az Úr az első helyet követeli magának az életünkben. Ha nem adjuk meg Neki ezt a helyet, nem lehetünk a tanítványai. Jézusnak minden dolgunkat illetően Úrnak kell lenni az életünkben, különben egyáltalán nem lesz Úr.

Nézd meg Jézus saját példáját, amikor a földön járt. Bár szerette özvegy anyját, mégsem engedte meg neki, hogy befolyásolja és az Atyja tökéletes akaratától eltántorítsa, még kis dolgokban sem. Látunk erre példát a kánai menyegzőnél, ahol nem volt hajlandó anyja sugalmazására cselekedni (János 2:4).

Jézus azt is megtanította nekünk, hogy „gyűlöljük" testvéreinket. Amikor Péter megpróbálta eltántorítani Őt attól, hogy felmenjen a keresztre, megfordult, és a legélesebb szavakkal feddte meg, amiket valaha embernek mondott. Azt mondta: "Távozz tőlem, Sátán! Botránykő vagy számomra" (Máté 16:23). Péter nagy emberi szeretettel tett javaslatot Jézusnak. Jézus azonban megfeddte őt, mert amit Péter javasolt, az ellenkezett az Atya akaratával.

Az Atya mindig a legfontosabb volt Jézus szeretetében. Azt várja el tőlünk is, hogy Vele szemben mi is hasonlóan viselkedjünk. Feltámadása után az Úr megkérdezte Pétert, mielőtt pásztorlással bízta volna meg az egyházban, hogy jobban szereti-e őt minden másnál a földön, (János 21:15-17). Csak azok kapnak felelősséget az egyházában, akik mindennél jobban szeretik az Urat.

Az efézusi gyülekezet véneit az a veszély fenyegette, hogy elveti őket Isten, mert elveszítették az Úr iránti első szeretetüket (Jelenések 2:1-5).

Ha azt mondhatjuk, mint a zsoltáros: „Kicsodám van az egekben? Náladnál egyébben nem gyönyörködöm e földön," akkor valóban teljesítettük a tanítványság első feltételét (Zsolt 73:25).

A szeretet, amit Jézus kér tőlünk, nem az az érzelmes, érzelgős, emberi vonzalom, amely az Ő iránti áhítat felkavaró dalainak éneklésében fejeződik ki. Nem. Ha szeretjük Őt, engedelmeskedünk neki (János 14:21).

A tanítványság második feltétele, hogy gyűlölnünk kell saját önző életünket. Jézus azt mondta:

„Ha valaki hozzám jön, és nem gyűlöli a maga életét, nem lehet az én tanítványom." (Lukács 14:26)

Ezt tovább erősítette azzal, hogy

„Ha valaki nem hordozza az ő keresztjét, és én utánam jő, nem lehet az én tanítványom." (Lukács14:27).

Jézus tanításai közül ez az egyik legkevésbé értett tanítás.

Jézus azt mondta, hogy a tanítványnak „mindennap meg kell tagadnia magát, és fel kell vennie a keresztjét" (Lukács 9:23). Ez sokkal fontosabb, mint a Biblia naponkénti olvasása vagy a naponkénti imádkozás. Naponta meg kell tagadnunk önmagunkat, és naponta fel kell venni a keresztünket. Az önmagunkat megtagadni azt jelenti, hogy utálni saját életünket - azt az életet, amelyet Ádámtól örököltünk. A kereszt felvétele ennek az önző (egocentrikus) életnek a halálát jelenti. Először gyűlölnünk kell azt az életet, mielőtt a halálba adnánk.

Az önző életünk Krisztus életének legfőbb ellensége. A Biblia ezt „testnek" nevezi. A test gonosz vágyak tárháza, amely arra csábít bennünket, hogy mindig a saját akaratunkat tegyük - saját hasznunkat, megbecsülésünket, örömünket, saját utunkat stb.

Ha őszinték vagyunk, el kell ismernünk, hogy még a legjobb tetteinket is megrontják gonosz indítékok, amelyeket a romlott vágyaink táplálnak. Ha meg nem gyűlöljük ezt a „testet", soha nem leszünk képesek követni az Urat.

Ezért beszélt Jézus annyit arról, hogy gyűlöljük (veszítsük el) az életünket. Valójában ez a kifejezés hétszer ismétlődik az evangéliumokban (Máté 10:39; Máté 16:25; Márk 8:35; Lukács 9:24; Lukács 14:26; Lukács 17:33; János 12:25). Ez az egyetlen mondása a mi Urunknak, amely a leggyakrabban ismétlődik az evangéliumokban. Mégis róla prédikálnak a legkevesebbet, és a legkevésbé értik meg!

Gyűlölni saját életünket azt jelenti, mint feladni saját jogaink és kiváltságaink keresését, felhagyni a saját hírnevünk keresésével, feladni saját ambícióinkat és érdekeinket, abbahagyni a saját utunk keresését stb. Csak akkor lehetünk Jézus tanítványai, ha hajlandók vagyunk ezt az utat járni.

A tanítványság harmadik feltétele, hogy minden vagyonunkról le kell mondanunk.

Jézus a következőt mondta:

„Ha valaki közületek búcsút nem vesz minden vagyonától, nem lehet az én tanítványom." (Lukács 14:33).

A vagyonunk az, amit sajátunkként birtokolunk. Mindet feladni azt jelenti, hogy többé semmit sem tekintünk a magunkénak.

Ennek példáját látjuk Ábrahám életében, akinek Izsák - a saját fia - volt az ő birtoka. Egy napon Isten megkérte, hogy ajánlja fel Izsákot áldozatul. Ábrahám pedig ráfektette Izsákot az oltárra, és kész volt megölni. Isten azonban közbelépett, és azt mondta neki, hogy az áldozat nem szükséges, mert bebizonyította, hogy hajlandó engedelmeskedni (1Mózes 22). Ezek után Ábrahám felismerte, hogy bár Izsák a házában van, már nem birtokolhatja őt a sajátjaként. Izsák most már az Istené volt.

Ezt jelenti minden vagyonunkról lemondani. Mindenünket le kell tenni az oltárra, és át kell adni Istennek.

Isten megengedheti, hogy használjunk ezek közül néhányat, de többé nem gondolhatunk rájuk úgy, mint a magunkéra. Még ha a saját házunkban élünk is, a házat Isten tulajdonának kell tekintenünk; de Ő megengedte, hogy bérleti díj fizetése nélkül benne lakhassunk! Ez az igazi tanítványság.

Megtettük ezt minden vagyonunkkal? A javaink közé tartozik a bankszámlánk, ingatlanunk, állásunk, képesítéseink, ajándékaink és tehetségeink, feleségünk, gyermekeink és minden más, amit ezen a földön értékesnek tartunk. Mindannyiukat az oltárra kell helyeznünk, ha igazi tanítványok akarunk lenni.

Csak ebben az esetben tudjuk teljes szívünkből szeretni Istent. Ez az a „tiszta szív", amelyről Jézus beszélt a Máté 5:8-ban. Nem elég a tiszta lelkiismeret! A tiszta lelkiismeret csak azt jelenti, hogy elhagytunk minden ismert bűnt. A tiszta szív azt jelenti, hogy mindent feladtunk!

Így meg fogjuk látni, hogy az igazi tanítványság gyökeres változást jelent

- a rokonainkhoz és a szeretteinkhez;

- a saját életünkhöz;

- és a tulajdonunkhoz való hozzáállásunkban.

Ha nem nézünk szembe ezekkel a kérdésekkel őszintén és becsületesen, lehetetlen lesz teljesíteni Isten teljes akaratát az életünkre vonatkozóan.

Csak ha az igehirdetők „felvizezés nélkül" hirdetik a tanítványság üzenetét, akkor lesz lehetséges Krisztus Testének felépítése.

A tanítványság útja

A Máté 28:20 azt mondja, hogy a tanítványokat meg kell tanítani arra, hogy engedelmeskedjenek és gyakorolják Urunk minden egyes parancsát. Ez a tanítványság útja. Elég, ha elolvassuk Máté evangéliumának 5-7. fejezetét, amiből megláthatunk néhány Jézus által adott parancsot, amelyeknek a legtöbb hívő nem is veszi a fáradságot, hogy engedelmeskedjen.

A tanítvány tanuló és követő.

Hazánkban olyan emberekre van szükség, akiket az elhívás megragadott, hogy hirdessék Isten teljes tanácsát, akik maguk is engedelmeskednek mindannak, amit Jézus parancsolt, és akik buzgón vágynak arra, hogy másokat is megtanítsanak Jézus minden parancsának való engedelmességére, és így építsék fel Krisztus testét.

Jézus azt mondta, hogy minden tanítványát egy jel alapján azonosítják majd be: az egymás iránti szeretetükkel (János 13:35).

Jegyezd meg, hogy Jézus Krisztus tanítványait nem az igehirdetés minősége, a zene, nem is a "nyelveken szólás", nem is Biblia vitele az összejövetelekre, sem pedig, hogy mekkora zajt keltenek az összejöveteleken, azonosítják be, hanem az egymás iránti buzgó szeretet által.

Az evangelizációs találkozónak, amely az embereket Krisztushoz vezeti, el kell vezetnie egy gyülekezet megalapításához azon a helyen, ahol a tanítványok szeretik egymást.

Mégis az a szomorú, hogy sok helyen, ahol évről évre ismétlődő evangelizációs összejöveteleket tartanak, nehéz egyetlen olyan gyülekezetet is találni, amelyről elmondható, hogy az ottani tagok nem harcolnak egymással, nem fordítanak hátat egymásnak stb., hanem szeretik egymást.

Meg lehet érteni, ha az újonnan megtértek nem tudnak azonnal ilyen győzedelmes életet élni. Mit mondjunk azonban, ha viszály és éretlenség jellemzi országunk gyülekezeteinek véneit és a keresztyén vezetőit is?

Ez a legvilágosabb bizonyítéka annak, hogy a (Máté 28:19-20-ban említett) nagy megbízatás második és legfontosabb részét - a tanítványságot és a Jézus parancsolatainak való teljes engedelmességet - teljesen figyelmen kívül hagyták.

A nagy megbízatás első részét (Márk 16:15) általában mindenhol kiemelik. Ott a hangsúly az evangelizáción van, az üzenetet az Úr jelei és csodái erősítik meg.

A Máté 28:19-20-ban azonban a hangsúly a tanítványságon van, ahol a tanítvány élete Jézus parancsolatainak való teljes engedelmességben nyilvánul meg. Keresztyének sokasága foglalkozik az előbbivel, de nagyon-nagyon kevesen az utóbbival. Pedig az előbbi az utóbbi nélkül olyan hiányos és értéktelen, mint egy fél emberi test. De hányan látták ezt meg?

Jézus szolgálatában azt olvashatjuk, hogy nagy tömegek követték őt evangelizációs, gyógyító szolgálata miatt. Ilyenkor mindig megfordult, és a tanítványságról tanította őket (Lásd Lukács 14:25-26). Vajon a mai evangélisták is ezt teszik - akár maguk, akár apostolokkal, prófétákkal, tanítókkal és pásztorokkal együttműködve, akik be tudják fejezni az evangélisták által megkezdett munkát?

Miért haboznak a prédikátorok hirdetni a tanítványság üzenetét? Azért, mert az csökkenteni fogja a gyülekezeteik létszámát. Nem veszik azonban észre, hogy a gyülekezeteik minősége sokkal jobb lenne!

Amikor Jézus a tanítványságról prédikált a sokaságnak, akkor rövidesen csak egy maroknyi tanítvány maradt (hasonlítsd össze a János 6:2-t a 6:70-el). A többiek túl keménynek találták az üzenetet, és elhagyták Őt (Lásd János 6:60, 66). Azzal a tizenegy tanítvánnyal azonban, akik vele maradtak, Isten megvalósította szándékát a világban.

Krisztus testeként ma a földön ugyanazt a szolgálatot kell folytatnunk, mint amit az a tizenegy apostol megkezdett az első században. Miután az embereket Krisztushoz vezetjük, tanítvánnyá kell tenni őket, és meg kell tanítani őket az engedelmességre. Csak így épülhet fel Krisztus Teste.

Az életre vezető út keskeny, és kevesen találják meg azt.

Akinek van füle a hallásra, hallja.

2. A tanítványság és az otthon

A tanítvány az Úr Jézus tanulója és követője. Ő az, aki Jézust tette példaképévé, és minden lehetséges módon igyekszik a Mesteréhez igazítani az életét.

A jótékonysághoz hasonlóan a tanítványság is elsősorban otthon kezdődik.

Tanítványság és a szülők

Az igaz tanítványság alapja az, hogy Jézus Krisztust Urunkká tesszük az életünk minden területén - átadjuk Neki mindazt, amink van, és ami vagyunk.

Először is gondoljunk arra, hogy „gyűlöljük" meg a szüleinket, ahogyan az Úr megparancsolta nekünk a Lukács 14:26-ban.

Az első lépés az, hogy tiszteljük őket. Ez az első parancs, amelyhez ígéret kapcsolódik (Ef 6:2). Nem „gyűlölhetjük" szüleinket úgy, ahogy az Úr akarja, mielőtt megtanulnánk tisztelni őket. Rengeteg istentelen gyerek van ma a világon, akik túlságosan örülnek, hogy utálják a szüleiket! A kultuszok is gyakran visszaélnek ezzel a verssel, hogy magukhoz gyűjtsék azokat a fiatalokat, akik soha nem tanulták meg tisztelni a szüleiket.

Jézus példáját kell követnie minden tanítványának. Ha ezt tesszük, soha nem tévedünk el. Ha azonban úgy értelmezzük Urunk beszédeit, hogy az Ő példáját nem nézzük, akkor tévúton járunk, ahogy oly sok keresztyén tette. Urunk azt mondta nekünk, hogy „tanuljunk Tőle" (Máté 11:29).

Hogyan „gyűlölte" Jézus a földi anyját? Először is tisztelte Józsefet és Máriát azzal, hogy alávetette magát a hatalmuknak mindaddig, amíg a názáreti otthonukban élt (Lukács 2:51).

Csak két dolgot említ a Biblia arról a 30 évről, amit Jézus Názáretben töltött.

Először is, a Zsidók 4:15-ben az mondja nekünk, hogy Ő is kísértésbe esett, mint mi, és soha nem vétkezett. Ebből megtudjuk, hogy sok kísértéssel kellett szembenéznie a Názáretben töltött 30 év alatt - ugyanazokkal a kísértésekkel, amelyekkel bárki szembesül élete első 30 évében - gyermekkorától felnőttkoráig.

A Márk 6:3 azt mondja, hogy Jézusnak legalább 4 fiútestvére és 2 nőtestvére volt az otthonában. Tehát legalább 9-en éltek együtt az otthonukban - és ez egy szegény otthon volt. (Megértjük ezt, ha összehasonlítjuk a Lukács 2:24-et a 3 Mózes 12:8-cal, és rájövünk, hogy Mária túl szegény volt ahhoz, hogy még egy bárányt is vigyen áldozatul az Úrnak). Jézusnak tehát nyilvánvalóan nem volt külön hálószobája, ahová visszavonulhatott volna, amikor a dolgok nehézzé váltak a házban. A János 7:5 azt is elmondja nekünk, hogy a testvérei nem hittek benne. Nyilvánvalóan féltékenyek voltak erre az egyre az otthonukban, aki soha nem haragudott vagy viselkedett önzően. Bizonyára mindannyian sokszor "összefogtak" ellene, ugratták és ingerelték. Bárki, aki nagy családban élt egy kis házban, meg nem tért rokonokkal, megérti azokat a problémákat, amelyekkel Jézusnak szembe kellett néznie Názáretben. Mégsem vétkezett soha. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy elég valószínű, hogy József akkor halt meg, amikor Jézus tizenéves vagy huszonéves volt (mert soha nem olvastunk Józsefről Jézus nyilvános működésének évei alatt). Ezután Jézusra, mint legidősebb fiúra nehezedett a 8 tagú család eltartásának terhe. Keményen kellett dolgoznia, hogy eltartsa ezt a családot. Jézusnak sok kísértéssel kellett szembenéznie ilyen helyzetekben. Mégsem vétkezett.

Másodszor, Jézus „is alávetette magát Józsefnek és Máriának" (Lukács 2:51) - amíg az otthonukban élt - 30 évig. Ez nem lehetett könnyű - ezt mindannyian tudjuk a gyerekkorunkból. Gyerekkorunkban hányszor kértek a szüleink tőlünk valami mást, amit természetünkből adódóan nem szerettünk volna megtenni!

Jézus életét tehát minden gyermekünk számára példaképnek állíthatjuk. Az atyák azt a parancsot kapják, hogy „az Úr tanítása szerint" neveljék gyermekeiket (Efézus 6:4). Mi az „Úr tanítása"? Ez elsősorban az a példa, amelyet maga az Úr mutatott a gyermekeknek a názáreti évei alatt.

Ha bármelyik fiú vagy lány követi az Úr példáját, amelyet a fenti két területen megnéztünk, akkor ő is növekedni fog bölcsességben és az Isten iránti kedvességben - ahogyan Jézusról is meg van írva (Lukács 2:52).

Még akkor is tisztelnünk kell idős szüleinket, ha már felnőttünk és házasok vagyunk. Az 1 Mózes 9:21-27-ben azt olvassuk, hogy Noé fia, Khám meglátta apját, aki részegen és meztelenül feküdt egy sátorban. Khám akkoriban felnőtt ember volt, mert már az özönvíz előtt is házas ember volt. Khám elment és elmondta ezt a testvéreinek, és ezzel megszégyenítette apját. Amit Khám mondott, igaz volt, de meggyalázta vele az apját. Khám és családja ennek eredményeként átkozott lett. A rosszmájú, gonosz nyelvű embereket Isten átkozza meg még akkor is, ha igazat mondanak! Egyetlen rosszmájú, gonosz nyelvű ember sem lehet Jézus Krisztus tanítványa.

Noé másik két fia - Sém és Jáfet - azonban tisztelték idős apjukat, ezért apjuknak hátat fordítva mentek be (hogy ne lássák apjuk meztelenségét), és betakarták őt. És áldottak lettek ők és családjuk is.

Ebből a példából azt tanulhatjuk, hogy Isten megáldja azokat, akik tisztelik szüleiket, és megátkozza azokat, akik megvetik szüleiket. Ez a példa rögtön a Biblia elejére került, figyelmeztetésként és példaként mindannyiunk számára - fiataloknak vagy időseknek.

Jóllehet József és Mária istenfélő emberek voltak (az ószövetség mércéje szerint), de emlékeznünk kell arra, hogy nem voltak győztesek a bűn felett (ami egy sajátosan újszövetségi ígéret - lásd Róma 6:14). Nem volt bennük a Szent Szellem, és nem kerülhettek kegyelem alá, mint mi manapság. Így bizonyára voltak otthon vitáik, elvesztették a türelmüket egymással, és sok más módon vétkeztek. (Ha ezt nehezen hiszed el, az valószínűleg azért van, mert azt hiszed, hogy Mária makulátlan volt!) Jézus bizonyára nagyon sokszor látta Józsefet és Máriát, amint bűnt követnek el a názáreti otthonukban. Mégsem vetette meg őket. Ez fontos része annak, hogy mit jelent a szüleink tisztelete.

A Példabeszédek 23:22 azt mondja: „Ne vesd meg anyádat, amikor megöregszik". Ha látsz néhány hibát a szüleidben ("meztelenségüket"), ne vesd meg őket. Takard el a gyengeségeiket, és soha ne beszélj ezekről senkinek. Valójában minden emberrel így kell bánnunk, mert azt mondja az Ige, hogy ahol igazi szeretet van, ott az a „bűnök sokaságát elfedezi".

Ha újjászülettél, de a szüleid nem, és a Szentírással ellentétes dolgot kérnek tőled (például bálványimádás vagy hitetlennel való házasságkötés stb.), akkor tisztelettel elmondhatod nekik, hogy nem tehetsz ilyeneket, mert Isten Igéje tiltja, hogy ezt tedd. Mindenképpen állást kell foglalnod az Úr mellett, de nem kell arrogánsan viselkedned! Kegyesen is megteheted.

Azokban a dolgokban azonban, amelyek nem járnak a Szentírással szembeni engedetlenséggel - a gyerekeknek engedelmeskedniük kell szüleiknek, amíg otthon vannak. Miután azonban elhagyták a szülői otthont és létrehozták saját otthonukat, többé nem kötelesek engedelmeskedni a szüleiknek. Továbbra is tisztelniük kell azonban szüleiket, és gondoskodniuk kell róluk.

Ezt látjuk Jézus példájában is - amit tanítványainak követniük kell. Miután Jézus 30 éves korában elhagyta otthonát, és megkeresztelkedett, az evangéliumokban feljegyzett első esetek egyike a kánai menyegzőn történt. Mária már 30 éve látta Jézust engedelmes fiúnak, aki sok otthoni problémát megoldott. Tudta, hogy Jézus még a bor hiányára is talál megoldást. Valószínűleg nem csodát várt tőle, mert Jézus addig nem tett csodát. Otthon azonban látta, hogy a fia bölcs és leleményes. Ezért arra kérte Jézust, hogy tegyen valamit.

Ott látjuk először, hogy Jézus határozottan rászólt Máriára: "Asszony, mi közöm hozzád?" (János 2:4). Akkorra már elhagyta az otthonát, és ezt követőn már nem kellett engedelmeskednie neki.

Erre gondolt Jézus, amikor azt mondta a tanítványainak, hogy „gyűlöljék" a szüleiket. Erre az egyensúlyra nekünk is szükségünk van. Engedelmeskednünk kell a szüleinknek, amikor az otthonukban élünk, de "gyűlölnünk" kell őket Isten parancsainak követésével kapcsolatos dolgokban. Amikor Isten akaratának való engedelmességről és az Atya által Neki adott szolgálatról volt szó, Jézus így szólt Máriához: "Még nem jött el az én időm." (János 2:4). Ha elhagyjuk otthonunkat, és megteremtjük saját otthonunkat, többé nem kell a szüleinknek engedelmeskednünk.

Érdekes megjegyezni, hogy a Bibliában minden ember számára adott első parancs a következő: „Elhagyja a férfi az apját és az anyját, és ragaszkodik feleségéhez" (1 Mózes 2:24). Ezt a parancsot akkor említi az Ige, amikor Ádámnak sem apja, sem anyja nem volt, akiket el kellett volna hagynia! Nyilván azoknak írták, akik később házasodnak.

Sajnos Indiában a legtöbb házasságban a férj nem engedelmeskedik Isten parancsának. Megérthetjük, hogy a nem keresztyének jobban kötődnek szüleikhez, mint feleségükhöz. Mit mondjunk azonban azokról a keresztyénekről, akik India nem keresztyén kultúráját követik ebben a kérdésben? Nem mutatják be azt a típusú házaséletet, amelyet Isten meg akar mutatni hazánknak.

Nem arról van szó, hogy az ember elsősorban fizikailag hagyja el a szüleit, hanem arról, hogy érzelmileg elszakadjon tőlük. A férjnek elsősorban a feleségéhez kell hűségesnek lennie és ragaszkodnia, nem pedig a szüleihez.

Ugyanígy a feleségnek is megparancsolja az Ige, hogy felejtse el az apja házát (Zsoltárok 45:11).

Bizonyára törődnünk kell a szüleinkkel, ha idősek és gyengék. Jézus is példát mutatott nekünk erre, mielőtt meghalt a kereszten, amikor Jánossal együtt otthonról gondoskodott özvegy anyjának. (János 19:26-27). A szülőknek azonban soha nem szabad megengedni, hogy a férj és a feleség közé álljanak. Indiában sok keresztyént megakadályoz az Úr követésében az, hogy túl erős természetes kötődésük van a szüleikhez.

Az 5 Mózes 33:8-11 elmondja nekünk, miért választotta ki Isten Lévi törzsét papjainak. Ezt a szolgálatot azért kapták jutalmul, mert Istent szüleik, testvéreik és gyermekeik elé helyezték. Amikor Mózes látta, hogy Izráel az aranyborjút imádja, és megkérdezte, hogy ki állna az Úr oldalára, csak Lévi törzse lépett elő és állt Mózes mellé azon a napon. A lévitáknak ezután azt parancsolta, hogy menjenek be a táborba, és öljék meg a bálványimádást gyakorló rokonaikat is (2 Mózes 32:27 - ff). Ezek a léviták voltak Jézus igazi tanítványainak előfutárai.

A törvényt Mózes néhány nappal korábban adta az izraelitáknak, amelyben azt mondták nekik, hogy tiszteljék a szüleiket (2 Mózes 20.12). Most azonban arra kérték őket, hogy vegyék elő a kardjukat és öljék meg a rokonaikat. Itt látjuk az igazság két oldalát. Amikor a léviták látták, hogy rokonaik bálványokat imádnak, megkímélhették volna őket, és elmehettek volna valaki mást megölni, de nem tették. „Nem tekintettek sem apára, sem anyára, sem testvérre, sem fiakra..." (5 Mózes 33:9).

Hányan vannak, akik nem követték az Úr parancsát, mert meghatotta őket édesanyjuk könnye, vagy amikor meghallották szüleik szavait: „Nézd, mennyi áldozatot hoztunk érted". Így azonban alkalmatlanná válnak arra, hogy Jézus tanítványai legyenek.

Ha olyan személy vagy, aki eleve utálja a szüleit saját önző okokból (mint sok gyerek), akkor az imént elmondottak nem vonatkoznak rád. Először is meg kell tanulnod, hogy tiszteld a szüleidet.

Csak azok érthetik meg ezt, akik először megtanulták „tisztelni" a szüleiket, hogy mire gondolt Jézus, amikor azt mondta, hogy „gyűlölnünk kell" a szüleinket - mert az Úr azoknak mondta ezeket a szavakat a „gyűlöletről", akik előtte megtanulták tisztelni a szüleiket.

Azok az emberek, akik emberi lágyság miatt nem használják a kardot (mint Jézus tette), és akik így megalkusznak, hosszú távon lelkileg szenvednek. Lévi fiainak fájdalmas volt így bánni szüleikkel, de az Úrért megtették.

A Malakiás 2:4-5-ben az Úr azt mondja, hogy Lévinek adta az élet és a béke szövetségét, mert a léviták félték Istent és tisztelték a nevét. Azt a békét azonban karddal kellett megszerezniük!

Hogyan vonatkozik mindez ma ránk? Nem használunk fizikai kardot mások ellen, mint a léviták az ószövetségi időkben. A „kard használata" ma azt jelenti számunkra, hogy elvágjuk a szüleink és rokonaink iránti emberi vonzalmat, és isteni szeretettel helyettesítjük. A szüleink iránti emberi vonzalom stb. bűn elkövetésére késztethet bennünket, hogy segítsünk nekik, vagy kedvükben járjunk. Míg az isteni vonzalom nemcsak megakadályoz minket abban, hogy bűnt kövessünk el, hanem lehetővé teszi számunkra, hogy sokkal mélyebben és tisztábban szeressük őket, és azt is, hogy szeressük őket, amikor gyűlölnek minket!

Ha pedig valamilyen helyzetben konfliktus van aközött, amit a szüleink, és amit Isten mond nekünk, akkor Istennek kell engedelmeskednünk. Ilyen helyzetekben Isten próbára tesz bennünket, hogy lássa, féljük-e Őt, és Neki akarunk-e tetszeni, vagy rokonainknak.

A szüleink, feleségünk, gyermekeink és más rokonaink életünkben elfoglalt helyének kérdését, szemben Isten helyével az életünkben, egyszer s mindenkorra rendezni kell, már a keresztyén életünk elején. Ellenkező esetben egész életünkben állandó problémáink lesznek.

Isten tisztelni fog minket, ha mi is tiszteljük Őt. Még a szüleid is áldottak lesznek, ha az Úr mellett foglalsz állást. Isten végső célja a mi javunk és mások java. Így azok, akik megalkusznak, nemcsak saját magukat veszítik el lelkileg, hanem a szüleik is elveszítik ezáltal Isten áldását. Végső soron soha nem veszíthetsz, ha engedelmeskedsz Isten parancsainak.

Amikor Isten arra kérte Ábrahámot, hogy áldozza fel Izsákot, Isten ugyanezt az elvet hangsúlyozta. Izsák Ábrahám szívének kedves volt, a bálványa volt. Isten tehát azt mondta Ábrahámnak, hogy áldozza fel Izsákot.

Van ilyen kötődésed a szüleidhez vagy a feleségedhez vagy a gyerekeidhez? Akkor nem lehetsz tanítvány.

Amikor a feleséged odajön hozzád, és pletykál az egyik testvérről a gyülekezetben, együttműködsz-e ezzel a pletykáló szellemmel, vagy legbelül elutasítod? Igyekszel a feleséged kedvében járni? Ha megteszed, akkor magadat és a feleségedet is elveszíted. Ha azonban tisztán tartod magadat, akkor legalább megmented magadat, és hosszú távon a feleséged is megmenekülhet. Tehát a „gyűlölet" a legjobb módja minden érintett számára.

Senki sem akadályozhat meg bennünket abban, hogy újszövetségi papok legyünk, ha radikálisak vagyunk ilyen ügyekben.

Hadd mondjam el még egyszer: amikor a szülőkkel szemben kell állást foglalni, nem szabad udvariatlannak lenni. Légy kegyes, és mondd azt: "Sajnálom, apa. Nem tehetem meg, mert ez ellenkezik Isten Igéjével." Sok problémát okoz fiatal hívőknek, hogy nem tanultak meg különbséget tenni a durvaság és az igazság melletti kiállás között.

Tanítványság és házasság

A házasság nagyon fontos lépés, mert az ember egész életét megváltoztathatja vagy elronthatja.

Azoknak a fiataloknak, akik Isten akaratát keresik a házasságban, el kell mondaniuk az Úrnak, hogy ők mindenekelőtt az Ő tanítványai, ezért számukra nem a házasság a legnagyobb dolog az életben, hanem Jézus követése.

A tanítvány az, aki mindent elhagyott. Még arra is hajlandó, hogy egyedülálló legyen, ha az Úr ezt kívánja tőle. Csak az ilyen fiatalok találják meg Isten legjobbjait a házasságban. Ha azt látjuk, hogy ma hány boldogtalan házasság van a hívők között, és hogy ezekben a házasságokban nincs összhang, akkor nyilvánvaló, hogy ezek a párok nem elsősorban az Úr tanítványaiként kötöttek házasságot.

Ha már az Urat helyeztük az első helyre, akkor a „nyugalom" alapján kereshetjük Isten akaratát. Ne feledd, hogy Isten elaltatta Ádámot, miközben feleséget készített neki. Ádámnak nem kellett a kertben rohangálnia társat keresve! Nekünk is „nyugalomban" kell lennünk, és teljesítenünk kell Isten akaratát, és akkor Isten a megfelelő időben maga hozza el hozzánk élettársunkat. Ez nem azt jelenti, hogy ne keressünk társat, de azt igen, hogy nem kell pánikba esnünk.

A fiatal férfiak 25 éves koruk után, a fiatal nők pedig 20 éves koruk után kezdjenek el imádkozni leendő házastársukért. Mielőtt elérnéd ezt a kort, csak az Úrral, az Ő Igéjével és az Ő munkájával kell foglalkoznod, a házasság gondolata nélkül. Ne pazarold az idődet arra, hogy minden vonzó lányt vagy fiút, akivel találkozol, lehetséges házastársnak tekintesz. Ha pedig találsz egy igazán vonzót, ne mondd azt: "Jobb lesz, ha gyorsan megragadom, mielőtt valaki más megszerzi!" Ha Isten valóban kiválasztotta ezt a személyt számodra, akkor fenn is tartja számodra. Senki más nem fogja tudni megragadni! Ha az Úr igaz tanítványa vagy, Ő a legjobbat tartogatja számodra.

Dávid nem ragadta meg Saultól a trónt, hanem várta Isten időzítését, és Isten „a szíve szerint való embernek" nevezte Dávidot (Ap.csel 13:22). Ugyanezt fogja mondani rólad is, ha te is hajlandó vagy várni és mindent megkapni az Ő kezéből. Nyugodtan Istenre bízhatod a házasságod ügyét, ha az idődet először Isten országának keresésére fordítod. Ha tiszteled Őt, Ő tisztelni fog téged.

A Példabeszédek 19:14 azt mondja, hogy az apa adhat fiainak földet és gazdagságot, de csak az Úr adhat nekik jó feleséget. Keresd hát a házastársadat az Úr vezetése alapján.

Hogyan kell egy tanítványnak megkeresnie élete párját?

Szilárdan hiszek az un. "elrendezett" házasságokban, de kizárólag az Isten által elrendezett házasságokban! A Biblia két ilyen házasságról beszél. Isten társat szervezett Ádámnak, és társat szerzett Izsáknak is. A saját bizonyságom is az, hogy Isten nekem is társat szerzett - a legjobbat, amit kaphattam.

Az Úr szemei ​​még mindig szerteszét tekintenek az egész földön, keresve azt a módot, hogy segítsen azoknak, akiknek szíve teljesen az Övé (2 Krónika 16:9). Senki sem tudja úgy átkutatni az egész világot, mint Isten. Azok pedig, akik bíznak Benne, soha nem fognak csalódni.

Tehát, ha jó feleséget vagy jó férjet akarsz, először légy Jézus teljes szívű tanítványa, és maga Isten fogja elrendezni a házasságodat: Legyen neked a hited szerint. Ábrahám szolgája imádkozott, és kérte az Urat, hogy vezesse őt a megfelelő lányhoz Izsák számára - és az Úr meg is tette (1 Mózes 24). Ezt cselekszi Isten, a te Atyád, és ugyanezt megteheti érted is.

A Biblia azt mondja, hogy Isten a megújult elménk által nyilatkoztatja ki nekünk akaratát (Róma 12:2). Engednünk kell tehát, hogy elménk megújuljon, hogy megismerjük Isten tökéletes akaratát. A megújult elme az, amely képes Isten szemszögéből látni az embereket.

A Példabeszédek 31:10-31-ben van leírva az a feleségtípus, amelyet Isten ajánl. Az ott felsorolt erényekre minden fiatal férfinak figyelnie kell, ha egy lányt feleségül szeretne venni. Ezek azok az értékek, amelyeket minden fiatal nőnek követnie kell az életében.

Sok fiatal férfi csak a szépséget és a bájt keresi egy nőben, ami a Példabeszédek 31:30 szerint hiábavaló és csalárd. A Példabeszédek 11:22 nagyon erős kifejezést használ, amikor azt mondja, hogy egy gyönyörű lány, akinek nincs okossága (és az istenfélelem az első lépés az okossághoz) olyan, mint egy disznó aranypereccel az orrában.

Vannak férfiak, akiket annyira elbűvöl az "aranyperec" (a szép arc), hogy feleségül veszik a „disznót" (a lányt)!

A Példabeszédek 31-ben leírt nő keményen dolgozik a kezével, és minden reggel korán kel (13, 15. vers). Szőlőt ültet, hogy keressen valami pluszt a családjának (16. vers), óvatosan költi el a pénzt, segíti a szegényeket, és a "beszéde kedves" (26. vers) - más szavakkal: szorgalmas, takarékos és nagylelkű, beszéde pedig kedves.

Kezei a munkától kemények, a nyelve pedig puha. Sajnos, amit ma sok keresztyén lánynál tapasztalunk, az pont az ellenkezője - a kezük puha (a lustaságtól), a nyelvük pedig kemény (az arrogancia miatt)! Jaj annak a férfinak, aki ilyen nőt vesz feleségül!

Jó feleséget nem feltétlenül találni azok között a lányok között, akik állandóan különböző helyeken fordulnak meg Bibliát tanulmányozni. A fiatal férfiaknak óvakodniuk kell attól, hogy a vallásos tevékenységet összekeverjék a spiritualitással! Ha férjhez megy, feleségre lesz szüksége, a gyermekeinek pedig anyára. Egyikőtöknek sem lesz szüksége olyan nőre, aki bibliatanító! Emlékezz rá!

A Salamon éneke 8:9 kétféle lányról beszél: akik olyanok, mint a kőfal, és akik olyanok, mint az ajtó. Az ajtó az „előre" típusú lány, aki kitárt szívvel jön feléd. A kőfal az a lány, aki szerény és visszafogott, amilyennek Isten minden lányt teremtett. Ha egy lány olyan, mint egy ajtó, akkor a vers azt mondja, hogy a szüleinek be kell barikádozniuk (vagyis sokféleképpen vissza kell tartaniuk). Ha azonban olyan, mint egy kőfal, akkor élete során palota (KJV) - istenfélő otthon - épülhet általa!

Az 1 Péter 3:3-4 arra buzdít minden nőt, aki Jézus tanítványa akar lenni, hogy kerüljék a drága ruhákat és ékszereket, mivel Isten előtt a legértékesebb dolog egy nőben a „szelíd és csendes lélek". Bár a tanítványság nem elsősorban az öltözködésben nyilvánul meg, mégis igaz, hogy egy nő öltözete sokat elárul jelleméről. A szívében dédelgetett értékek gyakran az öltözködésében is megmutatkoznak. Jézus tanítványa nem lesz lompos vagy hanyagul felöltözött, de nem pazarolja a pénzét rikító, drága ruhákra vagy ékszerekre.

Tehát a fiatal férfiaknak, akik istenfélő feleséget keresnek, elsősorban az istenfélelmet kell keresniük, amely szelíd, csendes lélekkel, szorgalommal, kedves beszéddel, szerénységgel és egyszerűséggel párosul.

Amikor a lányok házasságot fontolgatnak, általában az iskolázottságot, a pénzt és a jó megjelenést keresik a férfiban. Való igaz, hogy egy nőnek nem szabad házasság céljából olyan férfira tekintenie, akinek nincs pénze a család eltartására, mert a Biblia minden férfit arra buzdít, hogy először fejlessze vállalkozását (jövedelemszerzési eszközét), mielőtt felépítené az otthonát és családját (Példabeszédek 24:27), de ez még nem minden!

Lányként mindenekelőtt meg kell győződnie arról, hogy a fiú, akire gondol, Jézus teljes szívű tanítványa-e, akire fel tud nézni. Örömmel elfogadod fejnek, és nem csak azért, mert a Biblia ezt parancsolja? Ez az egyik első dolog, amit meg kell kérdezned magadtól, ha fiúra gondolsz.

A témával kapcsolatos további információkért olvasd el a "Sex, Love & Marriage - The Christian Approach" (Szex, szerelem és házasság - keresztyén kapcsolatok) című könyvemet.

Fejezet 2

A tanítványság és az otthon

A Malakiás 2:15-ben azt olvassuk, hogy Isten eggyé tette a férjet a feleségével, hogy együtt istenfélő gyermekeket neveljenek fel. Gyereket bárki felnevelhet. Jézus tanítványának azonban istenfélő gyermekeket kell nevelnie.

Ehhez pedig a legelső feltétel, hogy a két szülő közül legalább az egyik Jézus teljes szívű tanítványa legyen, aki teljes szívéből szereti az Urat. A félszívű keresztyének nem lesznek képesek istenfélő gyermekeket nevelni.

A másik fontos követelmény a férj és a feleség egysége. Ez nem biztos, hogy lehetséges, ha az egyik fél nem tanítvány. Ilyenkor a másik félnek egyedül kell megküzdenie a Sátánnal a gyermekeiért. Ha azonban mindketten teljes szívű tanítványok, akkor sokkal könnyebb a munka. Ezért nagyon fontos a megfelelő házastárs kiválasztása.

Nagyon nehéz istenfélő módon nevelni a gyermekeket, ha a férj és a feleség állandóan veszekednek egymással és egymást hibáztatják. Ha istenfélő otthont akarsz építeni, keresd az egységet a házastársaddal bármi áron - még akkor is, ha ennek következtében sok jogodról le kell mondanod. Hosszú távon megéri, ha látod, hogyan követik gyermekeid az Urat.

Hatalmas erő rejlik két tanítvány egységében. Jézus azt mondta a Máté 18:18-20-ban, hogy amikor két tanítvány egységben van a földön, akkor felhatalmazásuk van arra, hogy megkössék a sátáni erők tevékenységét a „mennyekben" (Efézus 6:12). Így tudjuk távol tartani a gonosz szellemeket otthonunktól, és távol tartani a gyermekeink befolyásolásától.

Az Ef 5:22-6:9-ben a Szent Szellem az otthoni kapcsolatokról beszél - feleségek és férjek, gyermekek és szülők, valamint szolgák és urak között. Közvetlenül ezután (11. verstől kezdődően) a Szent Szellem a mennyei gonosz szellemekkel való viaskodásról beszél. Mit tanít ez nekünk? Csak annyit, hogy a Sátán támadásai elsősorban az otthoni kapcsolatokra irányulnak. Itt kell mindenekelőtt legyőznünk a Sátánt.

Az egymással veszekedő férjek és feleségek nem veszik észre, és kinyitják az ajtót (a köztük keletkezett résen keresztül), hogy a Sátán belépjen az otthonukba és megtámadja gyermekeiket. A szüleinek durván válaszoló lázadó gyerek a fertőzést a férjéhez hasonló módon beszélő anyjától kaphatja el, vagy az apjától, aki valamilyen területen lázad az Úr ellen. Felesleges szegény gyereket hibáztatni azért a fertőzésért, amit a szülők vittek be abba az otthonba! A szülőknek kell először megtérniük.

Az otthon egysége sokkal fontosabb, mint az otthonod mérete vagy szépsége, vagy a benne lévő eszközök. Isten dicsősége megnyilvánulhat egy kunyhóban élő családban, ha elsősorban az Úr tanítványai.

Jézus igazi tanítványa mentes lesz a „mások hibáztatásának" szörnyű betegségétől, amellyel Ádám és Éva megfertőződött az Édenben. Ádám Évát okolta a bűnéért, Éva pedig a kígyót az övéért.

A mennyek országa „a szellemi szegényeké" (Máté 5:3) - és a szellemi szegények első jellemzője, hogy mindenekelőtt tudatában vannak a saját kudarcuknak és szükségüknek. A szellemben szegény férj és feleség otthonukat a földi mennyország előízévé tudja változtatni. Egy ilyen otthonban mindenki saját magát ítéli meg, és nem a másikat hibáztatja. Az ördög soha nem férkőzhet be egy ilyen otthonba. El tudod képzelni, milyen hatalmas áldást örökölhetnek a gyerekek egy ilyen otthonban?

Hadd szóljak néhány szót a „dolgozó anyákról". Napjainkban ez sajnos bizonyos városokban szükségszerűvé vált a magas megélhetési költségek miatt. De bizonyos elveket az ilyen anyáknak szem előtt kell tartaniuk.

A Titusz 2:5 azt mondja nekünk, hogy Isten akarata a nők számára az, hogy „háziasak" legyenek. Tehát egyetlen anyának sem szabad elhanyagolnia otthoni kötelezettségeit, hogy otthonon kívüli szakmát végezzen. Az Úrnak, férjének és gyermekeinek mindig elsődlegesnek kell lennie a szeretetében és odaadásában - ebben a sorrendben. Munkát vállalni az otthonán kívül (ha egyáltalán kell ilyet végeznie) a négyes prioritásúnak kell lennie, a fenti három után.

Azok a házas nők, akiknek nincs otthon gyermekük, különösebb probléma nélkül el tudnak menni dolgozni.

Általában két oka van annak, hogy a kisgyermekes anyák manapság elmennek dolgozni:

- a túlélés miatt, mert a férj jövedelme nem elegendő a család szükségleteinek fedezésére,

- luxusért, mert a férj és a feleség magasabb életszínvonalon szeretne élni.

Ha őszintén elmondhatod Isten előtt, hogy esetedben a túlélés az oka, akkor biztos lehetsz abban, hogy Isten különleges kegyelmet fog adni minden családi kötelezettségedhez.

Ha azonban az igazi ok a fényűzés, akkor figyelmeztetnem kell téged, hogy valóságos veszélyben vagy. A következményeket csak sok év múlva arathatod le, amikor gyermekeid elhagyták otthonukat, eltévelyedtek és haszontalanok lettek Isten előtt. Akkor már késő lesz bármit is tenni ellene.

Isten a tanúm arra, hogy csak azt prédikálom, amit gyakoroltam. Feleségem orvosként dolgozott, amikor 1969-ben megszületett az első fiunk. Akkoriban csak az a kevés volt a bevételünk, amit hónapról hónapra kaptam, megtakarításunk pedig egyáltalán nem volt. Úgy döntöttünk azonban, hogy a feleségem feladja a munkáját, és otthon marad, hogy gondoskodjon a családról. Ezt követően 28 évig soha nem vállalt munkát, hanem otthon maradt, és úgy nevelte fel négy fiunkat, hogy szeressék és kövessék az Urat. Mi az eredmény? Ma az az örömünk, hogy láthatjuk mind a négy fiunkat újjászületve, megkeresztelve, követni az Urat és tanúskodni Róla. Ez az áldás sokkal nagyobb, mint az a három-négy millió rúpia, amelyet a feleségem 28 év alatt orvosként kereshetett volna. Egyáltalán nem bántuk meg, hogy így cselekedtünk. Itt csak azért teszünk bizonyságot, hogy bátorítsunk más anyákat, akik az Úr akaratát keresik ezen a területen.

Egy igazi tanítvány arra is vigyázni fog, hogy milyen folyóiratokat és könyveket hoznak az otthonába, és milyen típusú televíziós és videós műsorokat néznek a családtagjai. A férjnek, mint az ház fejének olyannak kell lennie, mint egy szigorú ajtónállónak, aki gondoskodik arról, hogy semmi e világi ne jusson be az otthonába. Olyannak kell lennie, mint egy gyár minőség-ellenőrzési osztályának vezetője, aki minden terméket megvizsgál és minősít. Azoknak a szülőknek, akik azt akarják, hogy gyermekeik az Úr tanítványai legyenek, gondoskodniuk kell arról, hogy ilyen ügyekben ne engedjenek gyermekeik szeszélyeinek és képzelgéseinek, mert ez nem szeretet, hanem balgaság és hűtlenség az Úr iránt.

Minden gyülekezet ereje az otthonok erején múlik. Ha az otthonok gyengék, a gyülekezet is gyenge lesz. Egy gyülekezet erejét nem a hangos zaj, a dallamos éneklés vagy akár a jó prédikációk, hanem a gyülekezetet alkotó otthonok szellemi állapota határozza meg.

Olyan otthonokat építsünk tehát itt a földön, amelyek dicsőítik az Urat.

Fejezet 3

Tanítványság és pénzügyek

„Egy szolga sem szolgálhat két úrnak; mert vagy gyűlöli az egyiket, és szereti a másikat, vagy ragaszkodik az egyikhez, és a másikat megveti. Nem szolgálhatsz Istennek és a Mammonnak." (Lukács 16:13)

Itt Urunk világossá tette, hogy Isten alternatív ura a Mammon (a pénz és az anyagi gazdagság). A helyettes mester nem a Sátán, mert Jézus egyik tanítványát sem fenyegeti a veszély, hogy szereti a Sátánt, és közben azt képzelje, hogy szereti Istent is! A veszély azonban valóban fennáll a Mammon tekintetében.

Amíg e világon élünk, nap mint nap meg kell küzdenünk a Mammonnal. Ha pedig nem vagyunk óvatosak, Jézus tanítványaiként szembesülünk azzal a veszéllyel, hogy azt képzeljük, szerethetjük Istent és a Mammont is egyidejűleg.

A pénz könnyen csapdába ejthet bennünket, és meggátolhat bennünket abban, hogy az Úr tanítványai legyünk. Tehát nem lehet semleges a hozzáállásunk a pénzhez, ahogyan a Sátánhoz sem. Vagy az Úr Jézus tanítványai vagyunk, vagy a Mammon tanítványai. Nem lehetünk mindkettő tanítványai! Vagy az a célunk, hogy Isten kedvében járjunk, vagy az, hogy pénzt keressünk. Ez a kettő ellentétes, akárcsak a mágnes északi és déli pólusa. Ha őszintén vonzódunk Istenhez, akkor eltávolodunk a pénztől. Ahhoz, hogy Istent teljes mértékben szerethesd, gyűlölnöd kell a Mammont. El kell fogadnod ezt a kijelentést igaznak, vagy megvádolnod Jézust, hogy hazudik!

A pénz gyűlölete azt jelenti, hogy nincs hatással rád. Használod, de nem kötődsz hozzá. A mennyben az utcák aranyból vannak. Itt a földön az emberek arany fülbevalókkal ékesítik magukat, de a mennyben arany lesz a lábunk alatt. A mennyország azok számára készült, akik már itt a földön megtanulták, hogy pénzen tapossanak.

Jézus számos témában radikális kijelentéseket tett tanítványainak. Azt mondta, ha a jobb szemünk vágyat kelt bennünk, akkor "ki kell vájni". Ezzel elmesélte, milyen komoly dolog a szemünk vágyakozása. Azt is mondta, hogy az Ő követéséhez „gyűlölnünk" kell a rokonainkat. Ezzel jelezte, hogy az Ő követésével kapcsolatos fő kifogások családtagjainktól származnak. Jézus teljesen ugyanilyen radikálisan nyilatkozott a pénzről is. Azt mondta, hogy ahhoz, hogy szeressük Istent, „gyűlölni kell" a pénzt. Pénz tapad sok keresztyén kezéhez, ezért nem tudnak ragaszkodni Istenhez. Nagyon kevés hívő vette csak komolyan ezeket a parancsolatokat. Ezért van az, hogy ők soha nem járnak a tanítványság ösvényén.

Az Úr a tanítványait nem aszkétáknak hívta el, akik dzsungelben élnek, és feladják a házasságot, a munkát, a tulajdont és a pénzt. A keresztyének nem Keresztelő János tanítványai, hanem Jézusé. Jézus pedig élete nagy részében ácsként dolgozott, hogy pénzt keressen a földi családja eltartására.

Jézus kiegyensúlyozott volt a földi dolgokhoz való viszonyulásában. Egy menyegzőn tudott sok bort készíteni, de tudott 40 napig is böjtölni. Egy igazi tanítvány tudni fogja, hogyan kell egy jó ételt élvezni, és hogyan kell böjtölni, ha szükséges.

A pénz szeretete mindannyiunkban megtalálható. Aki azt hiszi, hogy nem szereti a pénzt, az vagy önmagát csapja be, vagy hazudik, mert minden ember szereti a pénzt. A Biblia azt mondja, hogy "a pénz szeretete minden rossz gyökere". Csak az Úr szabadíthat meg minket ettől.

A Bibliában sok példa van olyanokra, akik jól indultak, de később a pénz után futva elmulasztották Isten legjobb áldásait. Lót Sodomába ment, hogy pénzt szerezzen magának, és ezzel tönkretette az egész családját. Bálám azzal tette tönkre magát, hogy pénzért prófétált. Géházi elszalasztotta a lehetőséget, hogy Isten prófétája lehessen, mert Naámán pénze után ment. Démás elhagyta Pált, mert szerette a világi dolgokat (2 Timótheus 4:10). Sok ilyen eset volt a keresztyénség történetében.

Igazságosság pénzügyi kérdésekben

Ha valaki megtéretlen napjaiban igazságtalan volt pénzügyi kérdésekben, megtérése után nem mondhatja, hogy mivel Isten megbocsátotta a múltját, nem kell erőfeszítéseket tennie, hogy helyrehozza az általa okozott múltbeli kárt. Az ellopott pénzt a megtérést követően a lehető leghamarabb vissza kell adni. Az adósságokat is a lehető leghamarabb vissza kell fizetni. Még akkor is, ha ki kell hagynia néhány étkezést, és el kell adnia valami felesleges dolgot a házából. Ezt meg kell tennie, és gyorsan rendeznie kell az ilyen ügyeket. Ez a tanítványság útja.

Lehet, hogy nincs elég pénz a kár megtérítéséhez. Mindig lehet azzal kezdeni, hogy havonta visszafizet egy keveset - talán csak tíz rúpiát. Isten tiszteli azokat, akik tisztelik Őt. A Biblia azt mondja, hogy ahol a hajlandóság megvan, ott Isten aszerint fogad el bennünket, hogy mire vagyunk képesek (2 Korinthus 8:12). Amikor Zákeus megígérte a kár megtérítését, Jézus azt mondta, hogy azon a napon lett üdvössége - nem korábban (Lukács 19:9). Isten soha nem áldhatja meg a hamisságot. Azért nem fejlődik szellemileg sok keresztyén, mert nem történt meg a kárpótlás.

A Róma 13:8 arra buzdít bennünket, hogy senkinek semmivel ne tartozzunk. Ha kölcsönt vettünk fel, akkor azt a lehető leghamarabb vissza kell fizetni. Az egyik áldás, amelyet Isten ígért az izraelitáknak, hogy ha engedelmeskednek Neki, soha nem kell pénzt kölcsönkérniük (5 Mózes 28:12). A dolgok hitelre történő vásárlása egy másik módja a hitelfelvételnek és az eladósodásnak. Jobb valami kütyü nélkül élni, mint Isten áldása nélkül.

Mi a helyzet azzal, ha hitelt veszel fel egy bankban vagy a munkahelyeden? Helyes-e hitelt felvenni házépítéshez vagy járművásárláshoz? Az elv, amelyet itt szem előtt kell tartani, a „mérleg elve". Ha az egyenleg másik oldalán van a kölcsönzött pénznek megfelelő érték (például egy ház vagy egy autó vagy egy robogó), akkor valójában nem tartozol, mert a birtokodban van valami hasonló érték, a kölcsönkapott pénz ellensúlyozására. Ha hirtelen meghalsz, a feleségedet nem fogja adósság terhelni. A ház (vagy jármű) eladható és az adósság törleszthető. Ha azonban kölcsönt vettél fel egy esküvő megrendezésére, és az egészet elköltötted, akkor nincs mit felmutatni az egyenleg másik oldalán. Akkor adós vagy. Ez az a típusú adósság, amelyet el kell kerülnünk.

Sok keresztyén nagyon ostoba, ha pénzt költ az esküvőjére. Sok házaspár úgy kezdi a házaséletét, hogy az adósság átka lóg a feje fölött, csak azért, mert az esküvő napján nagyszabású fogadást akartak rendezni. Ezt követően sok évbe telhet, mire kiegyenlítik az adósságot - és mindez azért, mert a nagyszabású fogadással akarták lenyűgözni az embereket. Féltek attól, hogy mit szólnának az emberek, ha egyszerű esküvői alkalomban lenne részük, de nem féltek attól, hogy Isten mit gondol majd arról, hogy annyi éven át adósok maradnak. Dicsőítem Istent azokért a hívőkért, akik elég merészek voltak ahhoz, hogy pusztán kávéval és keksszel rendezzék meg az esküvőt, mert csak ennyit engedhettek meg maguknak. Ha megvan a pénz egy nagyszabású esküvői fogadáshoz, megteheted, ahogy akarod, de gyalázatos dolog Isten előtt, ha eladósodsz egy nagyszabású esküvő megrendezése miatt. Lehet, hogy ez radikálisan hangzik, de a tanítványság is egy radikális dolog.

A hozomány egy másik rossz dolog, amely sok hívő életében megtalálható. Jézus egyetlen igaz tanítványa sem kér hozományt egy lánytól vagy a szüleitől annak feltételeként, hogy feleségül vegye a lányt. Nincs abban semmi baj, ha a lány apja megajándékozza, miután férjhez ment. Semmi sincs azonban a helyén akkor, ha a házasságról szóló döntésben a pénz is szerepet játszik! A mai hozományi rendszer Indiában sátáni. Mégis szinte minden felekezetben (evangélikus és független) találkozunk keresztyénekkel, akiknek az életében jelen van.

A hitetlen francia Voltaire, miután a 18. században sok éven át megfigyelte az európai keresztyéneket, azt mondta, hogy bármilyen is a tanítása a sok keresztyén felekezetnek, mindegyiküknek ugyanaz a tanítása, ami a pénzt illeti - mindannyian szerették. Ami a hozományt illeti, mindegyiknek ugyanaz a tanítása - imádják!

Sokkal fontosabb a helyes bibliai nézet a hozományról, mint a vízkeresztségről. Mert az ember bejuthat Isten országába akkor is, ha csak csecsemőként keresztelték meg, de soha senki, nem léphet be Isten országába, aki mohó. (1 Kor. 6:10).

Az istenfélelem másik fontos része az elégedettség azzal, amit Isten adott nekünk. Jézus minden tanítványának meg kell tanulnia az általa megkeresett jövedelmi keretei között élni. Isten az, aki meghatározza, hogy a gyermekei mennyit keressenek. Tehát ne hasonlítsuk magunkat más keresztyénekhez, akik többet keresnek. A Biblia azt mondja, hogy akik másokhoz hasonlítják magukat, azok nem okosak. (2 Korinthus 10:12). Azok között a keretek között éljünk, amelyet Isten határozott meg számunkra, ami azt jelenti, hogy nem veszünk meg olyan dolgokat, amelyeket nem engedhetünk meg magunknak, csak azért, mert más családok otthonában van. Meg kell tanulnunk elégedettnek lenni azzal, amit megengedhetünk magunknak.

Vedd figyelembe Mária hozzáállását, aki tehénistállóban szülte meg Jézust. Nem volt tiszta szobája, de még magánélete sem volt a gyermeke szülésekor, mégsem panaszkodott. Megalázta magát, és elfogadta Istentől a kapott sorsát. Ez azt jelenti, hogy legyünk elégedettek az adott kereteink között.

Hűség a pénzügyi dolgokban

Nem elég, ha a jövedelmünk adta kereteken belül élünk, hanem kerüljük az adósságot, és legyünk igazak a pénzügyekben. Ezen túlmenően hűségesnek kell lennünk azzal a pénzzel, amit Isten ad nekünk.

Az 5 Mózes 8:18 azt mondja nekünk, hogy Isten az, aki hatalmat ad nekünk, hogy gazdagságot szerezzünk. Ezt soha nem szabad elfelejtenünk. Isten megengedhette volna, hogy egy koldus családban szüless. Megengedhette volna, hogy buta, vagy értelmi fogyatékos legyél. Soha nem szabad elfelejtened, hogy Isten az, aki megadta neked az intellektuális képességeidet és azt az okosságot, amely lehetővé teszi számodra a gazdagság megszerzését.

A pénzhez való hűség mindenekelőtt azt jelenti, felismerjük, hogy mindaz, amit megkerestünk, Istené - nem csak a 10%-a (ahogyan az Ószövetségben értelmezték), hanem minden, ahogyan Jézus tanította. Semmi sem a miénk. Tehát mindent le kell tennünk az oltárra, és vissza kell adni Istennek, amit azonban visszaad nekünk, azt takarékosan és hűségesen fel kell használnunk a földi szükségleteinkre.

Az 5000 ember megvendégeléséből legalább két dolgot tanulhatunk. Először is, egy kevés is elég ahhoz, hogy minden igényünket kielégítsük, ha Isten megáldja. Másodszor, hogy Isten gyűlöli a pazarlást. Jézus azt mondta a tanítványainak, hogy szedjék össze a maradék kenyereket és halakat, hogy semmi se vesszen kárba. Urunk felvehette volna azt a hozzáállást, hogy mivel Atyja oly bőségesen megszaporította a kenyereket és a halakat, a felesleget otthagyhatta volna a hegyoldalon kárbaveszni. Ő azonban nem ezt tette. Csak azért, mert Isten bőségesen megáldott minket, az még nem jelenti azt, hogy gondatlanok lehetünk a kiadásainkat illetően.

Csak azért dobsz ki dolgokat, mert kicsit sérültek? Ez a gazdagok hozzáállása. Az istenfélő ember megpróbálja megjavítani a sérült tárgyakat. Gondolod, hogy a szellemi dolgoknak semmi köze az ilyen hozzáálláshoz? Bizonyosan van.

Jézus tanítványaiként fegyelmezettnek kell lennünk a költekezési szokásainkat illetően. A férj, mint az otthoni ügyek vezetője, kell, hogy az otthoni pénzügyeket kézben tartsa. Az ő felelőssége, hogy gondoskodjon a szükségtelen kiadások kiiktatásáról. El kell magyaráznia a feleségének, ha nem engedhetik meg maguknak, hogy megvásároljanak bizonyos dolgokat, amelyeket ő esetleg meg akar venni.

Csak aki hű a kevesen, az lesz hű a sokon is. Ez egy alapvető elv Istennél.

Ha nem vagyunk hűségesek a kis dolgokban és az anyagi dolgokban, akkor Isten nem fogja megadni nekünk az igazi gazdagságot - Igéje kinyilatkoztatásának gazdagságát és az Ő természetének gazdagságát.

Ha szellemi fejlődést akarunk elérni, akkor meg kell tanulnunk elkerülni minden pazarlást. Ha Isten hűséges szolgája akarsz lenni, akkor ne pazarold a pénzt felesleges vásárlásokra. Ne pazarold a pénzt fényűző étkezésekre vagy pazarló életmódra. Ne dobj ki használható dolgokat. Ha nincs rájuk szükség, adjátok oda ingyen a szegényebbeknek.

A Lukács 14:33 azt mondja nekünk, hogy nem szabad birtokolnunk semmit. Sok dolgunk lehet, de egyiket sem szabad birtokolnunk. Tehát, ha valami értékes dolgunkat ellopnak vagy elrontottak, nem kell amiatt zavarba jönnünk, vagy aggódnunk, mert az nem a miénk. Mi csak sáfárai vagyunk Mesterünk javainak. Isten sok mindent ad nekünk, hogy mindet az Ő dicsőségére használhassuk! De mi itt csak zarándokok vagyunk.

Az embernek nem lehet tiszta a szíve, csak ha odaadott mindent Istennek. A tiszta szív különbözik a tiszta lelkiismerettől. A tiszta lelkiismeret abból fakad, hogy igazságosak vagyunk pénzügyekben. A tiszta szív azonban a pénzügyekben való hűségből fakad. Lehet, hogy tiszta a lelkiismereted, a szíved mégis kötődhet valamilyen földi javakhoz vagy munkához. Ekkor nem mondhatod el, hogy teljes szívedből szereted Istent, mert a szíved nem tiszta.

Istennek adakozni

Az izraeliták bevételük körülbelül 15%-át adták az Úrnak - a tizedüket (10%) és egyéb felajánlásokat. A „tized" alapelvét az 5 Mózes 14:22-23 (TLB) így írja le:

„A tized célja, hogy megtanítson arra, hogy mindig Istent helyezzük az első helyre az életünkben."

Amit az izraeliták az aratáskor begyűjtöttek, annak 10%-át át kellett adniuk Istennek, annak elismeréseként, hogy mindent Tőle kaptak, és Neki akartak első helyet adni az életükben. A tized azonban fokozatosan szokássá és teherré vált, mint ahogyan sok mai hívő számára is az!

Az Újszövetség értelmében megmarad ugyanaz az elv - Istennek adjuk az első helyet a Mammon felett. De mennyit adjunk most Istennek? Az Újszövetség azt mondja, hogy annyit kell adnunk, amennyit Isten bőséges áldásából tudunk (1 Korinthus 16:2). Most azonban az is fontos, hogy bármennyit is adunk, azt jókedvűen adjuk (2 Korinthus 9:7).

A Lukács 6:38 azt mondja, hogy ha adunk, nekünk is adatik. Ha azonban abban a reményben adsz, hogy visszakapod, akkor csalódhatsz - mert Isten az adakozás indítékát nézi, és akkor lehet, hogy semmit sem fogsz kapni tőle. Csak azok kapják meg Isten legnagyobb áldását, akik vidáman adnak, és nem remélnek semmit viszonzásképpen.

Egyszer hallottam egy testvérről, aki bár keveset keresett, úgy tűnt, soha nem szenvedett hiányt semmiben, amire szüksége volt az otthonában, és soha nem volt adós. Amikor valaki megkérdezte tőle élete titkát, azt mondta: „Amit Isten ad nekem, abból visszaadok Neki, és Ő folyamatosan visszaad nekem; és rájöttem, hogy Isten bőségesebben ad vissza!" Mindig többet kapunk Istentől, mint amennyit adunk Neki. A 2 Korinthus 9:6 azt mondja: „Aki szűken vet, szűken is arat, és aki bőven vet, bőven is arat".

Mindenhol köztudott, hogy a tized ellen prédikálok. Az emberek azonban még nem jöttek rá, hogy valami komolyabb dologról beszélek, mint a tizedfizetés - 100%-ot adjunk örömmel Istennek. Jézus ezt hirdette. Azt mondta a farizeusoknak, akik a törvény szerint éltek, hogy adjanak 10%-ot Istennek (Máté 23:23). A tanítványainak azonban, akik Pünkösd után az Újszövetség uralma alá kerültek, azt mondta, hogy adják oda „mindenüket" (Lukács 14:33). Ez az, amit én is igyekeztem gyakorolni és prédikálni az elmúlt 40 évben.

Ha tiszteljük Istent, Ő is tisztelni fog minket. Ha először Isten országát és az Ő igazságát keressük, akkor minden földi dolog, amire ebben az életben szükségünk van, megadatik nekünk (Máté 6:33). Isten nem ostoba, hogy megadjon nekünk mindent, amit csak akarunk, ő bölcsebb, mint mi, földi atyák. De hűséges, hogy megadja nekünk mindazt, amire szükségünk van. Hatalmas különbség van aközött, amire szükségünk van, és amit akarunk. A Filippi 4:19-ben található ígéret az, hogy Isten minden szükségünket betölti.

Meg kell tanulnunk bölcsnek lenni az adakozásban is. Sok szegény ember hűségesen ad, de nem bölcsen. Pénzt adnak azért, amit Isten munkájának gondolnak. A pénzük azonban csak egy hűtlen keresztyén munkásnak ad lehetőséget arra, hogy fényűző módon élhessen. Az ilyen szegény emberek őszinték lehetnek, de nem bölcsek. Tudnunk kell, hogy pontosan hová kerül a pénzünk és hogyan használják fel azt.

Adakozás a szegényeknek

Azt a parancsot kaptuk, hogy „tegyünk jót minden emberrel, és elsősorban az Isten háza népével" (Galata 6:10). Felelősségünk, hogy mindenhol segítsünk azoknak, akik a hívők között szegények. Vigyáznunk kell azonban, nehogy olyan embereket vonzzunk a gyülekezetbe, akiknek az a fő célja, hogy anyagi hasznot húzzanak a gyülekezet nagylelkű embereiből. Az egyetlen módja annak, hogy elkerüljük ezt a veszélyt egy olyan szegény országban, mint India, ha mindenekelőtt biztosítjuk, hogy az ember először bizonyuljon igazi testvérnek egy helyi hívő közösségben. Csak akkor szabad anyagilag segíteni. Ellenkező esetben élősködőket hozunk be az egyházba, nem pedig tanítványokat.

Az Apostolok Cselekedetei 4:34-ben azt olvassuk, hogy a korai keresztyének között egyetlen rászoruló sem volt, mert aki vagyonnal rendelkezett, az segített a szegényeken. Senki sem kényszerítette a gazdagokat, hogy adjanak a szegényeknek. Szabadon adták, jó szívvel.

Sok hívőnek azonban nincs bölcsessége a szegények megsegítésében. Ostobán, lelkes nagylelkűséggel adnak rossz embereknek. Ez nemcsak az Úr pénzének a pazarlását eredményezi, hanem azt is, hogy a gyülekezetbe élősködők is bekerülnek, akik csak a gazdagok által nyújtott segítségért jönnek. Nagyon sok ilyen adományt adnak gazdag hívők azzal a céllal, hogy népszerűvé váljanak a szegények körében, és magukhoz vonzzák őket. Ha nem sokat adnak, és azt is csak alkalmanként, ez nem feltétlenül komoly dolog. Amikor azonban azt tervezed, hogy nagy összegeket vagy rendszeres támogatást adsz valakinek a gyülekezetben, mindig jobb, ha tanácsot kérsz egy istenfélő idősebb testvértől, akinek több bölcsessége van, mint neked. Ráadásul ezek a vének valószínűleg jobban tudják, hogy a gyülekezetben kik vannak a legnagyobb szükségben.

A korai keresztyének elég alázatosak voltak ahhoz, hogy elismerjék bölcsességük hiányát az ilyen kérdésekben. Ezért adták ajándékaikat az apostoloknak, hogy kiosszák a szegényeknek. Azok az apostolok azonban sosem részesedtek ebből a pénzből. Péter és János, akik azokat a milliókat megkapták, hűségesek voltak, és azt a pénzt másoknak továbbadták. Egyszer azt mondták egy szegény koldusnak: „Ezüstöm és aranyam nincsen". Az összes pénz áthaladt a kezükön, anélkül, hogy bármi a kezükhöz tapadt volna. Ezért őrizték meg életük végéig a Szellem kenetét. A történet nagyon más manapság, amikor annyi minden tapad a pénzt kapó prédikátorok kezéhez.

Mi a helyzet azzal, ha pénzt adunk kölcsön azoknak, akik tőlünk szeretnének kölcsönkérni? Emlékszem, amikor a haditengerészetnél dolgoztam, egy nap megkeresett a helyi gyülekezetünkből az egyik hívő és kölcsönkért tőlem. Tudtam, hogy Isten Igéje azt mondja: „Adj annak, aki kér tőled, és ne fordulj el attól, aki kölcsön akar kérni tőled" (Máté 5:42). A férfi azt mondta, hogy a következő hónapban visszaadja a kölcsönt. Szóval odaadtam neki, amit akart. A következő hónapban azonban nem tudta visszaadni a kölcsönt, és ismét kért. Magas fizetésem volt, nagyon egyszerűen éltem, és nem volt családom. Szóval volt bőven tartalék pénzem. Adtam neki még egy kis pénzt - és a következő hónapban, amikor ismét kért, még egyszer. Kicsit később ez a férfi elbukott, inni kezdett és elpazarolta a pénzét. Amikor ezt láttam, azt mondtam neki, hogy ha van pénze, amit így az ördögnek ad, akár vissza is adhatná a kölcsönömet, hogy visszaadhassam azt a pénzt az Úrnak. Nagyon mérges lett rám, és azt mondta, hogy zaklatom. Így nem kértem többé, hogy adja vissza a kölcsönömet.

Ezután odamentem az Úrhoz, és megkérdeztem, hogy hol hibáztam. Megmutatta a hibámat. Az Úr azt mondta nekem: „Úgy bántál ezzel a pénzzel, mintha az a sajátod lenne, holott valójában az enyém volt. Konzultálnod kellett volna Velem, mielőtt odaadnád, akár kölcsönként is."

Ha valaki tízezer rúpiát adott volna nekem, hogy biztonságban őrizzem meg azt, és te, aki tudsz erről, eljössz hozzám kölcsönkérni ebből a pénzből, akkor azt kellene mondanom, hogy meg kell kérnem a pénz tulajdonosát, mielőtt a pénzéből kölcsönt adnék neked, mert nem az én pénzemről van szó.

A fenti esetben azonban nem ezt tettem, mert nem ismertem fel, hogy az én pénzem az Úré. Ha valóban mindent odaadtam volna (az Úrnak), ahogyan Jézus parancsolta (Lukács 14:33), akkor azt mondtam volna ennek az embernek, hogy mindenem az Úré, és az Úrral kell konzultálnom ezzel kapcsolatban. Ehelyett azonban gépiesen engedelmeskedtem a Szentírás betűjének, és így elvesztettem az Úr pénzének egy részét. Még az ördög is idézett egyszer egy verset Jézusnak. Össze kellett volna hasonlítanom a Szentírást a Szentírással.

Természetesen készen kell állnunk arra, hogy adjunk a rászorulóknak, de erről minden alkalommal meg kell kérdeznünk az Urat. Figyelembe kell vennünk „minden Igét, amely Isten szájából származik". Ha találkozunk valakivel, aki valóban szükségben van, és ha az Urat keressük, akkor a szellemünkben bizonyosságot fogunk kapni arról, hogy adjunk-e neki pénzt vagy sem. Ha bizonyosan tudjuk, hogy a segítséget kérő ember egy „tékozló fiú," akit Isten „a disznók közé" küldött, hogy megfegyelmezze, akkor minden pénz, amit adsz neki, csak akadályozza őt abban, hogy visszatérjen az Atya házába, és nem segít neki.

Hála Istennek, hogy ma nem a törvény és annak szabályai szerint kell élnünk, hanem a Szent Szellem vezetése szerint, aki minden helyzetben egyértelműen megmondja, hogy mit tegyünk, vagy mit ne tegyünk.

Főállású keresztyén munkások

Az 1 Korinthus 9:14 azt mondja nekünk, hogy az Úr azt az utasítást adta, hogy akik az evangéliumot hirdetik, az evangéliumból éljenek. Pál azonban ezután a 15-18. versekben azt mondta, hogy nem akar ilyen támogatást magának, mert az volt az elve, hogy dolgozzon és eltartsa magát és szolgálja az Urat. Ezért beszélhetett Pál szabadon a korinthusi keresztyéneknek arról, hogy adjanak pénzt az Úrnak - mert soha nem kapott tőlük anyagi támogatást a maga részére. Arra buzdította őket, hogy adjanak pénzt a rászoruló szegény hívőknek.

Sosem láttuk Jézust és egyetlen apostolt sem, hogy valaha valamelyikük is arra kért volna valakit, hogy támogassa őket vagy saját szolgálatukat anyagilag. Csak arról beszéltek, hogy pénzt adjanak a szegényeknek (Lásd Márk 10:21; János 13:29; 2 Korinthus 8 és 9 és Galata 2:10). Ez a tanítványság útja a pénzügyekben.

Erre az üzenetre ma különösen nagy szüksége van a teljes idejű keresztyén munkásoknak, mert sokan szégyenkezés nélkül kéregetnek, sőt nyomást gyakorolnak a hívőkre, hogy támogassák őket és szolgálatukat - akár odáig is eljutnak, hogy azt mondják: Isten megbünteti azokat, akik nem adnak! Ez nem Isten útja! Isten útja az, ha az időnket és energiánkat azzal töltjük, hogy öntözzünk (gondoskodjunk róluk), Isten pedig öntöz (gondoskodik) rólunk (Példabeszédek 11:25). Ez az Istenbe vetett hit útja, ahol nem függünk az emberektől.

Amikor az indiai haditengerészetnél dolgoztam, a haditengerészet gondoskodott a fizetésemről és minden testi szükségletemről. Nem kellett mástól anyagi segítséget kérnem. Hát nem nagyobb Isten a haditengerészetnél vagy bármely más munkaadónál? Ha valóban egy Mindenható Isten szolgái vagyunk, miért kell halandó emberektől segítséget kérnünk? Istenünk méltóságát sérti, amikor szolgái pénzt kérnek más hívőktől. Isten féltékeny, hogy szolgái csak tőle függjenek, és ne bárki mástól.

Hadd szemléltessem: Tételezzük fel, hogy egy öltönyös ember bejön a házadba a fejlett nyugatról, és az Amerikai Egyesült Államok nagyköveteként mutatkozik be. Ha ezt követően azt mondaná neked, hogy országa pénzügyi válságban van, és arra kérne, hogy támogasd őt valamilyen összeggel (bármilyen csekély mértékben is) országa szükségei számára, mit gondolnál? Azonnal tudni fogod, hogy egy csaló, aki megpróbál becsapni téged. Miért? Mert jól tudod, hogy az USA kormánya sosem süllyedne le odáig, hogy házról házra járva kolduljon pénzt az emberektől!

Most gondolj bele, hogy valaki bejött a házadba, vagy küldött neked egy folyóiratot, és bemutatkozott, mint az Úr Jézus Krisztus nagykövete. Azt mondta neked, hogy Isten Királysága pénzszűkében van, és arra kért, hogy segítsd ki Istent a nehéz helyzetéből, bármilyen összeggel, bármilyen keveset is adva az Ő munkájára. Hinnél neki? Sajnos igen. Miért? Mert Isten országát sokkal alacsonyabb rendűnek tartod, mint az USA kormányát. Ez az oka annak, hogy az "Isten szolgáiként" bemutatkozó szélhámos csalók ma hívők ezreit meg tudják téveszteni.

Milyen szégyen, hogy sok úgynevezett "Isten szolgája" ilyen alacsony szintre süllyesztette Isten országának méltóságát. Ez azért van így, mert nem váltak Jézus tanítványaivá a pénzügyeket illetően. Ezért másokat sem tehetnek Jézus tanítványává pénzügyekben.

Manapság sok prédikátor alapított bibliaiskolákat és árvaházakat, de nem azért, hogy másokon segítsenek, hanem csak azért, hogy maguknak magas fizetést biztosítsanak, és hogy családjaik magas életszínvonalon élhessenek. Munkájuk sikeréről dicső jelentéseket küldenek rendszeresen hírlevelekben külföldre, hogy begyűjtsék a "mindenható dollárt"! A pénz utáni hajsza valóban tönkretette Isten sok szolgáját országunkban.

Az Úr munkájára adott pénz a legszentebb pénz a világon. Ha ebből a pénzből személyes, vagy családi használatra elveszünk, anélkül, hogy kifejezetten erre a célra adták volna, akkor nagy veszélyben vagyunk. Fennáll a veszély, hogy örökre elveszünk. Elveszíthetjük elsőszülöttségi jogunkat egy tál lencse (pénz) miatt.

Nagy szükség van olyan keresztyén munkásokra, akik takarékosan élnek. Ez is hozzátartozik ahhoz, hogy megszabaduljunk a Mammon szeretetétől. Láttam keresztyén munkásokat, akik nagyon spórolósak, amikor a saját fizetésükből kell pénzt költeni, de nagyon költekezők, ha a „misszió pénzéről" van szó. Néhány szegény özvegy Amerikában elküldi a fillérjeit az Úr munkájára Indiába, és az indiai munkás ebből a pénzből drága házat épít magának, és pazarló módon étkezik stb. Ez hűtlenség. Ez a fő oka annak, hogy az ilyen munkásoknak nincs prófétai üzenetük, amikor beszélnek.

Miért hiányoznak az indiai egyházból a próféták? Lehetséges, hogy az Úr nem törődik ezzel a közel egy milliárdos országgal, és ezért nem küldött prófétákat ebbe az országba napjainkban? Az Úr minden bizonnyal törődik Indiával, és valószínűleg sokakat hívott el prófétának a mi országunkban. A legtöbben azonban eladták a prófétai ajándékukat a Mammonnak; Bálám és Géházi útján járnak. Az eredmény az, hogy mára alig maradt próféta.

Az indiai egyháznak meg kell tanulnia megállni a saját lábán, és ezért az Úr egy napon megakadályozhatja, hogy semmilyen külföldi pénz ne jöjjön be keresztyén munkára Indiába. Ha az Úr ezt teszi, a béresek azonnal lelepleződnek, mert elfutnak az általuk végzett munka elől. Akkor talán igazi próféták támadnak, és felépül az Úr Jézus Krisztus Egyháza, és az Úr Neve dicsőül meg az országunkban.

Ha Isten arra hívott el, hogy teljes időben Őt szolgáld, ügyelj arra, hogy Isten szolgája maradj, és soha ne válj emberek szolgájává. Amikor a gazdagok elkezdenek személyesen pénzt adni neked, könnyű lesz megalkudnod Isten üzenetével, hogy soha ne mondj olyat, amivel megsértenéd őket. A Biblia azt mondja az 1 Korinthus 7:21 és 23-ban, hogy „drága áron vétettünk meg," és ezért sosem szabad emberek szolgáivá válnunk. Sok hívő megpróbál majd rabszolgájává tenni az ajándékaival. Óvakodnod kell tőlük.

Más területek

Az egyik olyan terület, ahol sok keresztyén hitét és az Úrhoz való hűségét próbára teszik ma Indiában, az az, amikor nem keresztyének pénzadományért keresik fel őket, hogy megünnepeljék vallási ünnepeiket. Krisztus tanítványának ilyenkor könyörületesnek, de határozottnak kell lennie, és azt kell mondania, hogy bár szívesen ad pénzt szegények számára való gyűjtéshez, de nem tud adni nem keresztyén vallási ünnepekre, mert nem hisz bennük. Egyes helyeken ma Indiában egy ilyen visszautasítás miatt egy keresztyén akár az életét is veszélyeztetheti. Ilyen esetekben a tanítványnak bölcsnek kell lennie. Semmi áron sem tagadhatja meg az Urat. Ha azonban az emberek pénzadományra kényszerítik, mint egy tolvaj, akkor nem kell elítélnie magát, mert Isten megérti a helyzetét.

Egy másik probléma, amellyel sok ember szembesül Indiában, az az, hogy pénzt kell adniuk a kormány tisztviselőinek, hogy törvényes engedélyt, jogosítványt vagy jóváhagyást kapjanak stb. Sok prédikátor fél prédikálni erről a témáról, mert attól tart, hogy elveszíti a "szentnek" tartott hírnevét. Nagy szükség van azonban egy világos tanításra ebben a kérdésben, mert a keresztyének nap mint nap szembesülnek ezzel a problémával hazánkban. Íme tehát néhány jó tanács, amivel szeretném levenni a bűntudat szükségtelen terhét sok hívő válláról.

Három szinten élhetnek az emberek, ahogy az 1 Korinthus 6:12-ben és 10:23-ban olvashatjuk:

- Törvénytelen. Ez az a hely, ahol az igazságtalanságot gyakorolják.

- Törvényes. Ez az igazságosság minimális szintje.

- Jövedelmező. Ez a hit legmagasabb szintje.

Nyilvánvalóan sosem szabad lesüllyednünk oda, hogy valami törvénytelent cselekedjünk. Ezért sosem szabad pénzt adnunk senkinek azért, hogy valami igazságtalanságot megtegyen. Ez a kormány (vagy a szervezet) becsapása lenne, és amit adsz, az kenőpénz.

Mi van azonban akkor, ha valaki pénzt kér tőled azért, hogy engedélyt adjon valamire, ami teljesen törvényes, és te megadod neki a pénzt, hogy megtakarítsd a sok fáradságot, hogy újra és újra visszamenj abba az irodába? Ilyenkor nem csalsz meg senkit. Önként adod oda a saját pénzedet. Ezt össze lehetne hasonlítani azzal, hogy "borravalót" adsz egy pincérnek egy étteremben; vagy talán pontosabban, hogy odaadod a pénzed egy rablónak, aki fegyvert fog rád! Odaadnád egy rablónak a pénzed, hogy megmentsd az életedet? Ebben az esetben a hivatalnok az, aki ultimátumot 'fogott rád' és nem fegyvert! Ez olyan, mint a „rablás" fényes nappal. Te nem követtél el semmi igazságtalanságot a saját érdeked érvényesítése érdekében, és nem csaptál be senkit. Ez a második szint - a törvényes szint.

Egy másik testvér azonban, aki hasonló helyzetben van, bízhat abban, hogy az Úr megadja azt az engedélyt, anélkül is, hogy pénzt adna a hivatalnoknak. Ez a legmagasabb szint. Lehet azonban, hogy nem mindenki rendelkezik ilyen nagy hittel. Akinek ilyen hite van, az ezen a szinten élhet. Ők azonban ne ítéljenek el másokat, akik nem rendelkeznek a hit ilyen mértékével. Ezt egyértelműen tanítja a Róma 14. fejezete.

Fel kell ismernünk azonban, hogy előfordulhatnak olyan esetek, amikor egy korrupt hivatalnoknak pénzt adva próbálunk kiszabadulni egy nehéz helyzetből, amikor Isten valóban csodát akart volna tenni velünk, ha bíztunk volna benne. Tehát minden nehéz helyzetben Istent kell keresnünk, és bölcsességet kell kérnünk ahhoz, hogy azt tegyük, ami neki tetszik. Törekednünk kell a tökéletességre, de nem kell elítélve éreznünk magunkat, ha hitünk mértéke nem éri el valaki másét.

Fizetések és megtakarítások

Helyes-e álláskereséskor a legmagasabb fizetést keresni? Ez mindaddig rendben van, amíg a munka semmilyen módon nem teszi tönkre a szellemi életedet, a testedet vagy a lelkedet. Ha azonban a pénzkeresés során feláldozod Isten Királyságát vagy igazságát, akár csak egy kicsit is, akkor ez helytelen. Valóban jó magas fizetéssel munkát keresni, mert így több pénze marad az Úr munkájára. Ha azonban egy ilyen munka azt jelenti, hogy az Úr számára fordítható időtök ezáltal lecsökken, akkor ez nem lehet Isten akarata. Ilyen esetekben tehát körültekintően kell dönteni.

Gondoljunk csak Bálám esetére. Isten egyértelműen megmondta neki, hogy ne menjen Bálák királyhoz. Amikor azonban a király több pénzt ajánlott fel neki, Bálám „ismét Isten akaratát akarta keresni". Isten látta Bálám szívében a mohóságot, és elengedte őt. Sok ilyen hívő van, akik úgy tesznek, mintha Isten akaratát keresnék, miközben szívük vágyát akarják kielégíteni. Isten megengedi nekik, hogy odamenjenek, ahova akarnak, mert ismeri az indítékaikat.

A hívők manapság külföldre mennek munkát vállalni - de más okokból. Lehet, hogy valaki azért megy, hogy segítsen szegény családtagjain Indiában. Ez nagyon jó ok. Lehet azonban, hogy másvalaki csak azért megy, hogy több pénzt keressen magának - messze meghaladva a szükségleteit. Ennek a két hívőnek a végső állapota nem lesz azonos. Az első, aki kényszerből ment, szellemileg felnő, míg az utóbbi, aki mohóságból ment, visszacsúszik.

Helyes-e egy gyárban belépni a szakszervezetbe, és azon keresztül magasabb bért kérni? Nincs ezzel semmi baj, ha nem veszel részt erőszakos cselekedetekben. Bármikor kérhető magasabb fizetés vagy pótlék a felsőbb hatóságoktól, vagy lehet kérvényt küldeni nekik. Sosem szabad azonban lázadóvá válnod, és sosem szabad dolgozni azért, hogy elérd, amit akarsz. Bíznod kell abban, hogy Isten megadja neked, amire szükséged van, és elégedettnek kell lenned azzal, amit kapsz. Az isteni módszer az, hogy imádkozunk, és elmondjuk az Úrnak, hogy nem keresünk eleget ahhoz, hogy kielégítsük szükségleteinket. Isten majd gondoskodik a szükségleteinkről.

Mi a helyzet a jövőre szánt pénzmegtakarítással? Lehet-e Jézus tanítványának megtakarítási számlája, lekötött betétje, cégrészvénye vagy egyéb vagyona? Jézus azt mondta, hogy ne a földön, hanem a mennyben gyűjtsünk magunknak kincseket. Itt azonban a kérdés az, hogy a megtakarítás mikor válik „magunknak félretett kinccsé"? Erre a kérdésre nincs egyszerű válasz, és természetesen nem is tudunk szabályokat felállítani mások számára. Az Úr felnőttként bánik velünk, és ránk hárítja a felelősséget, hogy eldöntsük, mikor válik valami kinccsé. Ennek egyik módja az, ha megkérdezzük magunktól, mire gondolunk leggyakrabban. Ha „pénz", akkor a pénz minden bizonnyal a kincsünkké vált. Ha azonban „az Úr és az Ő műve", akkor a kincsünk a mennyben van, még ha sok földi vagyonunk is van.

A Biblia arra buzdít bennünket, hogy tanuljuk meg a hangyától, hogyan takarékoskodjunk a jövőre (Példabeszédek 6:6-11). A hangyáknak nincs vezére, aki arra buzdítaná őket, hogy takarékoskodjanak a téli szezonra. Van azonban bölcsességük ahhoz, hogy ezt maguk is megtegyék. Sok hívőnek azonban nincs ilyen bölcsessége. Amikor hirtelen nagy és váratlan kiadásuk adódik, koldulniuk kell, vagy kölcsönt kell kérniük másoktól. Erre nem is lett volna szükség, ha a korábbi évek kiadásaival óvatosak lettek volna, és spóroltak volna valamit a jövőre. Ezért jó, ha van némi megtakarítás.

Jézus nem használta fel az összes pénzt, amit ajándékba kapott ugyanazon a napon, amikor megkapta. Ő és a tanítványai megtakarították egy részét. Júdás ezeket a megtakarításokat egy erszényben tartotta, és amikor szükség volt rá, akkor használták fel. Hány százalékot takarítottak meg? Még jó, hogy a Biblia nem mondja el nekünk! Isten szabadságot ad nekünk az Újszövetség értelmében minden kérdésben. Nem vagyunk semmilyen törvény alatt. A Szent Szellemnek kell vezérelnie.

Helyes-e saját házat birtokolni? Egy házépítés manapság jelentős összeget igényel. Ha Isten megadta neked azt a képességet, hogy elég pénzt keress ahhoz, hogy fel tudj építeni egy saját házat, akkor talán azt akarja, hogy pénzt takaríts meg és építs egy házat. Hogyan építhetsz azonban házat, ha nem spórolsz következetesen? Nem várhatod, hogy a pénz hirtelen lehulljon az égből. Tehát spórolni kell.

Isten azt mondta a lévitáknak az Ószövetségben, hogy sosem lehet tulajdonuk (4 Mózes 18:20). Jákób másik tizenegy törzse azonban birtokolhatott földet. Manapság hasonló a helyzet, Isten megengedheti az egyik testvérnek, hogy házat építsen, és azt mondja a másiknak, hogy ne építsen házat. Isten akarata nem ugyanaz mindannyiunk számára ilyen ügyekben.

Lévi két fiának és leszármazottaiknak megengedte, hogy kocsijuk legyen a sátor tárgyainak szállítására. Lévi egy másik fiának és leszármazottainak azonban a vállukon kellett hordaniuk tárgyaikat (4 Mózes 7:7-9). Isten egyes hívőknek ma ugyanígy autót ad, míg mások gyermekei még egy kerékpárt sem engedhetnek meg maguknak, és gyalog kell járniuk!

Isten akarata minden hívő számára más és más. Minden embernek meg kell ismernie Isten reá vonatkozó akaratát, és minden - Isten szájából származó - Igét betöltve kell élnie, anélkül, hogy összehasonlítaná a saját sorsát másokéval.

Ha pénzügyileg furcsa helyzetbe kerülünk, amikor nem tudjuk, hogy mit tegyünk, járuljunk Istenhez, és kérjünk Tőle bölcsességet. Megígérte, hogy megadja nekünk, ha hittel kérjük (Jakab 1:5).

Meg kell értenünk a pénz felhasználásának alapelveit, amelyeket az Úr meghatározott számunkra az Igéjében. A Szent Szellem meg fogja mutatni nekünk, hogyan alkalmazzuk ezeket az elveket a különböző helyzetekben.

Járjuk mindannyian a tanítványság útját ebben a legfontosabb kérdésben - a pénz kérdését illetően is!

Fejezet 4

Tanítványság és gyülekezeti ügyek

Jézus tanítványa soha nem lehet magányos. Mindig közösségben fog élni más tanítványokkal a helyi gyülekezetben.

Jézus azt mondta, hogy tanítványait elsősorban az „egymás iránti szeretetről" fogják megismerni (János 13:35). Ez csak akkor lehetséges, ha a tanítványoknak kapcsolatuk van egymással. Tehát nincs olyan, hogy magányos tanítvány.

A János 12:24 világossá teszi, hogy csak az a búzaszem marad egyedül, amelyik nem esik a földbe és nem hal el. Az elhalt gabonamag azonban sok gyümölcsöt terem: az ilyen tanítvány vagy talál más tanítványt, vagy másokat tesz tanítványokká, majd velük együtt egy helyi gyülekezetet alkot, amely Krisztus testének megnyilvánulása lesz. Minden tanítványnak egy ilyen helyi gyülekezet tagjának kell lennie. Ha egyedül vagy, az biztos azért van, mert nem estél a földbe és nem haltál meg önmagadnak.

Az Úr félelme

A gyülekezetet az Újszövetség olyan házként ábrázolja, amelyet Isten épít; és a Példabeszédek 24:3 azt mondja, hogy a ház csak bölcsesség által épülhet.

Egy tanítvány nem attól lesz bölcs, hogy csak a Szentírást tanulmányozza. Ez csak növeli a tudását. Az Úr félelme a bölcsesség kezdete (Példabeszédek 9:10). Az Úr félelme a keresztyén élet ABC-je. A Jakab 3:17 kijelenti, hogy „a felülről való bölcsesség mindenekelőtt tiszta". Ezért mindenkinek, aki fel akarja építeni Krisztus testét, először meg kell tanulnia az Úr félelmét. Azt kell tudniuk mondani másoknak: „Gyere, megtanítalak az Úr félelmére" (Zsoltárok 34:11).

Hangsúlyozhatjuk a tanításbeli pontosságot, az érzelmi tapasztalatokat, a dicséretet és az imádatot, az evangelizációt és bármi mást. Ha azonban az Úr félelme, mint alap, hiányzik mindezekből, minden, amit felépítettünk, egy napon összeomlik.

A gyülekezet nem építhető fel programokkal, tevékenységekkel, pénzzel, emberi stratégiákkal vagy az üzleti világ bármely elve alapján. Az ilyen elvek szerint végzett keresztyén munka lenyűgöző lehet az emberi szem számára. Amikor azonban Isten tűzzel próbára teszi, csak fának, szénának és szalmának fog bizonyulni (1 Korinthus 3:11-15).

Isten házának megkülönböztető jele az önmagunk megítélése (1 Péter 4:17) - az önmagunk megítélése az Isten színe előtt való élet eredménye. Ézsaiás, Jób és János mind saját semmisségüket és bűnüket látták, amikor meglátták Istent (Lásd Ézsaiás 6:5; Jób 42:5-6; Jelenések 1:17).

Amikor Ádám és Éva vétkeztek Isten szentsége ellen, kiűzettek az Édenből. Ezt követően Isten az élet fája elé kerubokat állított lángoló karddal, hogy őrizzék azt. Ez az Életfa az örök életet (az isteni természetet) jelképezi, amit Jézus eljövetele ajándékozott nekünk. A kard a keresztet jelképezi, amelynek meg kell ölnie az önző életünket, mielőtt részesednénk az isteni természetből. Igaz, hogy a kard először Jézusra esett, de vele együtt mi is keresztre feszíttettünk (Galata 2:20). És „akik Krisztus Jézuséi, a testet megfeszítették szenvedélyeivel és vágyaival együtt" (Galata 5:24).

A kerubokhoz hasonlóan a gyülekezet véneinek is ezt a kardot kell forgatniuk, és azt kell hirdetniük, hogy az isteni élethez a test halálán keresztül vezet az egyetlen út. Az Istennel való közösséghez ezen a kardon keresztül vezet az út. Ezt a kardot ma nem forgatják, aminek az eredménye az, hogy a legtöbb gyülekezet ma tele van megalkuvókkal, és már nem Krisztus testének megnyilvánulása.

A 4 Mózes 25:1-ben egy olyan időről olvashatunk, amikor az izraeliták elkezdtek "paráználkodni Moáb leányaival". Az egyik izraelita még egy moábita nőt is hozott a sátrába (6. vers). Egy pap azonban, Fineás megmentette Izraelt attól, hogy az egész nemzet elpusztuljon azon a napon. Isten iránti féltő szeretettől indíttatva azonnal lándzsát fogott, bement abba a sátorba, és megölte a férfit és a nőt is (7, 8. vers). Aztán Isten megállította a csapást (9. vers). Addigra azonban már 24 000 embert megöltek. A csapás olyan gyorsan terjedt, hogy ha nem lett volna az az egyetlen „kardforgató kerub", a csapás Izrael egész táborát megölte volna.

Látod, milyen értékes, ha minden gyülekezetben van "egy kerub karddal" a kezében?

A csapás rohamosan terjed ma a keresztyénségben, mert nincs elég Fineás, aki tudja, hogyan kell használni a kardot. Túl sok vén és prédikátor az emberek tetszését keresi, és állandóan arra buzdítanak bennünket, hogy „szeressük a midianitákat". Az ördög száz érvet hoz majd fel, hogy miért ne használjunk kardot a gyülekezetben. Még a Szentírást is idézni fogja érvei alátámasztására - ahogyan a Szentírást idézte Jézusnak is.

Mit nyert személyesen Fineás azzal, hogy kardot ragadott? Semmit. Viszont sok vesztenivalója volt - különösen a jó híre, lévén kedves és alázatos! Az általa meggyilkolt férfi rokonai és barátai sok rosszindulatú beszéddel illették és haragot tápláltak iránta. Isten nevének dicsősége és tisztelete ösztönözte azonban Fineást. Isten ráütötte jóváhagyó pecsétjét Fineás szolgálatára, mondván: „Féltékeny volt az én féltékenységemmel" (4 Mózes 25:11). Végső soron Isten jóváhagyó pecsétje az egyetlen, ami számít. Az Úr a következőt mondta Fineásról: „Íme, békeszövetségemet adom neki, mert féltékeny volt az ő Istenéért" (4 Mózes 25:12-13). Egy előző fejezetben láthattuk, hogy az Úr a lévitáknak is békeszövetséget adott, mert használták a kardot (Malakiás 2:4-5).

Ma sok gyülekezetben nincsen békesség, mert emberi módon - Isten kardjának használata nélkül - keresik a békességet. Az eredmény viszály és ismét viszály. Krisztus békéjét karddal kell megvásárolni, amely megöli az önző életet - otthon, és a gyülekezetben egyaránt.

Azoknak, akik egy gyülekezetben vezető szerepet töltenek be, féltékeny szenvedélyben kell égniük Isten nevének tisztelete iránt, ha meg akarják őrizni a gyülekezet tisztaságát. El kell felejteniük, hogy 'kedves és szelíd' hírnevet szerezzenek maguknak, egyedül csak Isten nevének dicsősége miatt kell aggódniuk.

Ez az Isten neve iránti 'féltő szeretet' szenvedélye indította Jézust arra, hogy kiűzze a pénzváltókat és a galambárusokat a templomból. Az Isten háza iránti féltő szeretet emésztette Őt (János 2:17). Alapvetően ez határozza meg, hogy mit jelent krisztusinak lenni. De kit érdekel, hogy krisztusi legyen, ha ez népszerűtlenné és meg nem értetté tesz valakit?

A Hóseás 6:1 azt mondja nekünk, hogy Isten először megsebez, majd bekötöz, hogy aztán meggyógyíthasson minket. Erre az egyensúlyra van szükségünk minden gyülekezetben - megsebezni (kivágni, és eltávolítani a rákos daganatot), majd bekötözni a gyógyulás érdekében. Egy ilyen szolgálatot két testvér, harmóniában együttműködve tölthet be - az egyik a vágást, a másik a bekötést végezve - de egy ember egyedül is betöltheti. A Szent Szellem Pált és Barnabást egy csapatba osztotta be (Ap.csel 13:2), ahol Pál többnyire a vágást, Barnabás pedig nagyrészt a bekötözést végezte.

Ézsaiás megjövendölte Jézusról, hogy szavai olyanok lesznek, mint egy 'éles kard' (Ézsaiás 49:2), ami 'erősíti a megfáradtakat' (Ézsaiás 50:4). Ha az Úr ma szól a gyülekezetben, akkor ma is 'éles kard' módjára és vigasztaló szavakkal fog szólni.

Akik hallották Jézus szavait az Ő idejében, azok vagy megtértek és a tanítványai lettek, vagy megsértődtek és elhagyták. Jézus éles szavakat mondott Péternek (Máté 16:23). Péter azonban nem sértődött meg és nem ment el (János 6:68). Iskáriótes Júdást viszont még egy apró megjegyzés is megsértette, amit Jézus mondott neki (Lásd János 12:4-8 és Máté 26:14). Az Úr Igéje ma is megpróbál bennünket, hogy meglássuk, megsértődünk-e vagy sem. Az a gyülekezet, ahol nem így hirdetik Isten Igéjét, nem tudja teljesíteni Isten akaratát.

Közösség és egység

Jézus tanítványainak legfontosabb ismertetőjele a szeretet. Ezért fontos a közösség Jézus tanítványai között.

A Máté 18:18-20-ban olvashatunk arról az erőről, aminek forrása a Jézus tanítványai közötti mély közösség. Ezeknek a verseknek a magyarázata valahogy így hangzik:

Az Úr Jézus azt mondta: „Ha két vagy három tanítványom egy helyen tartózkodik, és nincs közöttük szakadás, hanem egy olyan egység van, mint a szimfónia („sumphoneo" (görögül) = egyetértés), amelyet számos hangszer alkot egymással összhangban, akkor jelen leszek közöttük. És akkor, ha bármit kérnek az Atyámtól, megadom azt nekik. Felhatalmazásuk lesz arra, hogy megkötözzék a Sátán működését a föld bármely pontján; és a forrásuk is meg lesz kötve a "mennyekben" (ahonnan ezek a szellemi erők származnak). Az ilyen hívőknek hatalmuk lesz arra is, hogy megszabadítsanak (feloldozzanak) embereket, akiket a Sátán megkötözött a földön."

Az ördög tudja, hogy milyen elképesztő erő rejlik a Jézus tanítványai közötti egységben és a közösségben, sok hívő azonban nem tudja ezt. A Sátán fő célja ezért mindig is az volt, hogy elszakítsa egymástól a hívőket, hogy tehetetlenné tegye őket vele szemben.

Micsoda ereje lenne egy otthonnak, ha a férj és a feleség szellemben egyek lennének! A Sátán soha nem tudna győztes lenni egy ilyen otthonban!

Micsoda ereje lenne egy gyülekezetnek, ha akár két vén is egységben lenne szellemileg! A Sátán soha nem tudna legyőzni egy ilyen gyülekezetet!

A Sátán győzedelmeskedik a legtöbb keresztyén gyülekezetben és otthonban, mert ez a fajta egység és közösség nem található meg közöttük.

Most nem a démonok kiűzésére gondolok. Bármely hívő, aki hisz ebben, egymaga kiűzheti a démonokat Jézus Nevében, ahogyan Jézus mondta a Márk 16:17-ben. A Máté 7:22-23-ban még olyan hitetlenekről is olvashatunk, akik Jézus nevében űzték ki a démonokat. Sokkal nehezebb azonban megkötözni a Sátán tevékenységét, megszabadítani az embereket olyan problémáktól, amelyeket a Sátán okozott számukra. Egy hívő ezt egyedül nem tudja megtenni. Ehhez arra van szükség, hogy a közösség be tudja mutatni Krisztus Testét - minimum két tanítvány már képes erre! Csak egy ilyen „test" által gyakorolt ​​hatalom képes távol tartani a sötétség hatalmát.

Minden gyülekezetben kell lenni legalább két embernek, akik teljesen egyek egymással. A Sátán mindig ezt a 'magot' veszi célba, akik között megosztást támaszt, hogy elszakítsa őket egymástól. Ha ez sikerül, akkor a gyülekezet tehetetlenné válik vele szemben. Ha azonban ez a mag egységben marad, a Sátán tehetetlen lesz a gyülekezettel szemben. Ez vonatkozik egy otthonra is.

Minden gyülekezetben lesznek érett emberek, és újonnan megtértek - ahogyan egy családban is vannak felnőttek és csecsemők. A „csecsemők" harcolhatnak egymással, szidhatják egymást és panaszkodhatnak, pletykálkodhatnak, mert nem értették meg a békesség útját. Ilyen „csecsemők" minden növekedésben lévő gyülekezetben megtalálhatók, de sosem akadályozhatják meg Isten munkáját. Az egységben lévő vének magja a gyülekezet középpontjában győztes gyülekezetté teheti őket. A „csecsemők" alkothatják minden gyülekezet túlnyomó többségét. Isten azonban mindig a mag felépítésére törekszik - mind szellemileg, mind számszerűen. Ez a mag vívja a harcot a Sátán ellen, és megőrzi a gyülekezetet győztesnek az életben.

A gyülekezeti közösség fontosabb, mint az evangelizáció. Az elveszett bárány példázatában Jézus azt mondta, hogy a 99 bárány az akolban „kilencvenkilenc igaz ember, akiknek nincs szükségük megtérésre" (Lukács 15:7). Kik azok, „akiknek nincs szükségük bűnbánatra"? Nyilván azok, akik állandóan megítélik önmagukat. Az ilyen embereknek nincs szükségük bűnbánatra, mert folyamatosan megbánják bűneiket. Az ilyen tanítványoknak nem jelent problémát, hogy egységben legyenek egymással.

Ha azonban ebben az akolban a 99 bárány folyamatosan harcol egymással és darabokra szaggatják egymást, akkor a pásztor nem hozná oda vissza az elveszett bárányt - mert az a bárány sokkal nagyobb biztonságban lenne a hegyeken, mint egy ilyen akolban, ahol megölhetik!

A gyülekezeteinknek olyan „igaz emberekből kell állniuk, akiknek nincs szükségük bűnbánatra". Csak ebben az esetben lesznek a gyülekezeteink a gyógyulás és a békesség helyei, ahová biztonságosan be lehet hozni az elveszett bárányokat. Az Úr zöldellő legelőkre és csendes vizekre vezeti a juhait. A Jézus által épített gyülekezet a békesség helye. Elveszett juhokat csak ilyen gyülekezetbe szabad bevinni. A legtöbb gyülekezet nem ilyen, mert tagjai megtértek ugyan, de nem tanítványok.

Egyszer találkoztam egy buddhista hittérítővel, aki elmesélte, hogy amikor először csatlakozott egy keresztyén gyülekezethez, elborzadt az ott dúló viszálykodás láttán, és időnként azon töprengett, hogy mégiscsak jobb lenne a buddhizmus? Aztán talált egy gyülekezetet, ahol igazi közösség és szeretet uralkodott, és megvigasztalódott.

Személyválogatás

Egy másik rossz dolog, amit sok gyülekezetben látunk, az a személyválogatás (Jakab 2:1). Jakab figyelmeztet bennünket, fennáll a veszélye annak, hogy a gazdag és fontos embereknek külön helyet biztosítunk az összejöveteleken. Akik így tesznek, bűnt követnek el (Jakab 2:9). Ez vonatkozhat a nyelvi és kasztbeli megkülönböztetésre is.

Sok gyülekezetben az egyik nyelvcsoporthoz tartozó hívők gyakran nem tudnak kijönni egy másik nyelvcsoport híveivel. Az egyik közösséghez tartozók nem tudnak közösséget alkotni egy másik közösséggel, a különböző kasztokhoz tartozók pedig inkább csak egymás között vannak közösségben. Ha azonban Jézus tanítványai lennének, akkor a művelt és műveletlen ember gond nélkül közösséget alkotna egymással.

A 2 Korinthus 5:16 azt mondja, hogy újszövetségi értelemben nem kell különbséget tenni az emberek között a testi kinézetük alapján. Nem a bőrszínt, a közösséget vagy a kasztot nézzük, mert mindenki új teremtés Krisztusban (17. vers). Az új teremtésben nincsenek nyelvi, közösségbeli vagy kasztbeli megkülönböztetések. Ha nem vezetjük el a hívőket egy ilyen életre, soha nem leszünk képesek felépíteni Jézus Krisztus egyházát.

Itt azonban óvatosságra van szükség. Jézus tanítványának nem arra szól az elhívása, hogy feleségül vegyen valakit egy másik kasztból, pusztán azért, hogy bebizonyítsa, nem hisz a kasztkülönbségekben. Néhányan megtették ezt, és egy békétlen házasság lett az eredménye! A házasság nagyfokú kölcsönös alkalmazkodást igényel, ezért a két fél közötti különbségnek a lehető legkevesebbnek kell lennie. Jézus tanítványának lenni nem jelenti azt, hogy a házasság megfontolásánál nem veszi figyelembe az életkort, az iskolai végzettséget, a családi hátteret, a gazdasági státuszt, vagy a kasztot stb. Lehet, hogy mindezt figyelembe kell venni, mielőtt érett döntést hozna.

Gondolj egy olyan helyzetre is, amikor vénként vétkes lehetsz személyválogatásban. Ha igehirdetés közben arra érzel késztetést, hogy kemény szavakat szóljál, de hirtelen rájössz, hogy szavaid megbánthatnak néhány embert, akik tisztelnek téged, mivel azonban nem akartad megbántani őket, így nem azt mondtad, amire a Szellem indított. Nem úgy használtad a kardot, ahogy Isten akarta, mert az emberek kedvében akartál járni. Ez személyválogatás, és oda vezethet, hogy elveszítheted Isten kenetét a szolgálatban.

A Szent Szellem ajándékai

Nézzük most meg a szellemi ajándékok kérdését. Ezek is elengedhetetlenek Krisztus testének felépítéséhez. Az Újszövetségben három felsorolás található azokról a szellemi ajándékokról, amelyek nekünk adattak (1 Korinthus 12:8-10, Róma 12:6-8 és Efézus 4:11). Az 1 Korinthus 12:12-26-ban a szellemi ajándékok gyakorlását a fizikai testünk tagjainak működéséhez hasonlítja. Egy embernek lehet élete, de mégis vak, süket, néma és béna. Sok gyülekezet ilyen. A tagjaik újjászülettek, de nincs bennük a Szent Szellem ajándéka, amellyel az Urat szolgálhatnák - ezért tehetetlenek.

A Szent Szellem ajándékai teszik képessé Krisztus Testét arra, hogy lásson, halljon, beszéljen és járjon. Az istenfélelem élteti Krisztus Testét, de mit tehet Krisztus teste másokért a Szent Szellem ajándékai nélkül? Milyen lett volna maga Jézus, ha nem kapta volna meg a Szent Szellem ajándékait? Akkor is legyőzte volna a bűnt, és szent életet élhetett volna, de a Szent Szellem kenete nélkül nem tudott volna úgy prédikálni, ahogyan tette, nem tudott volna betegeket gyógyítani, démonokat kiűzni, vagy bármilyen csodát tenni.

Jézust 30 éves korában a Szent Szellemmel való felkenetése nem tette szentebbé, mint korábban volt. A 31. éve semmivel sem volt szentebb, mint a 29. éve. A Szent Szellem kenete által azonban hatalmat kapott a mások felé történő szolgálatra. Ha Jézus csak járkált volna, és megmutatta volna az embereknek a szent életét, akkor nem tudta volna véghezvinni az Atya akaratát. A mai gyülekezet sem tudja véghezvinni Isten akaratát azzal, hogy pusztán a szent életet mutatja be mások felé. Jézusnak volt szentsége és ajándékai is. Krisztus Testének ma is rendelkeznie kell mindkettővel.

A mai keresztyénség tragédiája az, hogy egyes csoportok az életszentséget, míg mások a Szent Szellem ajándékait hangsúlyozzák. Ezek azonban nem „vagy-vagy," azaz egymást kizáró lehetőségek. A Biblia azt mondja: „Ruházatod legyen mindig fehér (mindig élj szent életet), és ne hiányozzon az olaj a fejedről (élj állandóan a kenet alatt)" (Prédikátor 9:10). Mindkettőre szükségünk van.

A Szent Szellem ajándékai senkit sem tesznek szellemivé. A korinthusi keresztyének a Szent Szellem minden ajándékával rendelkeztek (1 Korinthus 1:7). Gyakorolták a „bölcsesség beszédét" (az egyik szellemi ajándék) az összejöveteleiken. Ennek ellenére nem volt köztük egy bölcs (szellemi) ember sem (1 Korinthus 6:5). A bölcsesség beszéde megnyilvánulhat testi emberen keresztül is, de maga a bölcsesség csak a szellemi emberben található meg. Egy ember egy pillanat alatt megkaphatja a bölcsesség beszédét Istentől, de maga a bölcsesség csak sok éves kereszthordozás által jöhet létre.

A szellemi ajándékunkat nem választhatjuk meg, mert Isten az, aki meghatározza, hogy a Krisztus Testében végzett szolgálatunk alapján melyik ajándék illik hozzánk leginkább. Az Ige azt mondja nekünk, hogy buzgón keressük azokat az ajándékokat, amelyek építik a Testet - különösen a prófétálás ajándékát (1 Korinthus 14:1, 12).

Jézus arra tanította a tanítványait, hogy kérjék az Atyától a Szent Szellemet (Lukács 11:13). Egy példázattal illusztrálta a kérés módját egy emberrel kapcsolatban, aki elment a szomszédja házába ennivalót kérni. A példázatban két fontos dologra kell figyelni:

- a férfi nem magának, hanem valaki másnak kért ennivalót,

- addig kért, amíg meg nem kapta, amire szüksége volt.

Mit tanulunk ebből a példázatból?

Először is, hogy ne a magunk hasznára keressük a szellemi ajándékokat, hanem mások javára. Ha azok, akik a vízkeresztségre és a szellemi ajándékok megszerzésére törekedtek, betartották volna ezt az egyetlen elvet, sokkal szellemibbek lettek volna, és ma a keresztyénségben sokkal kevesebb hamis ajándék lenne. Sajnos a legtöbb embert arra tanítják, hogy csak azért keresse a Szent Szellem erejét, hogy megtapasztalást szerezzen magának, és nem azért, hogy áldás legyen mások számára.

Sokan vannak körülöttünk, akik szükségben vannak, amelyeket Isten be akar tölteni, és rajtunk keresztül akarja betölteni a szükségüket. Ezért engedi meg Isten, hogy keresztezzék az utunkat. Azt akarja, hogy keressük Őt a Szent Szellem ajándékaiért, amelyek szükségesek ezeknek az embereknek a megszabadításához és megáldásához.

Egyszer eljött egy férfi Jézus tanítványaihoz démontól megszállt gyermekével. A tanítványok azonban nem tudtak rajta segíteni. A férfi ekkor Jézushoz ment, és így szólt:

"Elmentem a tanítványaidhoz segítségért, de nem tudtak segíteni." Ezek azok a szavak, amelyeket szomszédaink és barátaink ma rólunk mondanak az Úrnak?

Ha önző céllal keressük az Úr áldását, kiszáradtak maradunk. Isten csak azokat öntözi, akik öntöznek (segítenek) másokat (Példabeszédek 11:25). Talán valamelyik közeledben lévő testvérnek szüksége van egy bölcsességre, hogy megoldja a problémáját. Lehet, hogy egy másiknak bátorító szóra van szüksége nyomasztó helyzete miatt. Lehet, hogy egy másiknak szabadulásra van szüksége valamilyen rabságból. Istent kell keresnünk az ilyen emberek megsegítéséhez szükséges ajándékokért.

A Szent Szellem minden ajándéka azért adatik, hogy megáldjunk és építhessünk másokat. A Lukács 4:18-19 elmondja nekünk, hogy Jézust a Szent Szellem kente fel. Ezáltal képessé vált arra, hogy jó hírt prédikáljon a szegényeknek, eloldozza a foglyokat, a vakok szemeit megnyissa, szabadságot hozzon az elesetteknek és hirdesse az Úr kedves esztendejét. Figyeld meg, hogy minden, amit itt megemlít, mind mások javát szolgálja. A Szent Szellem ajándékai nem hoztak semmilyen hasznot magának az Úrnak az életében.

Törődnünk kell másokkal, és éreznünk kell, hogy képtelenek vagyunk segíteni nekik, ha a Szent Szellem ajándékait nem a megfelelő módon keressük.

A második dolog, amit ebből a példázatból megtanulunk az az, hogy folyamatosan kérnünk kell Istentől a Szent Szellem erejét, amíg meg nem kapjuk. Isten próbára tesz bennünket, hogy meglássa, valóban vágyunk-e rá, hogy befogadjuk az Ő erejét, és valóban értékeljük-e az Ő ajándékait? Arra is vár, hogy valóban tehetetlennek és képtelennek érezzük magunkat szolgálni Őt, az Ő ereje nélkül. Sokan túl hamar feladják az imádkozást, mert magukban bíznak - így megbuknak ezen a próbán.

A helyi gyülekezet összejövetelei

Az 1 Korinthus 12-ben felsorolt Szent Szellem ajándékai közül az 1 Korinthus 14:26 - ban azt látjuk, hogy a helyi gyülekezet összejövetelein csak a beszéd ajándékait gyakorolják - tanítás, prófécia, nyelvek és magyarázat. Ott nem olvasunk arról, hogy a gyülekezeti összejöveteleken bármilyen csodatevő ajándékot használtak volna. Az evangelizációs szolgálatban azonban ma is helye van a gyógyítási ajándékával való szolgálatnak, a démonok kiűzésének, az evangélium üzenetének megerősítése céljából (Márk 16:15-18). Akiknek evangélista elhívása van - főleg korábban el nem ért területekre - várniuk kell Istenre, hogy megadja nekik ezt az ajándékot. Ez azonban a helyi gyülekezeti összejövetelen nem szükséges.

A gyülekezeti összejöveteleken a fő ajándék a prófécia ajándéka. Az ószövetségi prófécia megjövendölte a jövőt. Az újszövetségi prófécia azonban Isten Igéjének olyan módon való kihirdetésére vonatkozik, hogy az „építse (felépítse), buzdítsa (kihívást intézzen) és vigasztalja (bátorítsa)" a gyülekezetet (lásd 1 Korinthus 14:3). Minden gyülekezetben vannak testvérek, akik gyakorolhatják ezeket az ajándékokat. Egy gyülekezetnek nincs szüksége helyben apostolokra, tanítókra és evangélistákra (ezek alapvetően mozgó szolgálatok), de prófétákra és pásztorokra igenis szüksége van, ha fel akar épülni a gyülekezet.

Az ószövetségi idők prófétái „az Úr terhéről" beszéltek, amelyet a szívükben hordoztak. Áron 12 követ hordott (Izrael 12 törzsét képviselve) egy mellvérten a szíve fölött. Ez annak a jelképe volt, hogy azoknak, akik ma Isten Igéjét hirdetik (prófétálnak), szívükben kell hordozni Isten népét - ahogyan az anya hordozza a babát a méhében (Lásd Filippi 1:7).

Elsősorban a prófétai beszéd ajándékával rendelkezőknek kell beszélniük a gyülekezet összejövetelein, olyan Igét hozva elő Istentől, amely megfelel az adott gyülekezet aktuális szükségletének. Úgy kell beszélniük, mint Isten szószólói (1 Péter 4:11). Óriási különbség van a vallásos prédikáció és a prófétai beszéd között. A prédikáció forrása az ember elméje, ami a lélek munkájának az eredménye, és lenyűgözheti a hallgatókat. A prófécia azonban Isten szava, amely az ember szívén keresztül jön. Nem arra törekszik, hogy lenyűgözze a hallgatókat, hanem hogy feltárja a szívük titkait, és cselekvésre késztesse őket.

Akik hallgatnak az ilyen prófétai szóra, azok korrigálják magukat. Akiket viszont ingerel, azok megharagszanak a prófétára. A próféták sosem népszerűek, hanem utálják, félreértik és üldözik őket. Amikor Jézus a názáreti zsinagógában prófétált, az emberek a prédikációja közben félbeszakították, kiráncigálták és megpróbálták megölni!

A Biblia azt mondja, hogy mindennap buzdítanunk kell egymást, nehogy megkeményedjünk a bűn csalárdsága által (Zsidók 3:13). A gyülekezetben minden prófécia (buzdítás) célja tehát az kell legyen, hogy megmentse az embereket a bűnök általi csalárdságtól. A prófécia feltárja a titkos bűnöket a szívükben, majd arcra borulhatnak Isten előtt, és megtérhetnek (1 Korinthus 14:25).

Ha megítéljük magunkat, és „félelemmel és rettegéssel visszük véghez az üdvösségünket" (Filippi 2:12), az Úr világosságot ad nekünk, és először saját bűnünk csalárdságától szabadít meg. Utána majd prédikálhatjuk ugyanezt az Igét másoknak is - és megmenthetjük őket is. Csak azt kell másoknak prédikálnunk, ami előtte meggyőzött bennünket.

Itt azonban egy fontos figyelmeztetés szükséges. Azoknak, akik hallják a prófétai szót, az Ige megparancsolja, hogy ítéljék meg a hallottakat (1Korinthus 14:29). Mindenekelőtt azt kell megítélniük, hogy amit hallottak, az összhangban van-e Isten Igéjével, másodsorban pedig azt, hogy az valóban Isten szava a szívünkhöz? Ez azért szükséges, mert minden hirdetett üzenet, minden elhangzott prófécia és minden nyelvek magyarázata magában hordoz valamit a beszélő saját gondolataiból is. Ezért azt a parancsot kaptuk, hogy „mindent alaposan vizsgáljunk meg", és „csak a jóhoz ragaszkodjunk" (1Thesszalonika 5:21).

Ha a bennünk lévő kenet nem tesz bizonyságot a hallott „prófécia" valamelyik részéről, akkor azt el kell utasítanunk. Ez az egyetlen módja annak, hogy megvédjük magunkat a megtévesztéstől (1 János 2:27). Sok hívő mérhetetlen károkat szenvedett el az életében, mert vakon elfogadtak minden "próféciát", amit hallottak, mintha magától Istentől származnának, és a hallottak szerint cselekedtek.

Hadd mondjak azzal kapcsolatban is valamit, ha más prédikátorokat utánzunk, akiket csodálunk. Ha az ilyen utánzás nem tudatos, akkor nem probléma. Ha azonban tudatos, akkor veszítesz vele, mert az ilyen utánzás megakadályozza, hogy az Úrtól kapott egyedülálló szolgálat megnyilvánuljon rajtad keresztül.

Annak ellenére, hogy az egész Újszövetséget a Szent Szellem ihlette, mégis látjuk, hogy Pál, Péter és János nem ugyanazt a nyelvezetet használta az igazság kifejezésére. Mindegyikük azokkal a szavakkal írta a Szentírást, amelyek természetesek voltak számukra. Pál soha nem írt az „újjászületésről", de sokat írt arról, hogy „Krisztussal együtt keresztre feszíttettek" és „levetkőzték az óembert". Amikor Péter később megírta a levelét, utánozhatta volna Pál kifejezéseit, de nem tette. Használta az olyan magától értetődő kifejezéseket, mint pl. a "testi szenvedés." János is egyedülálló nyelvezetet használt, amikor sok évvel később írt. Sem Pál, sem Péter nyelvezetét nem használta, hanem az „Istentől született" kifejezést használta, ami csak rá jellemző.

Ez világosan mutatja, hogy Isten nem várja el tőlünk, hogy ugyanazokat a szavakat használjuk, mint mások. Nem szünteti meg a személyiségünket, amikor rajtunk keresztül bocsátja ki a Szavát, és nem tesz olyan titkárokká bennünket, akik csak azt írják le, amit a főnökük mond nekik. Isten megőrzi az egyéniségünket, még akkor is, ha Szent Szellemmel teltek és felkentek vagyunk.

A Jelenések 21:19-20 a gyülekezetet sokszínű drágakövekkel ékesített épületként írja le. Az ezeken a drágaköveken átragyogó fény Jézus élete. A köveken átszűrődő színek azonban változatosak - piros, kék és zöld stb. Mindannyian arra vagyunk elhívva, hogy kiábrázoljuk Jézus életét - de a saját egyedi, egyéni személyiségünk által.

Ha megpróbálod utánozni a szolgálatomat, vagy azt, ahogyan prédikálok vagy írok, akkor csalódott leszel. A saját életedből merítve kell azokat mondanod, amik magától értetődően jönnek elő belőled - sajátos egyedi módon -, és akkor áldás leszel Krisztus Teste számára. Isten csak egy „Zac Poonen"-t akar a gyülekezetében. Nem akar másikat. Azt akarja, hogy önmagad legyél.

A gyülekezet összejövetelein - a vének felügyelete alatt - mindenki prófétálhat, akinek van kijelentése az Úrtól. Ebbe beletartoznak a férfiak és a nők is - mert Isten egyértelműen kijelenti, hogy a prófétálás szellemét kiönti férfiakra és nőkre egyaránt (Ap.csel 2:17-18). Ha egy nő befedi a fejét, Isten megengedi neki, hogy imádkozzon és prófétáljon a gyülekezeti összejöveteleken (1 Korinthus 11:5).

Sokan a szellemi tunyaságuk vagy félénkségük miatt nem próbálnak meg prófétálni a gyülekezetben. Timótheus olyan félénk ember volt, hogy Pálnak bátorítania kellett, hogy gerjessze fel az Istentől kapott ajándékát (1Timótheus 4:14; 2 Timótheus 1:6-7). Meg kell kötöznünk a félénkség és a hitetlenség szellemét, amikor a gyülekezeti összejövetelekre megyünk.

A gyülekezeti összejöveteleken ezt a szabadságot azonban kihasználhatják azok a testi emberek is, akik szeretik hallani saját hangjukat, felállnak és mindenkit untatnak. Az ilyen embereket el kell hallgattatni a véneknek, mert a gyülekezetben mindent „ékes rendben" kell végezni (1 Korinthus 14:40). Sajnálatos módon a mai gyülekezetek többségében a vének vagy félénkek, vagy arra a tiszteletre vágynak, hogy "szelíd" testvérnek tartsák őket, és így nem hallgattatják el a testies, hosszan beszélő szónokokat!

Gondoljunk tehát arra, hogy a gyülekezeti összejövetel legfontosabb része nem a „dicséret és imádat" ideje - bár ez elengedhetetlen -, hanem az az idő, amikor Isten prófétai szavát kihirdetik.

Szellemi vezetés

Nézzük most a vezetés témáját Isten gyülekezetében.

Isten minden gyülekezetbe véneket nevez ki, hogy az Ő útján vezessék azt (Ap.csel. 14:23; Titusz 1:5). A vén elsősorban nem prédikátor, hanem elöljáró. Az „elöljáró" az, aki a többiek előtt jár. Folyamatosan halad előre. Azt mondja: „Kövess engem, ahogy én követem a Krisztust".

Sok prédikátor azonban azt mondja: "Ne kövess engem. Csak nézz Krisztusra, és kövesd Őt". Ez alázatosan hangzik, de ezt egyik korai apostol sem mondta. Ők arra kérték a hívőket, hogy ugyanúgy kövessék őket, mint ők a Krisztust (1 Korinthus 11:1; Filippi 3:17). Nem azért mondták ezt, mert tökéletesek voltak, hanem azért, mert jó irányba haladtak.

A „vén" egy relatív fogalom. Egy szemléltetés világossá teszi ezt: Amikor a szülők egy időre elmennek otthonról, megkérhetik a legidősebb fiukat, hogy legyen "vén" (idősebb) az otthonukban, és távollétük alatt hozzon meg minden döntést - még akkor is, ha csak 10 éves. Még biztosan nem teljesen érett, de érettebb, mint a 7 éves és a 4 éves testvérei! Amint a szülei visszatérnek, már nem ő lesz a legidősebb.

Így működnek a „vének" is a gyülekezetben. Egy fiatal testvér lehet „vén" a gyülekezetben, ha történetesen ő a legérettebb testvér a gyülekezetben. Ahogy nőnek a többiek a gyülekezetben, ő is velük együtt nő fel. Ha azonban abbahagyja a szellemi növekedést, akkor egy napon valaki más lesz az idősebb (vén) testvér abban a gyülekezetben - mert megelőzte őt. Tehát a „vén" nem egy cím vagy tisztség Isten házában, hanem egy elegendő érettség ahhoz, hogy vezessen másokat.

Az ilyen elöljáróknak engedelmeskednünk kell (Zsidók 13:17). A gazdaemberről szóló példázatban, aki bérlőknek adta ki a szőlőjét, azt látjuk, hogy a tulajdonos nem személyesen jött a termésért, hanem a szolgáit küldte el (Máté 21:34). Ennek ellenére az Úr egyértelművé teszi a delegáltak hatalmát a gyülekezetben, hogy képviseljék őt. Jézus azt mondta apostolainak, hogy amikor az emberek befogadták őket, valójában magát az Urat fogadták be (Máté 10:40). Nem a mai keresztyénség papjainak, prédikátorainak és pásztorainak túlnyomó többségére gondolok, hanem csak azokra, akiket maga Isten valódi szolgáiként ismer el.

Isten gyülekezetében a tekintélyt nem felülről kényszerítik ki, hanem alulról fogadják el. Ez azt jelenti, hogy csak azoknak a véneknek kell engedelmeskedni, akiket tisztelsz. Ha nem ismerhetsz el egy vént istenfélő embernek, akkor nem kell engedelmeskedned neki. Ilyen esetben azonban a legjobb, ha elhagyod azt a gyülekezetet, és keresel egy másikat, ahol találhatsz egy istenfélő vént. Sajnos ma nem sok istenfélő vén van a világon, de ahol találsz egyet, azt tiszteld és becsüld meg (1Timótheus 5:17; 1 Thesszalonika 5:12).

Ha egyszer elfogadsz valakit „vénnek", akkor engedelmeskedj neki. Az engedelmesség célja a gyülekezetben ugyanaz, mint otthon: A gyerekek számtalan veszélyt elkerülhetnek, ha engedelmeskednek a szüleiknek. Egy istenfélő vén vigyázni fog a lelkedre, mint a pásztor a juhaira.

Egy igazi vénnek ismernie kell minden báránya szellemi állapotát (Példabeszédek 27:23). Ha egy vén a szívén viseli a nyája sorsát, Isten - ha szükséges - természetfeletti módon is belátást ad neki minden bárányának állapotába. Azok az üzenetek, amelyeket egy ilyen vén a gyülekezet összejövetelein közöl, pontosan az a szó lesz, amelyre a bárányainak szüksége van - még akkor is, ha esetleg nincs is tudatában a szükségüknek.

Ez tehát az elsődleges követelmény minden pásztorral szemben - a szívükön kell viselniük a nyájukat. Sok testvér van, akik bár nem vének, mégis törődnek a hívő társaikkal. Az ilyen testvérek igazi pásztorok Isten szemében, és a juhok bíznak bennük, és hozzájuk fordulnak segítségért.

A gyülekezet, a pénz és a keresztyén munkások

A tanítványoknak feddhetetlen bizonyságtevőknek kell lenniük a pénz kérdésében a gyülekezetükben. Nem szabad arra vágyniuk, hogy pénzt, szívességet vagy bármi mást kapjanak bárkitől, aki eljön az összejöveteleikre. Ezzel tisztában kell lenni. Világosan kell látni, hogy ők csak abban érdekeltek, hogy megáldjunk másokat - ingyen.

A gyülekezeteinkben mi soha nem tartunk adakozást az összejöveteleinken. Ennek számos oka van. Először is, hiszünk abban, hogy minden Istennek való adakozásnak örömtelinek és önkéntesnek kell lennie. Ezt nehéz megvalósítani, ha az adakozás nyilvános. Másodszor, minden adakozásnak titokban kell történnie. Nem lehet titokban adni, amikor az emberek figyelnek téged. (Mások nem tudják, hogy mennyit adsz, de azt tudni fogják, hogy adsz-e). Harmadszor, a hitetlenek is jelen lehetnek az összejöveteleinken, és Isten nem várja el, hogy a hitetlenek is neki adakozzanak. Először is oda kell adniuk magukat Istennek, mielőtt odaadnák neki a pénzüket (2 Korinthus 8:4, 5; 3 János 7). Azt is tudniuk kell, hogy az evangélium, amelyet a gyülekezetben hallanak, az ingyenes. Nem kell semmit fizetniük, hogy hallhassák. Tehát nem hozzuk őket zavarba azzal, hogy adakozunk.

Viszont lehetőséget adunk a hívőknek, hogy hálájuk kifejezéseként pénzt adjanak Istennek, ezért a gyülekezeti teremben elhelyezünk egy dobozt, ahol megtehetik azt örömmel, titokban az adni akarók.

A legtöbb keresztyén munkást más hívők adományai és adakozásai támogatnak. Nincs ezzel semmi baj, mert az Úr úgy rendelkezett, hogy „azok, akik az evangéliumot hirdetik, az evangéliumból éljenek" (1 Korinthus 9:14). Úgy tűnik, Pétert és a legtöbb apostolt más hívők támogattak (1 Korinthus 9:5, 6).

Más példát látunk azonban Pálnál, aki a saját munkájával tartotta el magát és úgy szolgálta az Urat (Lásd 1 Korinthus 9:15-18; 2 Korinthus 12:14; 2Thesszalonika 3:7-9; Ap.csel 20:33-35). A jelenlegi indiai körülmények között nagy szükség van sok olyan munkásra, aki hajlandó úgy szolgálni az Urat, ahogyan Pál tette.

Ez az oka annak, hogy a gyülekezeteinkben levő vének szinte mindannyian magukat tartják el, ahogyan Pál is tette, és úgy szolgálnak a gyülekezetekben. Ennek a módszernek megvan az az előnye is, hogy az olyan szegény országokban, mint India, kiszűrik azokat, akik anyagi haszonszerzés céljából szeretnének munkásnak csatlakozni egy gyülekezethez.

Hadd adjak most néhány iránymutatást az Úr azon tanítványainak, akik teljes idejű keresztyén munkát fontolgatnak.

Csak akkor kezdj bele teljes idejű keresztyén munkába, ha világos elhívást kaptál erre Istentől. Jézus csak azokat hívta el az apostolainak, akik hűségesen végezték a világi munkájukat. Úgy tűnik, ez az általános szabály a Szentírásban, bár Isten tehet kivételeket. Úgy tűnik, számos oka van annak, hogy Isten miért választja azokat, akik világi munkahelyeken dolgoznak:

Isten először megbizonyosodik róla, hogy egy ember a világi munkahelyén szorgalmas-e és hűséges-e a pénzkezelést illetően. Akiket Jézus elhívott, azok hűségesek és szorgalmasak voltak, mint halászok és vámszedők stb.

Ez próbára teszi az áldozatkészséget is, mert annak, aki feladja világi munkáját, hogy teljes munkaidőben szolgálja az Urat, árat kell fizetnie, ellentétben azzal, akinek nem kell feladnia. Ezzel a teszttel az ember azt is megtudhatja, hogy „elhívása" valóban Istentől származik-e vagy sem. Akinek nincs mit feladnia, az könnyen elképzelheti, hogy "Isten elhívta"! Sokan csak azért végeznek keresztyén munkát Indiában, mert nem kaptak más munkát. Ezért az számukra hivatás, és nem elhivatottság.

Csak azok, akik világi munkahelyen dolgoztak, rendelkeznek a szükséges tapasztalattal ahhoz, hogy gyakorlati igazságokat tanítsanak más keresztyéneknek, akik azzal küzdenek, hogy hűségesek legyenek a világi munkájukban.

Amikor Isten valakit teljes idejű szolgálatra hív el, akkor már felkészítette a Szent Szellem ajándékaival arra a szolgálatra, amelyre elhívja. Ha tehát Isten valóban elhív téged, akkor előtte már bizonyságot tesz a munkád gyümölcséről, amikor még világi munkahelyen dolgoztál.

Végezetül, csak akkor érdemes megfontolni a világi munkahely felmondását, amikor az Úr munkájának a terhe már olyan nagy lett, hogy nincs elég időd arra, hogy világi munkáddal párhuzamosan végezd azt. Nem szabad olyanná válnod, mint sok „teljes idejű szolgáló", akik valójában egyáltalán nem dolgoznak teljes munkaidőben, hanem az idejük nagy részében ülnek, és nem csinálnak semmit, majd esténként felkeresnek néhány otthont, és hetente van néhány összejövetel. A legtöbben többet tettek az Úrért, amikor világi munkájuk volt! Az ördög az ilyen tétlen, teljes idejű szolgálókat termékeny mezőnek találja a munkájához. Beleesnek mindenféle bűnbe - pletyka, házasságtörés stb. - csak azért, mert nem volt elég munkájuk mindennap.

Isten ma olyan tanítványokat és gyülekezeteket keres, akik bemutatják országának alapelveit az őket körülvevő világnak. Teljes szívvel válaszoljunk a hívására.

Akinek van füle a hallásra, hallja.