Fejezet 1

ISTEN CÉLJA AZ EMBER SZÁMÁRA

Isten nem azért teremtette az embert, mert szolgára volt szüksége. Már sok millió angyala volt, akik szolgálták. Azért teremtette az embert, mert akart valakit, aki majd kifejezi az Ő természetét.

Ha elfelejtjük ezt az igazságot, könnyen arra a téves gondolatra jutunk, hogy a Krisztusban való megmentésünk elsődleges célja Isten szolgálata. Ezt a hibát sok hívő elköveti.

Isten Ádám teremtésekor ezt mondta: „Alkossunk embert képünkre, hasonlóságunk szerint" (1Móz 1, 26).

Amikor Ádám vétkezett, Isten az Ő mindentudásának köszönhetően már előre gondoskodott arról, hogy hogyan emelje majd ki az embert abból a mélységből, ahová esett. Krisztus testet öltése és kereszten való halála tehát Isten gondolatában már Ádám teremtése előtt megvolt.

Isten szándéka a számunkra a Krisztus által véghezvitt megváltással az volt, hogy az ember ismét visszajusson arra a helyre, ahol betöltheti Isten eredeti tervét vele: az Ő természetének a bemutatását.

A mi megváltásunk a Krisztusba vetett hiten keresztül történik. De ez a hit csak Krisztus személyének isteni kijelentésén alapulhat. Csak az ilyen hit teszi lehetővé a Szent Szellemnek, hogy Krisztushoz hasonlóvá változtasson át bennünket.

A Krisztusról való intellektuális vagy részleges ismeret isteni kijelentés nélkül félrevezethet és az igazságra nézve vakká tehet bennünket ugyanúgy, mint a Jézus napjaiban élt bibliatudósokat. Az ő írásértelmezésük oda vezetett, hogy egy másik Krisztust keressenek, akinek az ismertetőjegyei mások, mint a Názáreti Jézuséi.

Az a Jézus, akiről nekünk a Biblia tudósít, mivel Isten volt, egyenlő volt az Atyával, de „megüresítette magát" - és emberré lett (Fil 2, 6-7). Ez az az igazság, amit jól meg kell értenünk. Jézus a személyében még mindig Isten volt, amikor eljött a mi hústestünkben, mert Isten sosem szűnhet meg Isten lenni . Jézus Isten voltának legtisztább bizonyítéka az ő hústestének napjaiban az a tény, hogy elfogadta az imádást. Az evangéliumok hét alkalomról szólnak, amikor Jézus elfogadta az emberek általi imádást (Mt 8,2; 9,18; 14,33; 15,25; 20,20; Mk 5,6; Jn 9, 38). Angyal és istenfélő ember nem fogad el imádást (Csel 10,25-26; Jel 22,8-9). Jézus azonban igen, mivel Ő az Isten Fia volt.

Mitől üresítette akkor meg magát? Istenként bírt kiváltságaitól.

Nézzünk meg két példát! Tudjuk, hogy Isten nem kísérthető (Jak 1,13). A Szentírás mégis azt mondja, hogy Jézus megkísértetett (Mt 4,1-11). Azt is tudjuk, hogy Isten mindentudó. A Szentírás mégis azt mondja, hogy Jézusnak egyszer közel kellett mennie egy fügefához, hogy meg tudja állapítani, van-e rajta egyáltalán gyümölcs (Mk 11,13). Jézus azt is mondta egyszer, hogy Ő nem tudja annak az időpontját, amikor újra eljön a földre (Mk 13,32). Tehát, világosan látszik, hogy Jézus az isteni kiváltságoktól üresítette meg önmagát, amikor a mi hústestünkben e földön járt.

„Az Ige Isten volt…. És az Ige (hús)testté lett" (Jn 1:1, 14).

Ezt a két igazságot a Krisztus személyére vonatkozólag - Isten voltát és ember voltát - egyformán hinnünk kell ahhoz, hogy elkerüljük az eretnekséget.

Az Írás egyetlen igazságát sem mellőzhetjük anélkül, hogy szellemi kárt ne valljunk. És így, ha nem kap egyforma hangsúlyt Jézus Isten volta és ember volta értelmünkben és szolgálatunkban, akkor oda jutunk, hogy egy tökéletlen Krisztust, egy „másik Jézust" hiszünk, mint akit a Szentírás kijelent a számunkra. Ennek megfelelően kárt fogunk vallani a keresztény életünkben és a szolgálatunkban. Nem csak arra vagyunk elhívva, hogy Krisztust Istenként imádjuk, hanem arra is, hogy Őt, mint embert, kövessük is.

Jézus nem csak megváltott bennünket a halála által, hanem a földi élete által be is mutatta, hogy mi milyen életet éljünk Isten akarata szerint. Ő nem csupán a megmentőnk, hanem az előfutárunk és a példaképünk is, aki előttünk járt (Zsid 6,20). Példát adott a számunkra, hogy hogyan élhetünk minden időben és minden helyzetben teljes engedelmességben Isten iránt.

A bűnök megbocsátása, a Szellem kitöltése és minden kegyelmi ajándék, amivel Isten ellát, ezt a végső célt szolgálja: hogy egyre jobban hasonlóvá válhassunk az Ő Fiához. Valójában a Szentírás minden tanítása az igazi távlatában érthető csak meg, az Istennek az ember számára készített örök tervének a fényében: hogy Jézushoz hasonlóvá tegye őt.

A Szent Szellem fő szolgálata kétszeres, és így van leírva: „Mi pedig mindnyájan felfedett arccal szemléljük, mint egy tükörben, az Úrnak dicsőségét, és ugyanarra a képmásra változunk át dicsőségről dicsőségre, az Úr Szelleme által" (2Kor 3, 18).

A Szent Szellem állandóan arra törekszik, hogy megmutassa nekünk az Úr Jézus dicsőségét a Szentírásban - mint egy tükörben -, és azután arra törekszik, hogy ahhoz hasonlóvá változtasson bennünket.

Isten, az Atya, korlátlan hatalmánál fogva minden körülményünket úgy rendezi, hogy azok ezt a célt szolgálják. „(…)Isten mindent a javukra munkál azoknak, akik Őt szeretik (…), akiket előre ismert, azokat előre el is rendelte, hogy hasonlóvá legyenek Fia ábrázatához" (Róm 8,28-29).

Isten életünk minden eseményét és körülményét felhasználja a formálásunkra, és arra, hogy mindig egy kicsivel jobban hasonlóvá váljunk Jézushoz.

Látjuk tehát, hogy mind a mi mennyei Atyánk, mind a Szent Szellem ugyanazért a célért munkálkodik a szíveinkben: azért, hogy hasonlóvá váljunk Jézushoz.

Minél inkább részesülünk az Úr természetében, annál inkább úgy fogunk élni a földön, ahogyan Ő élt. Ez a Szent Szellemmel beteljesedett élet.

Jézus nem angyalként jött a földre, hanem hozzánk hasonlóan. A Biblia azt mondja, hogy mindenben hasonlóvá kellett lennie testvéreihez (Zsid 2,17) (a tanítványai a testvérei - Mt 12,50). Ha nem lett volna mindenben hasonlóvá hozzánk (a testvéreihez), akkor nem válhatott volna a példaképünkké. Nem is parancsolhatta volna nekünk: „Kövess engem", mert hogyan követhetnénk, ha nem vette volna magára a hústestünk korlátait? Ahogyan egy angyal sem taníthatna meg minket, embereket úszni, mivel nem tudja megtapasztalni a gravitációs erő vonzását, ahogyan mi.

Akkor Pálnak az a felhívása is céltalan lenne, hogy kövessük őt, ahogy ő is követi a Krisztust (1Kor 11, 1), mert akkor Pál sem élhetett volna úgy, ahogyan Krisztus élt. Akkor Krisztus élete egy olyan élet lenne előttünk, amit csak csodálhatunk, de sosem követhetünk.

De hála legyen érte Istennek, hogy Krisztus a mi hústestünkben jött el, elfogadta annak korlátait, és példát adott az Ő követésére.

Mivel Jézus emberként szent és tiszta életet folytatott, ezért nincs indokunk rá, hogy mi ne tudjunk „úgy járni… ahogy Ő járt" (1Ján 2,6).

Mivel mi, emberi lények, gyengék vagyunk, Isten felkínálja számunkra a Szent Szellemnek ugyanazt az erejét, amit Jézusnak is adott, amikor a földön élt emberként.

Amit Isten megtett Jézusért, azt kész megtenni értünk is, mert minket is úgy szeret, ahogyan Jézust szerette (Ján 17,23). De az Ő erejét csak azok számára teszi elérhetővé, akik hisznek (Ef 1,19). Tehát az Isten Igéjében való hit hiánya az oka annak, hogy a mai hívők miért annyira tehetetlenek és erőtlenek a bűnnel és a Sátánnal szemben.

Azt a parancsot kaptuk, hogy „kövessétek nyomdokaiban Őt, aki bűnt nem követett el" (1Pét 2,21-22), de az ördög azt az ürügyet szeretné felhozni a számunkra, hogy mi, mint emberi lények, arra nem vagyunk képesek, hanem alkalomadtán még vétkezünk. De ha arra nézünk, hogy Jézus a mi hústestünkben jött el, és nem vétkezett, akkor ebből két dolog következik:

(1) Nincs már semmi mentségünk a vétkezésre.

(2) Van hitünk, hogy mi is folytathatunk győzelmes életet a bűn fölött, ahogy Jézus is.

Pál apostol imája az én imám is, ahogyan az Szentírás igazságait olvassuk ebben a könyvben:

„Hogy a mi Urunk Jézus Krisztusnak Istene, adicsőségAtyja adjon nektek bölcsességnek éskijelentésneka Szellemét az Ő (Krisztus) igaz ismeretében… és… hogy Ő adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy állhatatosan megerősödjetek az ő Szellemének hatalma által a belső emberben" (Ef 1,17; 3,16).

Csak Krisztus teljes ismerete által tudjuk megismerni a Szent Szellem erejét. Jézus a Szent Szellemmel beteljesedett ember tökéletes példája.

Amikor megnézzük az életét, és meglátjuk, hogy hogyan élt Ő a földön, félreérthetetlenül megérthetjük, mik a Szent Szellemmel beteljesedett élet ismertetőjegyei.

Fejezet 2

ALÁZATBAN ÉLNI

Amikor az ember a teremtés csodáit szemléli, megláthatja Isten dicsőségét (Zsolt 19,1). A világűr olyan hatalmas, hogy az emberi értelem fel sem foghatja. Csillag-galaxisok száguldanak a világűrben, amelyek több milliárd fényévnyi távolságra vannak egymástól. Ugyanakkor ennek az óriási univerzumnak minden darabja atomokból tevődik össze, amelyek olyan kicsik, hogy az emberi szem nem képes észrevenni őket, és ezekben ismét elektronok százai keringenek. Milyen nagy a mi Istenünk!

De Krisztus tanítványai számára Isten nagysága nem elsősorban az univerzum csodáiból látható meg, hanem sokkal inkább abban az alázatban, amely Isten Fiát arra indította, hogy önmagát megüresítse, egy a miénkhez hasonló hústestben jöjjön el és azonosuljon a bukott emberiséggel.

„Az Ige testté lett, és köztünk lakott… és mi megláttuk dicsőségét" , mondja János apostol (Jn 1,14). Ehhez még hozzátehetjük: olyan dicsőséget, amely messze felülmúlja Istennek a teremtésben látható dicsőségét.

A menny nagy királya eljött, és mint közülünk egy, a mi hústestünkben lakott. Nem leereszkedően, lekezelő módon, hanem valódi alázatban: mindenben hasonlóvá tette magát hozzánk.

Az Úr Jézus dicsőségét sokkal jobban meglátjuk az alázatában, mint azokban a rendkívüli csodákban, amiket tett.

A Szent Szellem először is az alázatnak ezt az útját kívánja számunkra bemutatni, azért, hogy megtanulhassuk az alázatban járást életünk minden napján. Mindenekelőtt ezen a területen kell Jézust követnünk.

Mielőtt Jézus - emberként - ezt a tiszta és szeretettel teljes életet élte a földön, megalázta magát. Ez volt az első lépés. Számunkra is ez az első lépés.

Sok ezer évvel azelőtt, mielőtt Jézus a földre jött, Isten teremtett egy Lucifer nevű angyalt, aki tökéletes volt bölcsességben és szépségben. Isten Lucifert az angyalvilág fejévé tette, de ő büszkeségében felfuvalkodott, és nem elégedett meg a maga részével, hanem megpróbált egyre feljebb emelkedni (Ezék 28,12-19; Ézs 14,12-15). Így hozta be a bűnt Isten teremtésébe. Isten azonnal kivetette őt a mennyből, és Sátánná vált.

Az önhittség tehát a gyökere az univerzumban található minden bűnnek és minden rossznak. Amikor Ádám vétkezett, ő is megfertőződött ettől a sátáni felemelkedettségtől. Most már Ádám minden gyermeke ezzel a „fertőzéssel" születik.

Jézus azért alázta meg magát, hogy az embert ebből az állapotból megszabadítsa.

Ahogy a bűn eredete a Sátán büszkeségében volt, úgy a mi megváltásunk eredete abban rejlik, hogy Jézus önmagát megalázta. Annyi részünk van Jézus gondolkodásmódjából, amennyi részünk van az Ő alázatából. Ez a csalhatatlan mércéje a szellemi növekedésnek.

Jézus alázatának már önmagában csodálatos bizonyítéka az, hogy a menny dicsőségéből lejött e földre. A továbbiakban pedig az is meg van írva róla, hogy „emberként is megalázta magát" (Fil 2,8). „Testvéreihez minden tekintetben hasonlóvá válva" (Zsid 2,17) foglalta el a helyét Isten előtt, mint az összes többi ember. Ő annyira semmivé lett, hogy Isten lehessen minden. Ez az igazi alázatosság.

A világi nagyságot és dicsőséget az ember pozíciója, gazdagsága, fizetése, képesítése, családi állapota, stb. alapján határozzák meg. Mennyire más Isten dicsősége, amit Jézus Krisztusban láthatunk!

Jézus volt az egyetlen, akinek lehetősége volt arra, hogy maga válassza ki, hogy melyik családba szülessen. Ezt egyikünk sem tehette meg. És mit választott? Egy szegény, jelentéktelen, ismeretlen ács családját egy Názáret nevű helységben (amiről azt mondták az emberek: „Mi jó származhat Názáretből?" Ján. 1, 46). József és Mária olyan szegények voltak, hogy nem volt módjukban bárányt áldozni égőáldozatként az Úr előtt, hanem csak két gerlicét vagy galambfiókát tudtak adni (v.ö.: Lk 2 , 22-24 és 3Móz 12, 8-at).

Jézus volt az egyetlen, aki azt is kiválaszthatta, hogy pontosan hol szülessen meg. És mit választott? Egy jászolt egy egyszerű istállóban!

Továbbá figyelemre méltó az a családfa, amit Jézus választott magának. Négy nőt említett meg Máté Jézus családfájában (az 1,3-6-ban). Az első Támár, akinek az apósával, Júdával történt paráznaságból született fia. A második Ráháb, aki egy közismert prostituált volt Jerikóban. A harmadik a Móábtól származó Ruth. Attól a Moábtól, aki Lótnak a saját lányávál elkövetett paráznaságból született. A negyedik Uriás felesége, Bethsabé, akivel Dávid követett el házasságtörést.

Miért választott magának Jézus ilyen szégyenteljes családi vonalat? Azért, hogy teljesen azonosulni tudjon Ádám bukott nemzetségével. Ebben megláthatjuk alázatosságát. Ő nem büszkélkedhet a családjával vagy a leszármazásával.

Jézus teljesen azonosult az emberrel. Ő minden emberi lényt lényegileg egyformának tekintett, fajra, családra, élethelyzetre, stb. való tekintet nélkül, és egyesült a szociális szféra leglentebbi és legalacsonyabb rétegével. Olyanná lett, aki mindenki alatt van, hogy mindenkinek a szolgája lehessen. Csak az tudja felemelni az embereket, aki a többiek alatt van. És Jézus ilyen módon jött el.

A Szent Szellem átváltoztat bennünket elménk megújulása által (Róma 12, 2). A valódi krisztusi alázat termésének magva a gondolatainkban van elvetve. Nem a mások előtti tetteinkből és viselkedésünkből tudjuk megállapítani, hogy átváltoztunk-e krisztusivá ezen a területen vagy nem, hanem sokkal inkább a gondolatainkból (amikor egyedül vagyunk): a saját magunk felőli gondolatainkból, és a magunkat másokkal való összehasonlításainkból.

Csak ha valóban keveset tartunk magunk felől a gondolatainkban és a lelkületünkben, akkor becsülhetünk másokat többre magunknál (Fil 2) és tekinthetjük magunkat a legkisebbnek a szentek között (Ef 3,8).

Jézus mint ember önmagát mindig semminek tekintette az Atya előtt. Ezért lehetett meglátni rajta keresztül az Atya dicsőségét a maga teljességében. Mivel Jézus elfogadta az Atya előtti semmiség állapotát, ezért tudta mindig örömmel alárendelni magát annak, amit az Atya elrendelt az élete számára. Teljes szívéből engedelmeskedett az Atya minden parancsolatának.

„ Megalázta magát, és engedelmes volt a halálig, mégpedig a kereszthalálig" (Fil 2,8). A valódi alázat félreismerhetetlen jele az Isten iránti teljes engedelmesség. Nincs tisztább bizonyíték ennél.

Jézus harminc éven át alárendelte magát tökéletlen nevelőapjának és anyjának - mert ez volt az Atya akarata. Sokkal többet tudott, mint József és Mária. Bűntelen volt, ők azonban nem. Mégis alárendelte magát nekik.

Az embernek nehezére esik magát alárendelni olyanoknak, akiket jóval meghalad intellektuálisan és szellemileg. De ahol valódi alázat van, ott ez nem probléma. Aki magát valóban semminek látja Isten előtt, annak nem okoz nehézséget alárendelnie magát annak, akit Isten fölé rendel.

Jézusnak teljesen jelentéktelen foglalkozása volt: ács volt. És amikor megkezdte nyilvános szolgálatát, nem volt címe sem. Nem hívták „Jézus pásztornak", még kevésbé „Főtisztelendő Dr. Jézusnak". Sosem törekedett vagy vágyott valamilyen földi tisztségre, vagy címre vagy kiemelt pozícióra, ami őt az egyszerű emberek fölé emelné, akiket szolgálni jött. Akinek füle van a hallásra, hallja meg!

Amikor egyszer a köréje sereglő sokaság a királyává akarta tenni, visszavonult közülük (Jn 6,15). Csak „emberfiaként" akart ismertté lenni.

Őt nem érdekelte az emberi megtisztelés. Ő az Atya színe előtt élt. Meg volt elégedve az emberektől elutasított és megvetett életével. Egyedül az Atya elismerése számított neki.

Ha Jézus meggyógyított valakit, vagy ha csodát tett, a leginkább azt akarta, hogy senki se tudjon róla, mivel az ő csodái a rászorulók iránti együttérzés és könyörületesség tettei voltak, nem pedig nyilvános mutatványok. Sőt, amikor Jairus leánykáját feltámasztotta a halálból, szigorúan meghagyta, hogy senkinek se mondják tovább (Mk 5,43). Miután Jézus felment a mennybe, utána írták le az apostolok az életéről szóló beszámolókat.

Amikor a keresztre feszítés előtt a vacsora alkalmával megmosta a tanítványai lábát, azt mutatta be, ami Jézus egész életében igaz volt: Ő minden ember szolgája volt. Jézus észrevette, hogy a tanítványok lába beszennyeződött. Hamar felkelt, fogta a tálat és megtette a szükségest, ahelyett, hogy arra várt volna, hogy más tegye meg. Ez az eljárása mások szolgálatában egész életében jellemző volt rá. Jézus nem várta meg, hogy megkérjék valamire, hanem meglátta, mi a szükséges dolog, és megtette.

Jézus odament azokhoz is, akik a társadalom peremére szorultak, és velük is egyenlőnek tartotta Magát. Noha Ő bűntelen volt és tökéletes, sosem éreztette velük tökéletlenségüket. Nem volt leereszkedő magatartása a tanítványaival szemben sem, úgyhogy ők is kötetlenek lehettek, annyira, hogy még meg is intették Őt, és tanácsokat osztogattak neki (Mt 16, 22; Márk 4,38; 9,5).

Jézus alázatosságát látjuk abban is, hogy szükségét érzete, hogy a tanítványai a társai legyenek az imában: A Gecsemáné kertben kérte Pétert, Jakabot és Jánost, hogy imádkozzanak vele, mert a lelke nagyon gyötrődött, sőt halálosan szomorú volt (Mt 26, 38). Jézus tudatában volt az általa felvett hústest rendkívüli gyengeségének. Ezért törekedett rá, hogy azok vele együtt imádkozzanak.

Mivel mi nem vagyunk elég becsületesek ahhoz, hogy elismerjük semmiségünket, ezért az Isten ereje rajtunk keresztül korlátozottan nyilvánul meg. Jézus bemutatta nekünk az alázat útját: beismerni hústestünk gyengeségét és emberi voltunk semmiségét.

Mivel Jézus önmagát megalázta, ezért fel is magasztalta Isten Őt mindenek fölé a világegyetemben (Fil 2,9-11). Akik az alázat útján a legmesszebbre jutnak el, azok Jézussal együtt, az Ő jobbja és balja felől fognak ülni dicsőségben.

Jézus egész életén át lefelé haladt. Lejött a mennyből és folytatta lefelé, az egész úton lefelé, lefelé a keresztig. Ezt az irányt egyetlen egyszer sem fordította meg, hogy felfelé törjön.

Csak két szellem működik ma a földön. Az egyik a Sátán (Lucifer) szelleme, ami felkelti az emberekben a felfelé törő vágyat - akár a világban, akár a gyülekezetben. A másik, a Krisztus Szelleme, aki lefelé vezeti az embereket, a Mesterükhöz hasonlóan. Ahogy a búzaszem, úgy ment Jézus is lefelé, és minden valódi tanítványát is erről lehet félreérthetetlenül felismerni.

Jézus alázata teljes pompájában az Ő halálában látható meg. Soha nem volt igazságtalanabb per annál, mint amin Jézus keresztülment. Mégis csendben alávetette magát a megsebesítésnek, a sértésnek, az igazságtalanságnak, a megalázásnak és a kigúnyolásnak. Mindent némán tűrt. Nem átkozta ellenségeit. Nem fenyegette őket bosszúval, angyalt sem hívott segítségül. Minden jogát feladta Isten Fiaként.

Az összeszorított ököl az emberiség találó szimbóluma, amely az ember mindkét vágyát jelképezi: hogy ne engedjen a jogaiból, a hatalmából és a tulajdonából, valamint hogy harcba szálljon, amikor megtámadják.

Jézus viszont készségesen kinyitotta a kezeit, hogy elfogadja a szegeket a kereszten. Az ő kezei mindig nyitva voltak - Ő adott, és adott és adott. Végül a saját életét is odaadta. Ez az igazi alázatosság, és ez az igazi „férfiasság" Isten szándéka szerint.

Az isteni természetet kisugározni kívánó tanítványnak késznek kell lennie elszenvedni a jogtalanságot panasz és neheztelés nélkül.

A Biblia azt mondja: „Ha pedig kitartotok és jót cselekedtek, és tűritek érte a szenvedést, ez kedves Isten előtt. Mert erre hívattatok el (ez elválaszthatatlanul össze van kötve az elhivatásotokkal), mivel Krisztus is szenvedett értetek, példát hagyva nektek, hogy az Ő nyomdokait kövessétek…..aki, amikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást, amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem magát mindenben arra bízta, Aki igazán ítél" (1Pét 2,20, 22-23 - Amplified fordítás).

Az alázat nem engedte meg Jézusnak azt sem, hogy földi életében ítéljen. Isten az egyedüli bírája minden embernek. És minden ember, aki egy másik felett ítél, az azt a helyet foglalja el, amely egyedül Istent illeti meg. A földön, emberként, Jézus ezt mondta: „Én nem ítélek senkit" (Jn 8,15). Az Atyának engedett át minden ítéletet. Ebben is az Ő alázatának a szépségét látjuk.

Jézus készségesen és alázatosan alárendelte magát a halálnak, ami benne volt az Atya tervében a számára. Az emberi eszközökben, akik a keresztre feszítést végrehajtották, fel tudta ismerni az Atya kezét, és kiitta azt a poharat, amit az „Atya adott" (Jn 18,11). "Engedelmes volt a halálig, mégpedig a kereszthalálig" (Fil 2,8).

Ez a Szentírás igazi Jézusa. A modern evangélistáktól eltérően Őt nem tisztelték, mint a hírességeket és a filmsztárokat. Ellenkezőleg: megvetették és elutasították az emberek. Az akkori világ meg akart szabadulni Tőle azzal, hogy a keresztre szegezte. A mai világ sincs másképp. A tanítvány pedig nem különb a mesterénél. Az a kereszténység, amelyik népszerű, és a világ lelkesedik érte, ellentéte az igazi hitnek: egy hamisítvány. Jézus egész élete - a születésétől a haláláig - igazolja azt a tényt, hogy „ami az emberek előtt nagy, az Isten előtt utálatosság" (Lk 16, 15 ).

„Tanuljatok tőlem" - mondta Jézus - „mert én szelíd és alázatos szívű vagyok" (Mt 11, 29). Az alázat volt a legfontosabb dolog, amit Jézus a tanítványaitól kért, hogy megtanuljanak Tőle. És ez az, amit nekünk is meg kell tanulnunk Tőle.

Fejezet 3

SZENTÜL ÉLNI

Isten világosság és szeretet (1Jn 1,5; 4,8). Ő megközelíthetetlen világosságban lakozik (1Tim 6,16). Mivel Ő szent, minket is szentségre szólít fel.

De szentségre egy ember csak kísértésen keresztül juthat. Ádámot Isten ártatlannak teremtette, még a jó és a gonosz ismerete nélkül. Isten azt akarta, hogy szent legyen: és ezért engedte, hogy próbára legyen téve.

A jó és gonosz ismeretének fáját maga Isten teremtette és önmagában véve nem volt gonosz. Egy olyan világban volt jelen, amelyről Isten kijelentette, hogy „igen jó" (1Móz 1,31). Ez igen jó volt, mert lehetőséget adott Ádámnak, hogy szent legyen azáltal, hogy ellenáll a kísértésnek.

A Biblia azt mondja: „Nagy örömnek tartsátok, amikor különféle kísértésekbe estek" (Jak 1,2), mert a kísértések lehetőséget adnak számunkra, hogy Isten szentségének részesei legyünk (Zsid 12,10), és hogy „tökéletesek és épek" legyünk (Jak. 1, 4).

Amikor Jézus szentségét nézzük, akkor nem az őt Istenként jellemző szentségét szemléljük, mert az elérhetetlen példakép volna számunkra. Hanem egy olyan személyre nézünk, aki „mindenben hasonlóvá lett a testvéreihez" és „aki mindenben hozzánk hasonlóan megkísértetett, mégsem követett el bűnt" (Zsid 2,17; 4,15).

Jézus előfutárunk (Zsid 6,20), aki megfutotta azt a pályát, ami előttünk is van. Utat tört számunkra, hogy kövessük. Ezért mondja nekünk: „kövess engem!" (Ján 12,26), és Őt nézve, aki előttünk már célba ért, mi is megfuthatjuk pályánkat állhatatosan, ellankadás és elcsüggedés nélkül (Zsid12, 1-4).

Jézus minden kísértést kiállt, ami valaha is érhet egy embert. Megkísértetett mindenben, akár csakmi. Ez a Zsid 4,15 világos és félreérthetetlen tanítása, és ez bátorítás a számunkra. Jézus nem vetett be olyan erőt, amit Isten nem kínál fel a számunkra is ma is. Jézus emberként találkozott a kísértéssel és győzte le azt, azzal az erővel, amit neki az Atya a Szent Szellem által adott.

A Sátán az ember számára mindig terhesnek és betölthetetlennek tüntette fel Isten törvényeit. Ám Jézus eljött emberként és teljesen engedelmes élete által megcáfolta a Sátánnak ezt a hazugságát. Ha nekünk van ma olyan legyőzni való kísértésünk vagy olyan engedelmeskedni valónk Isten parancsolatának, amivel Jézus nem szembesült, akkor abban a dologban lehetne mentségünk, hogy vétkezzünk. Vagy ha Jézus a mi hústestünk erőtlensége nélkül, vagy számunkra elérhetetlen erővel élt volna tökéletes életet, akkor az Ő élete nem lehetne olyan példa, amit követhetnénk, se bátorítás számunkra a kísértés pillanataiban. De Jézus a földi élete által emberként bizonyította, hogy az az erő, amit Isten a rendelkezésünkre bocsát, elégséges a törvény kívánalmainak betöltésére, amiket Isten Igéjében látunk.

„Nem olyan Főpapunk van, aki ne tudna megindulni gyengeségeinken, hanem olyan, aki mindenben megkísértetett hozzánk hasonlóan" (Zsid 4,15). Jézus bűntelen élete nem más, mint Isten bizonyítéka a világnak, hogy az ember számára a Szent Szellem ereje által lehetséges a teljes győzelem a bűn fölött, és lehetséges örömmel engedelmeskedni Istennek. Ha mi Őbenne maradunk, akkor képesek vagyunk „úgy járni, ahogy Ő járt" (1Ján 2,6).

Jézus szembesült minden olyan bűnre csábítással, amiknek mi is ki vagyunk téve naponta, és az Ő Atyja átvezette Őt minden kísértésen, ami valaha is érhet egy embert. Ily módon felkészítve válhatott vezetőnkké és főpapunkká (Zsid 2,10, 17, 18; 5, 7-9). Minden kísértésben megtagadta magát, és megölte a hústest vágyait, amik Őt a bűnre kísértették. Ezért Ő sokat szenvedett a hústestben.

Az Írás úgy mutatja be Őt, mint a példaképünket: „ Mivel tehát Krisztus szenvedett a hústestben, ti is fegyverkezzetek fel ugyanazzal a célkitűzéssel, hogy aki a hústestben szenvedett, az megszűnt a bűntől, hogy többé ne emberek kívánságai, hanem Istenek akarata szerint éljétek le a hústestben hátralevő életeteket" (1Pét 4,1-2). Jézus „halálig engedelmes" élete által bemutatta, hogy messzemenően kisebb baj bármennyit is szenvedni, mint csak egyetlen pontban is engedetlen lenni Istennek.

Minden bűn lényege abban van, hogy az ember a saját akaratát teszi. Egy emberben levő szentség lényege pedig abban rejlik, hogy a maga akaratát megtagadja és megteszi Isten akaratát. Ez az, ahogy Jézus élt. Ő ezt mondta:

„Én nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki engemet elküldött…. Nem azért jöttem, hogy a saját akaratomat tegyem, hanem annak az akaratát, aki elküldött engem…. Ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan Te akarod" (Jn 5,30; 6,38; Máté 26,39).

Jézus a saját emberi akaratának letevésével mutatott be folytonos áldozatot az Atyának, még ha ez nagy szenvedéssel is járt. „Ki az Ő hústestének napjaiban könyörgésekkel és esedezésekkel, erős kiáltás és könnyhullatás közt járult az Atyához" (Zsid 5,7).

Jézus három tanítványát figyelmeztette a Gecsemáné kertben, hogy mivel az ember hústeste gyenge, csak vigyázással és imádkozással (azaz Istennél keresve a segítséget) lehetséges győzni a kísértés felett (Mt 26,41). Ő maga is imádkozott, és úgy győzedelmeskedett.

Jézus megmondta a tanítványainak, mielőtt még a Gecsemánéba ment, hogy nemsokára eljön az a nap, amikor ők is képesek lesznek megtenni azokat a dolgokat, amiket ő tett, mert az Atya ad majd nekik egy „Segítőt", a Szent Szellemet (Jn 14,12-16). Jézus nem azért jött, hogy csodatevőkké tegyen bennünket, hanem azért, hogy szentté tegyen. Az ő művei a szentség művei voltak, az Atyának való engedelmesség művei, és ezek azok a tettek, amiket megígért, hogy mi is képesek leszünk megtenni. Ő mindezeket úgy tette, mint egy Szent Szellemmel beteljesedett ember.

És amikor a tanítványok pünkösd napján beteljesedtek Szent Szellemmel, ők is megkapták az erőt ahhoz, hogy az engedelmesség műveit tegyék - amiket Jézus tett. Már Jézus földi életében kaptak erőt a betegek gyógyításához, a halottak feltámasztásához, a leprások megtisztításához és a démonok kiűzéséhez (Mt 10, 8), de a bűn legyőzéséhez való erőt még nem. Erre addig kellett várniuk, amíg pünkösd napján be nem teljesedtek Szent Szellemmel (Csel. 1,4-5; 8).

A Szent Szellemmel való betöltekezés lehetővé teszi számunkra „azokat a munkákat, amiket Jézus tett" , vagyis „az Isten akaratát" (lásd Jn 4,34).

Ez az a dicsőséges élet, amit Isten nekünk szánt az Új szövetség idején.

„Mert ami a törvénynek lehetetlen volt, mivelhogy erőtlen volt a hústest miatt, az Isten az ő Fiát elbocsátván bűn testének hasonlatosságában és a bűnért, kárhoztatta a bűnt a hústestben azért, hogy a törvénynek igazsága („Isten akarata") beteljesüljön bennünk, kik nem hústest szerint járunk (élünk), hanem Szellem szerint." (Róm 8, 3-4).

Jézus kísértéssel való szembeszállásának és győzelmének a jelentősége abban a tényben rejlik, hogy ezáltal utat nyitott a számunkra, amelyen követhetjük Őt. Ezt a Jézus által megnyitott utat „új és élő útnak" nevezik a Zsid 10,19-20-ban: „Bizodalmunk van a szentélybe (Szentek Szentjébe) való bemenetelre a Jézus vére által azon az úton, amelyet ő szentelt nékünk új és élő út gyanánt, a kárpit, azaz az Ő hústeste által".

Isten dicsősége a templomban a szentek szentjében volt. Ez az a hely, ahová Jézus megnyitotta számunkra az utat, hogy kövessük Őt, és részesülhessünk az ő szentségében. Ő az előfutár, aki legelőször ment be oda hústeste kárpitján át (Zsid 6, 20). Mi is fussuk meg a pályánkat, feltekintve Őrá (Zsid 12,1-2)!

De nekünk nem kell széthasítanunk a kárpitot, mivel azt már egyszer s mindenkorra szétszakította Urunk. Viszont követnünk kell Őt a szétszakadt kárpit útján - a kereszt útján, a hústestet és annak kívánságait a halálba adva.

Isten szentségének a dicsősége Jézus életében a hústest halálán keresztül volt látható. Ehhez a számunkra sincs más út. Ha „Jézusnak ezt a halálát" hordozzuk a testünkben, akkor - és csak akkor - lesz Jézusnak ez a tiszta és szent „élete nyilvánvalóvá a mi testünkben" is (2Kor 4,10).

A bennünk levő Szent Szellem úgy fog minket is vezetni, ahogy Jézust vezette: mindig a kereszt útján. És ez az az út, amelyen egyre jobban részesei lehetünk az Ő szentségének. Ez magával Jézussal is így volt, és mindazokkal így lesz, akik ugyanazt az utat követik.

Jézus azért jött, hogy az isteni természet részeseivé tegyen bennünket, hogy ugyanaz az élet, ami Őbenne volt, bennünk is meglehessen. „Mivelhogy az ő isteni ereje mindennel megajándékozott minket, ami az életre és az istenfélelemre való… Nagy és drágalátos ígéretekkel ajándékozott meg bennünket azért, hogy azok által az isteni természet részeseivé legyetek…" (2Pét 1,3-4).

Isten nem azt ígérte meg, hogy úgy fog tökéletessé fog tenni minket ezen a földön, hogy bűntelenek leszünk. Törekednünk kell a tökéletességre, de képesek vagyunk a tudatos bűn felett győzedelmes életet élni. Láttuk, hogy Jézus mindenben megkísértetett, hozzánk hasonlóan. A mi legerősebb kísértéseink egy része a gondolatvilágunkat támadja meg. Ez így lehetett Jézusnál is. Mégsem vétkezett soha. Mi is győzhetünk ezen a területen is.

Jézus beszéde tiszta volt. Szennyes vagy hiábavaló szó soha nem hagyta el az ajkát. Mindig az igazságot szólta. Álnokság nem találtatott a szájában. Soha senki nem tudta lekötni Jézust egy beszélgetésben azzal, hogy hogyan lehet egyre több pénzhez jutni (az ember szükségein túl). Az ilyen anyagi dolgok épphogy nem érdekelték. Az odafelvalókkal foglalkozott, nem a földiekkel. Kétségtelenül használt Ő is anyagi javakat, de nem szerette azokat, és egyáltalán nem kötődött hozzájuk.

Jézus szentsége belső volt, nem pedig külső jámborság, ami az étkezésben, a ruházatban vagy a kapcsolattartásban nyilvánul meg. Nem volt aszkéta vagy remete. Hétköznapi életet élt, a ruházatával nem tűnt ki, azt evett és ivott, amit mások (Lk 7, 34), örülve a jó dolgoknak, amikkel Isten megörvendeztette az embereket (1Tim. 6, 17 ). Azonban soha nem volt mértéktelen az evésben, hiszen még negyven napos böjtölése után is lemondott csodatevő erejéről, hogy a köveket kenyerekké változtassa. Nem csak vallásos emberekkel volt kapcsolata, hanem a legmélyebbre süllyedt bűnösökkel is, anélkül hogy Őt bármi szenny érte volna. Szentsége lényegében a bensőjéből fakadt.

Jézus nem csupán a bűntől volt mentes. Lemondott sok megengedett örömről is, ami nem volt hasznos, vagy ami valami részben elvonta volna attól a munkától, amit az Atya rábízott, amiért eljött, hogy elvégezze azt (lásd 1Kor 6, 12).

Jézus szentsége egy olyan életből következett, amely elmélyedt az Isten beszédében. Tizenkét éves korában már alaposan ismerte az Igét, mert szorgalmasan fáradozott az Írások megértésével, keresve a Szellem világosságát Isten igéjén. A teológia tanult doktorainál többet tudott, mert a Szellem kinyilatkoztatása alapján kutatta az Írást. Jézus nem járt bibliaiskolába. Ő az Atya keze alatt tanult, ahogy az igaz próféták tették az ószövetségi időkben - Mózes, Illés, Elizeus, Jeremiás, Keresztelő János és mások. Nem látunk a Bibliában egyetlen igaz prófétát se, aki bibliaiskolából került volna ki. Gondolkozzunk el ezen!

Jézus tanulmányozta az Igét, majd engedelmeskedett annak. Ezért az Ige erős fegyverré vált a kezében, nem csak a Sátán elleni küzdelmében (Mt 4,1-11), hanem tanítói szolgálatában is. Hatalommal beszélt, és prédikálása teljesen ellentmondott kora népszerű hagyományainak, amiket a törvény tudósai és doktorai hirdettek. Leleplezte a farizeusok képmutatását és világiasságát, és megmondta nekik, hogy a pokolra jutnak annak ellenére, hogy a tanításaik alapvetően helyesek voltak (Mt 23,33). Ugyanakkor felfedte a szadduceusok tévelygését és téves írásmagyarázását is (Mt 22,23-33).

Jézus a prédikációi által sosem törekedett a népszerűségre. Szívesen vállalt volna inkább kínt és gyötrelmet, mintsem hogy egy jótányit is engedjen az igazságból. Ő nem hitt a „mindenáron való békében és egységben". Még ellenségei is elismerték: „Tudjuk, hogy igaz vagy, és az Isten útját az igazságnak megfelelően tanítod, félelem vagy részrehajlás nélkül" (Mt 22,16 - TLB fordítás).

Jézus szentsége meglátható buzgóságában is Isten házának tisztasága iránt (Jn 2,14-17). Amikor belépett a templomba és látta, hogy a vallás nevében nyerészkednek, jogos (igazságos) harag gyulladt benne, és kiűzte a nyerészkedőket egy korbáccsal.

A Biblia arra hív fel bennünket, hogy a mi haragunk vétkezés nélküli legyen (Ef 4,26). Amikor a római katonák Jézust verték és megostorozták Pilátus palotájában, Ő türelmesen elviselt mindent. Sosem haragudott, ha a saját személyéről volt szó. Az ilyen harag bűn lett volna. De amikor Isten házának a tisztaságáról van szó, az más. Ott a haragtól való tartózkodás lett volna bűn. Aznap korbácsot használt, nem törődve azzal, hogy az emberek félreérthetik Őt, és azt gondolhatják, hogy elvesztette az önuralmát és a hústest indulata ragadta el. Soha sem az emberek előtti látszatra adott. „Kardot hozni" jött (Mt 10,34), és azt kellőképpen használta is. Az vágott, sebzett és fájt. És így nyilvánvalóvá vált az Atya dicsősége.

Jézus élete volt a legszebb, a legrendezettebb, a legbékésebb és a legboldogabb élet, amit ez a világ valaha látott. Azért volt az, mert teljesen engedelmes volt Isten igéjének.

Nézzük meg a fizikai világegyetem szépségét! A csillagok és bolygók mind olyan tökéletes rendben mozognak, hogy az időnket még a másodperc tört részeiben is hozzájuk igazíthatjuk. Annyira megbízhatóak, hogy a csillagászok bármelyik csillag helyzetét előre ki tudják számítani egy előre meghatározott időre a jövőben. Mi ennek a tökéletes rendnek a titka? Csak egy dolog: pontosan engedelmeskednek Isten akaratának, és azon a pályán haladnak, amit a Teremtőjük a számukra megszabott, és azzal a sebességgel, amit elrendelt nekik.

Bárhol, ahol megvan az Istennek való engedelmesség, ott tökéletesség, szépség és rend van. Bárhol, ahol engedetlenség van Istennel szemben, ott felfordulás, káosz és csúfság van.

Még a csillagok is néma bizonyságai annak a ténynek, hogy Isten parancsai a legjobbak a számunkra, és az ő parancsolatai nem nehezek.

Jézus élete arról is tanúskodik, hogy minden dolog közül egyedül az Isten szerinti élet hasznos, mind most, mind az eljövendő életben (1Tim 1,8). Nincs boldogabb, nyugodtabb és megelégedettebb az istenfélő embernél. „Az Úrnak félelme az élet kútfeje" (Péld 14, 27); és Jézus engedelmeskedett ennek a parancsnak: „az Úr félelmében élj minden nap" (Péld 23,17). Könyörgése meg is hallgattatott istenfélelméért (Zsid 5,7). A menny mindig nyitva volt Jézus fölött, mert Isten félelmében élt. „Én tisztelem az én Atyámat" (Jn 8,49) - mondta a zsidóknak, és az élete által be is mutatta az Írásnak azt az igazságát, hogy „Az Úrnak félelme a bölcsesség kezdete" (Péld 9,10).

Jézus könyörgései nem automatikusan hallgattattak meg, mivel Isten Fia volt, hanem, amint láttuk, az Ő istenfélelméért (Zsid 5,7). Örömmel és a Szent Szellem hatalmával - „örömnek olajával" sem automatikusan kenetett fel, mivel Ő Isten Fia volt, hanem azért, mert szerette az igazságot és gyűlölte a hamisságot (Zsid 1,9). Isten csak azt az embert fogadja bizalmába, aki tiszta szívű és erkölcsű. Ez a titka a szellemi hatalomnak.

A vallásos világ Jézus korában egyáltalán nem osztotta Isten nézetét Jézus szentségéről. Jézus szentsége gyűlöletet váltott ki belőlük, mert Ő félelem nélkül rámutatott a bűneikre (Jn 7,7). Így hát Jézus ellenségeskedést, elutasítást, gyűlöletet, kritikát és kiközösítést szenvedett el a zsidó vallási vezetőktől, végül pedig a halált is - és mindezt azért, mert szentséget prédikált. Nem feszítették volna keresztre, ha csupán saját magának élt volna szent életet. De Ő prédikálásával leleplezte a képmutatásukat és felfedte a bűneiket. Ezért elhatározták, hogy elhallgattatják.

Jézus azt mondta: „Ez pedig az ítélet, hogy világosság jött a világra, de az emberek inkább szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert a cselekedeteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki rosszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy a cselekedetei ki ne derüljenek" (Jn 3,19-20).

A „keresztény" vallásos világ ma ugyanígy van; és nincs feljebb a tanítvány a mesterénél. A szent életben járás nem hoz majd a számunkra tetszésnyilvánítást a langymeleg kereszténység részéről. „Mindazok, akik isteni életet akarnak élni a Krisztus Jézusban, üldöztetni fognak " (2Tim 3,12) - bármely országban és bármely korban. És az üldözés elsősorban a vallásos világtól jön majd, mint Jézus esetében is.

Ha valaki az Urat akarja követni, üljön le először és számolja meg a költségeket, és azután menjen ki Őhozzá a táboron kívülre, hordozva az ő gyalázatát (Zsid 13,13).

Fejezet 4

SZERETETBEN ÉLNI

Ahogy már szóltunk róla az előző fejezetben, Isten világosság és szeretet (1Ján 1,5; 4, 8). Isten dicsőségét világossággal és szeretettel telve látták Jézusban. A világosság és a szeretet elválaszthatatlanok. Az igazi szentség tele van szeretettel, és az igazi szeretet tökéletesen tiszta. Csak azért vannak külön is kihangsúlyozva, hogy jobban megérthessük.

Ha valaki azt állítja, hogy szentségben él, de nem tanúsít isteni szeretetet, akkor az, amije van, nem valódi szentség, hanem farizeusi „igazságosság". Másfelől azok, akik azt állítják, hogy ők mindenkit nagyon szeretnek, de nem élnek tisztaságban és igazságban, akkor ők is becsapták magukat; üres érzelgősségüket összetévesztik az isteni szeretettel.

A farizeusok „igazságossága" rideg volt és száraz. Ők csontvázakhoz hasonlítottak: kemények és visszataszítóak voltak. Volt valami igazságuk, de mind el volt ferdítve és aránytalan volt.

Jézus a teljes igazság birtokában volt. Ő az Isten törvényének minden vesszőjét és pontocskáját jobban képviselte, mint a farizeusok. De nem csontvázként. A csontok be voltak borítva hússal, ahogy azt Isten az ember számára szánta - a világosságot szeretet borította be. Ő igazságot szólt, de szeretetben (lásd Ef 4,15). Az Ő szavainak hatalma volt, de kedvesek is voltak (Lk 4,22; 36). Ezt a természetet kívánja a Szent Szellem velünk is közölni, és rajtunk keresztül is nyilvánvalóvá tenni.

Isten szeretet. Nem arról van szó, hogy van benne szeretet, ami által cselekszik. Nem. Hanem, hogy Ő a lényét illetően szeretet. Világosan bemutatja ezt Istennek a Jézusban meglátható dicsősége. Nem úgy történt, hogy Jézus széjjeljárt, hogy tegye a „szeretet cselekedeteit"? Kétségtelen, hogy széjjeljárt jót téve (Csel 10,38). De azért tette, amit tett, mert Isten szeretete áradt ki az egész lényéből.

A szeretet eredete - a szentséghez és az alázathoz hasonlóan - a benső emberünkben van. A Szent Szellemmel betöltekezett ember legbensőbb valójából ömlenek az élő vizek folyamai (Jn 7,38-39). Gondolkodásmódunk és beállítottságunk (még ha nem is szólunk róla) megadják szavaink, cselekedeteink és egész lényünk illatát, és mások könnyen felismerhetik ezt az illatot. A szeretet szavai és cselekedetei nem érnek semmit, ha a gondolataink és másokhoz való viszonyulásaink az önzésnek és a kritizálásnak az illatát hagyják maguk után (a magunk kiemelését és mások lebecsülését). Isten a benső emberünkben meglevő igazságban gyönyörködik, és ezt kívánja tőlünk (Zsolt 51,8).

Jézus minden embert nagyra értékelt, és ezért minden embert becsült. Könnyű az istenfélő, a művelt vagy az értelmes embert becsülni. Mi képesek vagyunk azt gondolni, hogy valami nagy magaslatra jutottunk el, ha szeretünk minden hittestvérünket a Krisztusban. De Isten dicsősége Jézus minden ember iránti szeretetében volt meglátható. Jézus sosem vetett meg senkit a szegénysége, a tudatlansága, a csúnyasága vagy a műveletlensége miatt. Hangsúlyozottan kifejezte, hogy az egész világ, s mindaz, ami rajta van nincs olyan értékes, mint egyetlen emberi lélek (Mk 8,36). Ennyire értékes volt előtte az ember. Örömét lelte minden emberben. Látta, hogy becsapta és megkötözte őket a Sátán, Ő pedig arra vágyott, hogy megszabadítsa őket.

Ez a szeretetből fakadó vágya olyan nagy volt, hogy kész volt a legnagyobb árat megfizetni, hogy kiszabadítsa az embereket a bűnnek az uralmából az életük fölött. És mivel kész volt meghalni azért, hogy az embereket megszabadítsa a bűneikből, jogot nyert rá, hogy erőteljesen prédikáljon a bűn ellen. Nincs jogunk ahhoz, hogy prédikáljunk bármilyen bűn ellen, ha nem ítéltük el azt a bűnt a saját hústestünkben és nem győztük le, vagy ha vonakodunk meghalni mások megmentéséért (ha szükség lenne rá), abból a bűnből ami ellen mi prédikálunk. Ezt jelenti az, hogy „az igazságot szeretetben képviseljük" (Ef 4,15).

Kimondott szavainknak e szeretetmelegsége az, ami gyümölcsöt terem Isten dicsőségére másokban. Bár bőven van világosság az északi és a déli sarkon, de mégsem nő ott semmi a meleg hiánya miatt.

Jézus mindig világosan különbséget tett az ember és az anyagi dolgok értéke közt. Tudta, hogy az embert arra teremtették, hogy szeressék, az anyagi dolgokat pedig arra, hogy használják őket. A bűnnek az eredeti mivoltot felforgató hatása ezt a rendet is megfordította a világban: a dolgokat szeretik, az embereket pedig használják és felhasználják (a saját céljaikra).

Jézus számára az emberek sokkal fontosabbak voltak, mint a dolgok. Annyira szerette az embereket, hogy teljesen azonosult velük, és éreztette velük, hogy szükség van rájuk. Osztozott a terheikben, kedves szavaival felemelte a lesújtottakat, és bátorította az élet küzdelmeiben alulmaradtakat. Egy emberre sem gondolt úgy, hogy ő már értéktelen. Lehettek faragatlanok, közönségesek, tudatlanok, de mégis, az öröklétre szánták őket, akiknek megváltásra volt szükségük.

Az anyagi dolgok viszont semmit sem számítottak Neki. Semmi értékük nincs, kivéve, ha mások hasznára válhattak. El lehet képzelni, hogy ha egy szomszéd gyermek bement Jézus ácsműhelyébe és véletlenül eltört valami drága dolgot, ez egy kicsit sem háborította volna fel Jézust, mert a gyermek az eltört tárgynál sokkal értékesebb és fontosabb volt. Az embereket szerette, nem a tárgyakat. A tárgyak arra valók, hogy segítsék az embereket.

A Szent Szellem megújítja az elménket, hogy a látásmódunk Isten látásmódja szerinti legyen (Kol 1,9). Egy embert szeretni annyit jelent, mint úgy tekinteni rá, ahogyan Isten - könyörülettel és együttérzéssel.

Isten énekléssel örül az ő népének (Zof 3:17). És mivel Jézus Isten Szellemével volt betelve, osztozott az Atya örömében a gyermekei fölött. És ez azoknál is így lesz, akiknek elméje megújult: az embereket már Isten szemszögéből nézik. Jézus mások felőli gondolatai mindig és következetesen a szeretet gondolatai voltak, nem pedig a kritizálás gondolatai azok ügyetlenségeiért és csiszolatlanságaiért. Az emberek ezért érzékelhették az Ő szellemének az édes illatát, „ és az egyszerű emberek szívesen hallgatták őt" (Mk 12,37). Ez az a szeretet, amivel Isten elárasztja a mi szívünket is, amikor betölt minket Szent Szellemével (Róm 5,5).

Jézus mindig könyörületre indult a betegek, a szűkölködők, az éhezők és az elhagyatottak iránt, mert belehelyezte magát azok állapotába és a nyomorúságukat a sajátjává tette. Ezért tudta vigasztalni őket. Mások nyomorúságait csak olyan mértékben tudjuk enyhíteni, amennyire azonosultunk velük. Jézus érzékeny volt mások ki nem mondott szükségeire is, mert belehelyezte Magát az ő helyzetükbe, és így képes volt megérteni a problémáikat. Nagyon elszomorodott, amikor egyszer a szükségben levő iránt szánalmat nem ismerő, keményszívű embereket látott (Mk 3,5).

Jézus a másokkal való kapcsolataiban mindig halott volt Önmaga számára. Így őt soha nem sértette meg semmi, amit bárki tett, vagy mondott ellene. Azért sem bántódott meg soha, ha elmulasztották, hogy megtegyenek érte valamit, mivel soha sem várt el semmit másoktól. Nem azért jött, hogy őt szolgálják, hanem hogy Ő szolgáljon másokat.

Mivel Jézus minden nap hordozta a keresztet, sosem bosszankodott senkin, bármennyire durva vagy ostoba volt is az illető. A mások lassúsága sosem ment az idegeire, és a másokban levő rendetlenség, összevisszaság vagy gondatlanság sem tette Őt egyszer se türelmetlenné. A tökéletes ember könnyen el tudja viseli a tökéletleneket. Csak a tökéletlen emberek érzik úgy, hogy a mások tökéletlensége tűrhetetlen! A türelem a mások iránti szeretetünk egyik legfőbb megnyilvánulása.

Nézzük meg Jézus szeretetének dicsőségét a beszédében is!

Jézus soha nem kicsinyelt le másokat, se nem tett olyan megjegyzéseket vagy tréfás kijelentéseket, amivel megsebezte volna őket. Sosem tett finom formában előadott, de másokat bántó kijelentéseket. Nem vitatta meg tanítványai hiányosságait a hátuk mögött. Igazán figyelemreméltó, hogy három év alatt a másik tizenegy tanítvány előtt soha nem fedte fel Júdást - a tizenegy még az utolsó vacsorán se tudta kitalálni, hogy ki készült elárulni a mesterüket.

Jézus arra használta a nyelvét, hogy másokat bátorítson és figyelmeztessen is. Ezzel a nyelve, Istennek átadva, az életet munkálta. A beszéde erősítette a megfáradtat (Ézs 50,4), viszont kardként sújtott le a büszkékre és a fennhéjázókra (Ézs 49,2).

Milyen bátorítóan hathatott a római századosra és a kananeai asszonyra az, amikor hallották, hogy Jézus nyilvánosan dicsérte a hitüket (Mt 8,10; 15,28)! A bűnös asszony, akit a szeretetéért (Lk 7,47), és betániai Mária, akit az odaadó áldozatáért (Mk 14,6) dicsért meg, sohasem felejtette el Jézus szavait.

Mennyire megerősítve érezhette magát belsőleg Péter, amikor Jézus arról biztosította, hogy imádkozik érte (Lk 22,32)! Csak néhány szó, de micsoda erőt és bátorítást közöltek! Sokan kaptak Jézustól olyan szavakat, amelyek megerősítették elfáradt szellemüket. Erre nézve mondja az Ézs 50,4, hogy Jézust minden reggel felserkenti az Atya, Ő pedig hallgatja beszédét, hogy legyenek megfelelő szavai azoknak a fáradt lelkeknek, akikkel naponta találkozik az útja során.

Jézus igaz volta nem komor megjelenésben mutatkozott meg. Nem. Őt öröm olajával kente fel az Isten (Zsid 1,9). Még a keresztre feszítés előtt is olyan túláradó volt az öröme, hogy így szólhatott a tanítványaihoz: „hogy az én örömöm bennetek legyen" (Jn 15, 11). Ahová csak ment, ezt az örömet vitte az örömtelen, sivár lelkeknek.

Ő mindenkihez barátságos volt. A megrepedt nádat nem törte el, a pislogó gyertyabelet nem oltotta ki soha (Mt 12,20). Még a gyenge, bűnös emberekben is meglátta a jót, és minenki felől jót remélt. Olyan ember volt, aki mellett szerettek lenni, mert annyira megértő, jóindulatú és gyengéd volt. Csak azok kerülték el Őt, akik büszkék voltak, vagy akiknek eltitkolt bűn volt az életükben.

Jézus szeretete nem volt érzelgős. Arra törekedett, ami mások számára a legfőbb jó. Nem habozott inteni, ahol azt látta, hogy arra van szükség. Pétert megdorgálta, mert megpróbálta visszatartani őt a kereszttől, - méghozzá ilyen erős szavakkal: „Távozz tőlem Sátán!" (Mt 16,23).

Megfeddte Jakabot és János, mert megtiszteltetést jelentő helyekre törekedtek, és mert bosszút akartak állni a szamaritánusokon (Márk 10,35-40; Lk 9,54-55), és hét alkalommal dorgálta meg a tanítványait a hitetlenségükért.

Jézus sosem félt kimondani az igazságot, még ha az fájt is másoknak, mert a szíve telve volt irántuk szeretettel. Nem törődött azzal, hogy ha erős szavakat használ, akkor elveszítheti kedvességének jó hírét. Ő másokat jobban szeretett önmagánál, így kész volt feláldozni a hírnevét azért, hogy másokon segíthessen. Ezért az igazságot határozottan szólta, nehogy ennek hiányában az emberek az örök veszedelemre jussanak. Sokkal többet jelentett Neki az emberek örökkévaló jóléte a Róla alkotott véleményüknél.

Péter azt mondta Jézus földi szolgálatáról, hogy „széjjeljárt és jót cselekedett" (Csel 10,38). Valóban ez jellemezte életét. Nem csupán jó prédikátor volt, és nem csupán a lelkek megmentése érdekelte. Szerette az egész embert. Bárhol járt, jót tett az emberek lelkével és testével is.

Az ellenségei kigúnyolták, „a bűnösök és vámszedők barátjának" nevezték (Lk 7,34), és tényleg az volt: a társadalom legmegvetettebbjeinek a barátja.

Az ember számára nem természetes „elmenni és jót tenni", a társadalom kitaszítottjait felkarolni és segíteni. Még ha tesznek is ilyet, azt gyakran önző indítékokkal teszik. De Jézusnak a kitaszítottak és az elhagyatottak iránti szeretete önzetlen és tiszta volt.

A Krisztus természetét nem tudjuk műveltség általi kifinomultsággal bemutatni, hanem csak azzal, hogy a természet szerinti adottságainkat halálba adjuk és az isteni természetet elnyerjük a Szent Szellem által.

Jézust a szeretet tette képessé arra, hogy örömmel szolgálja a tanítványait, és piszokkal járó munkákat is megtegyen nekik, mint például a lábuk megmosását. És ezt nem számításból tette, hogy lenyűgözze őket alázatosságával, hanem az irántuk való szeretetből, annak természetéből adódóan.

Az emberi jóságnak és szeretetnek mindig van valami hátsó szándéka, mint például a dicsőségvágy vagy valami egyéb önös ok. Tisztátalan, mert a forrása is az. Egyedül az isteni szeretet tiszta. Jézus semmilyen személyes indítékból nem tett jót. Az ő jósága az Atya természetének a kinyilvánítása volt, „aki felhozza a Napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ad mind az igazaknak, mind a hamisaknak" (Mt 5, 45).

Isten természete ez: jót tenni és adni, adni és ismét adni. Neki ez olyan természetes, mint a Napnak a ragyogás. Ez a dicsőség nyilvánult meg Jézus életében. Állandóan jót tett, szolgált és segített másokat, és ahol csak tehette, adott. A Jn 13,29-ből kitűnik, hogy a tanítványok a Jézussal töltött három és fél év alatt megtapasztalhatták, hogy mire szokta költeni a pénzt. Látták, hogy Jézus csak két célra használta azt: megvenni a szükségeseket, és adni - a szegényeknek.

Arra tanította őket, hogy „ jobb dolog adni, mint kapni" (Csel 20,35), és életével mutatta be, hogy az a legboldogabb és legáldottabb élet, amit egy ember élhet ezen a földön, amikor teljesen Istenért és másokért él, amikor önmagát és a javait mások számára áldásnak szánja oda.

Jézus sírt és imádkozott azokért, akiknek prédikált. Sírt Jeruzsálemért, amikor látta, hogy nem fogadják be Isten beszédét. Sírt a templomban levő képmutatókért, és csak utána ment be, hogy használja az ostort, hogy kiűzze őket (Lk 19,41-45). Csak az van feljogosítva arra, hogy ostort használjon, aki sír.

Egy embernek sem volt a földön soha fontosabb elvégezni való munkája, mint Jézusnak. Egy ember sem végzett annyi hasznos és áldott munkát három és fél évi nyilvános szolgálat alatt. Igen, neki éjjel-nappal elfoglaltnak kellett lennie. És mégsem nevezett ki soha senkit titkárnak, hogy az ossza be, hogy ki mikor érheti el Őt! Amikor a tanítványai megpróbáltak a titkáraként eljárni, megdorgálta őket (Mk 10,13-15). Ő mindenkor szabadon hozzáférhetővé tette magát minden ember számára, bár sokan keresték fel gyógyulásért is (ami másnak önmagában is nagyon megterhelő lett volna).

Rokonai azt gondolták, hogy elment az esze, hogy megenged olyan helyzetet, hogy az étkezést is kihagyja azért, hogy mások szükségén enyhíthessen (Mk 3,20-21).

Az emberek tudták, hogy Jézust szabadon felkereshetik. Ezért érezte Nikodémus is szabadnak magát arra, hogy késő éjjel látogassa meg, miután Jézus már feltehetően végzett az egész napos prédikációjával. Nikodémus nagyon jól tudta, hogy nagyon szívélyesen fogadja. Másoknak is az volt a benyomása róla, hogy szívesen segít rajtuk, akár nappal, akár éjjel.

Egy nap naplemente után is vittek hozzá betegeket - nem is keveset -, és Ő egyenként meggyógyította őket (Lk 4, 40 ). Ez nyilván több órát vett igénybe. De nem próbálta meg lerövidíteni az időt úgy, hogy az egész tömegért elmond egy imát. Nem. Ő egyenként érdeklődött mindegyikük felől, és mindegyiküknek figyelmet akart szentelni. Az a tény, hogy emiatt nem tudott vacsorázni, és néhány órával kevesebbet aludt, nem számított neki.

Jézus az idejét nem tekintette a magáénak. Teljesen az embereknek adta magát. A szükségben levőknek testi és szellemi táplálékot adott, az idejét, a tulajdonát, mindenét odaadta (Ézs 58,10). Szolgálatkész volt, ha zavarták valamivel, és sosem háborodott föl, amikor megzavarták még a magányában is.

A Szent Szellemnek rajta keresztül megnyilvánuló hatalmas természetfölötti ajándékai áldást hoztak az embereknek, mert az Őbenne levő isteni erőt, mint szigetelés, körülvette Isten szeretete és szánalma. A csoda szeretet és szánalom nélkül ugyanúgy halált okozhat, mint a szigeteletlen elektromos vezeték.

Jézus szeretete és gondoskodása kiterjedt a test szerinti rokonaira is. Ő nem engedte meg azt az elferdült elképzelést, amit a farizeusok képviseltek: hogy az „Úr munkájáért" azok, akik teljes idejű szolgálatot végeznek, hagyják figyelmen kívül szűkölködő szüleiket, mert nekik már „jobban kellett szeretniük Istent, mint a szüleiket" (Márk 7, 10-13). Jézusnak még arra is volt gondja, hogy a kereszten függve gondoskodjon az anyja jövőjéről (Jn 19, 25-27).

Ő annyira teljesen Istennek és másoknak élt, hogy még a halálakor is alkalmasnak látta az időt egy tolvaj megmentésére. Ott a kereszten függve sem a maga szenvedéseivel és a rázúduló gúnnyal és gyűlölettel törődött, hanem jobban foglalkoztatta az, hogy akik keresztre feszítették, azoknak ez meg legyen bocsátva (Lk 23, 42-43, 34).

Jézus a gonoszt mindig jóval győzte le. Mások gyűlöletének árvizei nem tudták kioltani szeretetének lángoló tüzét (Én 8,7). Ez az a szeretet, amit az Ő Szent Szelleme által ad nekünk, ami által egymást éppúgy szerethetjük, ahogyan Ő szeretett minket (Jn 13, 34-35; Róma 5,5). Ily módon mi is be fogjuk mutatni az isteni természetet.

Fejezet 5

SZELLEMBEN ÉLNI

Az előző három fejezetben azt néztük meg, hogyan élt Jézus a földön - alázatban, szentségben és szeretetben.

Most fennáll a veszélye annak, hogy úgy véljük, hogy utánozhatjuk Jézust ezeken a területeken, és így majd Hozzá hasonlóvá válunk. Isten dicsősége azonban nem utánzás, hanem csak az isteni természetben való részesülés által sugárzik ki belőlünk.

Sok nem keresztény ember csodálta már Jézust a történelem folyamán és próbálta meg utánozni alázatát, tisztaságát, szeretetét - és sokra is vitték. De mindez olyan volt, mint a lefestett tűz, ami nem áraszt meleget.

A gyémánt utánzatok annyira hasonlítanak a valódihoz, hogy csak a szakértők tudják felismeri a különbséget. De azok csak üvegből vannak, szinte értéktelen hitványságok. Az ember viszont szakértő az utánzásban - még abban is, hogy Jézust utánozza.

Hogyan kerülhetjük el önmagunk becsapását? Honnan tudhatjuk, hogy csupán utánzói vagyunk-e Jézusnak, vagy ténylegesen részesei az isteni természetnek?

Csak egy módja van: engedjük a Szent Szellemnek, hogy felhasználja az Igét arra, hogy az életünkben felfedje a lelkit, és elválassza a szellemitől (Zsid 4,12). Ha nem tudjuk megkülönböztetni azt, ami lelki attól, ami szellemi, akkor teljesen becsaphatnak bennünket, és még csak nem is tudjuk, hogy meg vagyunk tévesztve.

Amit napjainkban a hívőknek a leginkább meg kell érteniük, az az, hogy hogyan akadályozhatja meg a saját értelmük, érzelmük és akaratuk ereje a Szent Szellem munkáját. Ha nem teszünk különbséget szellemi és lelki tevékenység között, akkor fennáll a lehetősége annak, hogy becsap bennünket a saját szívünk, és megtévesztenek a gonosz szellemek is, akik meghamisítva másolják Isten munkáját.

A legtöbb hívő teljesen figyelmen kívül hagyja a szellemi és a lelki tevékenység közti különbséget, mivel szellemi életükben nem fejlődtek odáig, ahol a további növekedés már a szellemi és a lelki megnyilvánulások megkülönböztetésétől függ.

Ez olyan, mint amikor egy középiskolás diák még nem tudja a különbséget a differenciálszámítás és az integrálszámítás között (és valószínűleg ugyanannak tartja a kettőt), mert matematikai tanulmányaiban még nem ért el addig a pontig, ahol a további előrehaladása már a két számítási mód megkülönböztetésétől függ.

Ha meg vagy elégedve azzal, hogy becsületesnek, barátságosnak, kedvesnek és segítőkésznek ismernek, akkor még nem jutottál túl a „lelki" keresztény állapoton és Jézus puszta utánzásán.

Pál háromféle keresztényt különböztet meg*:

1. a szellemi embert (1Kor 3,1),

2. a lelki embert (1Kor 2,14), és

3. a testi (hústesti) embert (1Kor 3,1).

Ez megfelel az emberi lény hármas felosztásának, amit a 1Thess 5,23-ban említ Pál: szellem, lélek, test. (Az ide vonatkozó igéket érdemes az Egyszerű Fordításból vagy Csia Lajos fordításából is elolvasni - a szerk.)

Ha a hústest vágyai irányítanak bennünket, akkor testi emberek vagyunk. Ha ezeket a kívánságokat le is tudjuk győzni, akkor még nem vagyunk mindjárt szellemiek, hanem csak lelkiek: az értelem és az érzelem indíttatásaitól vezéreltek. A szellemi ember az, akit a Szent Szellem vezérel, és akinek a teste és a lelke a szellem vezetése alatt van.

Bár a lelki ember nem feltétlenül „ellenséges Istennel" úgy, mint a testi ember (Róm 8,7), de mégsem fogja fel vagy érti meg a szellemi dolgokat (1Kor 2,14), mert neki azok bolondságok. Sőt, amikor bemutatják neki a szellem és a lélek közti különbséget, az bolondságnak és felesleges szőrszálhasogatásnak tűnik majd az ő számára, mert ő lelki, és kielégíti az, hogy lelki, mert jó bizonysága van az emberektől. Aki az emberek előtti dicsőséget keresi, sosem lesz képes továbbjutni a „lelki" állapotnál.

Napjainkban, amikor a keresztény gyülekezetekben a félrevezetés nagyon nagy, amikor sokféle beszédről, megnyilvánulásról és jelenségről azt állítják - és el is akarják fogadtatni -, hogy azok Istentől vannak, akkor minden eddiginél elengedhetetlenebb, hogy különbséget tegyünk a lelki és a szellemi tevékenység között, ha meg akarjuk óvni magunkat az ördög csalárd trükkjeitől.

„Lett az első ember, Ádám, élő lélekké, az utolsó Ádám megelevenítő Szellemmé" (1Kor 15,45).

Mi, akik az első Ádám vezetésétől megszabadultunk és Krisztus (az utolsó Ádám) vezetése (fősége) alá kerültünk, meg kell, hogy értsük, hogy mit jelent felhagyni a lélekből éléssel, és a Szellemben élni.

Nem elég annyi, hogy csak a hústesti természetünket hatástalanítsuk. A lelki rész - bár kevésbé csúnya - éppúgy veszélyes a szellemi fejlődésre, és azzal is foglalkozni kell. Nem csak arra kell törekednünk naponta, hogy a hústest bűneinek hatalmából egyre jobban meg legyünk szabadítva, hanem a lelkünk izgága, nyughatatlan tevékenységéből is.

A lelki emberek nem érthetik meg, hogy miért nem fejezte ki magát Jézus bizonyos alkalmakkor másképp, mint ahogyan tette. Egyszer - amikor sokaság vette körül, és mondták neki, hogy a rokonai találkozni akarnak vele - rámutatott a tanítványaira és azt mondta, hogy ők a legközelebbi rokonai (Mt 12, 49-50). Bizonyára kemény és tapintatlan kijelentésnek tartották ezt a rokonai és mások is, de Jézusnak nem az volt a vágya, hogy lelki szálak kössék a rokonaihoz.

A tanítványai se voltak képesek megérteni, hogy miért kellett olyan keményen megdorgálnia Pétert, amikor azt mondta neki: „Távozz tőlem Sátán!"

A lelki emberek sosem tennének ilyen kijelentéseket, mert mindig arra néznek, hogy mások mit gondolnak majd róluk.

Meglehet, hogy a hústest bűneit legyőztük, de most felmerül az a kérdés a számunkra, hogy az emberi, lelki élet erőforrásai által törekszünk-e majd arra, hogy Jézushoz hasonlóvá váljunk, vagy pedig az isteni élet ereje által?

Saját képességünk által igyekszünk-e teljességre jutni, vagy pedig a Szent Szellem által (Gal 3,3)?

A szellemi növekedés akadálya az, hogy lelkiek vagyunk. Amikor Péter megpróbálta Jézust eltéríteni a kereszttől, azt a Krisztus iránti erős emberi szeretetből tette. Jézus azonban felismerte benne az Ördög hangját. Azt mondta Péternek: „Nem Isten dolgaira gondolsz (nem szellemi módon), hanem az emberek dolgaira (lelki módon)" (Mt 16,23 - Amplified fordítás). A lelki keresztény olyan ember, akinek a gondolkodásmódját még mindig az „ádámi élet" irányítja. Lehet nagyfokú emberi szeretete és igazságosságra való törekvése, de az nem isteni.

Amikor Isten megteremtette az embert, szellemmé, lélekké és testté alkotta (1Thess 5, 23). Az embert azért teremtette Isten, hogy Isten temploma legyen. Amikor Isten megadta Mózesnek a szövetség sátrának a tervét, abban is látható volt ez a hármas felosztás, mert az embert jelképezte, mint Isten lakóhelyét.

A sátornak három része volt. Egyik része nyitott volt - a külső udvar (a pitvar), és ez megfelel az ember testének, ami látható. A másik két rész a szentély (szent hely) és a szentek szentje (a legszentebb hely) - el volt takarva, és megfelelt az ember láthatatlan részeinek, a léleknek és a szellemnek, külön-külön.

Isten a szentek szentjében valóban jelen volt. Az volt az a hely, ahol beszélt az emberrel. Az újjászületéskor a szellemünk az, amelyet az Isten Szent Szelleme megelevenít, és egy szellemmé tesz az Úrral (1Kor 6,17) - éppen úgy, mint ahogyan a férj és a feleség egy testté lesz. Isten szándéka ezzel az, hogy Szent Szelleme által most már irányíthassa az ember visszaszerzett, megváltott lelkét és testét. Ha ezt megértjük és átadjuk magunkat Istennek és a velünk való tervének, akkor válhatunk szellemi emberekké.

Az ember lelke az értelmet (gondolkodási képességet), érzelmet (érzelmi képességet) és akaratot (döntési képességet) foglalja magában. Ezek által az ember mégsem juthat kapcsolatba Istennel, ahogyan a testével sem érintheti meg, mert Isten Szellem (Ján 4,24).

Ahogy az anyagi világ csak a testen keresztül érinthető meg, úgy a kapcsolat a szellemi világgal csakis a szellemünk által valósulhat meg. Ha nem teszünk különbséget a lélek és a szellem között, akkor lelki téren kitesszük magunkat a Sátán hamisításainak, manipulációinak, amiket a Szent Szellem munkájának tüntetnek fel.

Csupán a lelkünk által nem tudjuk megismerni Istent. Egy okos elme nincs előnyben egy kevésbé intelligenssel szemben Isten megismerését illetően. Amikor arról van szó, hogy szellemben nyerjen valamit, egy lelkileg tehetségesebb ember nincs előnyben egy kevésbé tehetségeshez képest. A szellem és a lélek két teljesen különböző „terület". Ha valaki a lelke által próbálja Istent megismerni, az olyan balgatag, mint aki a fülével próbál meg látni!

Vegyünk egy konkrét példát, a Szentírás tanulmányozását. Amikor olvassuk, használjuk hozzá a testünket (a két szemünket) és a lelkünket (az értelmünket), de a szellemünk még sötét lehet, mint az éjszaka, ha a Szent Szellem nem fedi fel az Ige jelentését. A bibliaismeret csak azt bizonyítja, hogy jó esze van az illetőnek - egy erőteljes lélek. Közben a szelleme teljesen vak és elsötétült lehet. Isten elrejti igazságát a bölcsek és értelmesek elől, de kijelenti azt az alázatosaknak (Mt 11, 25). Ennek a legvilágosabb bizonyítéka a Jézus korában élt teológusok vaksága (1Kor 2,7-8).

Az érzelmeink szintén a lélek egy részét képezik. Az érzelmek nem tudják érezni Istent. Az érzelmi bőség, túltengés nem annak a jele, hogy valaki szellemi ember. Ez csupán a lélek izgalma, és jól meg tud férni egy egyénben a legsúlyosabb bűnnel együtt, éppen úgy, ahogyan a nagy értelem és a bűn is.

Baál prófétái a Kármel hegyen nagyon érzelmiek voltak, kiabáltak, táncoltak, önkívületbe estek, (1Kir 18:26-29), de ők aztán nem voltak szellemiek! Ilyen megnyilvánulások megtalálhatók a nagyon érzelmi keresztény összejöveteleken is, de ezeknek semmi közük sincs a valódi szellemi állapothoz.

Júdás Iskáriótes valószínűleg a legeszesebb tanítvány volt, de lelki erői nem segítették őt Isten igazságának megismerésében. A jeruzsálemi írástudók meg nem tudták fölfogni, amit Simon Péter képzettség nélkül, isteni kijelentés által megértett (Máté 16,17).

Istent nem ismerhetjük meg tehát a lélek ereje által! A lelki keresztény azonban megpróbálja ezt megtenni. A lelki keresztény alázatosnak tűnhet, de az alázatosságának mindig tudatában is van. A valódi alázat nincs tudatában önmagának. A lelki kereszténynek erőfeszítést kell tennie, hogy alázatosnak tűnjön, míg a valódi alázat mindig spontán és természetes módon jelenik meg, mert belülről fakad.

Úgy is tűnik, hogy a lelki keresztény buzgólkodó az igazságért: képes ostort ragadni, embereket kiűzni a templomból, a bűn ellen mennydörögni, magát prófétának képzelni, de az emberek tiszteletét keresi a tevékenykedéseiért. Az egyik szeme mindig az emberek róla való véleményét, értékelését lesi. A lelki beállítottságnak több kifinomultabb változata is van. Valaki például ezt mondhatja: „Engem nem érdekel az, hogy ki mit gondol rólam". De az a tény, hogy azt akarja, hogy mások tudják meg, hogy nem törődik a véleményükkel, elárulja, hogy ő lelki.

A lelki keresztény nagyon együttérzőnek is tűnhet, de ez mindig emberi, és ezért esztelen. Például egy lelki keresztény, miközben arra törekszik, hogy szeretet gyakoroljon, lehet, hogy megteszi azt, hogy egy olyan szűkölködő embernek küld rendszeres anyagi segítséget, aki valójában egy „tékozló fiú", akit Isten fegyelmez. Az ilyen anyagi segély valójában akadályozza ezt az embert abban, hogy Istenhez forduljon. A lelki keresztény mindazáltal megelégedetté válik, azt képzelve, hogy Istent szolgálja, de közben nem jön rá, hogy tettei által ténylegesen az Ördög céljait teljesíti „a szeretet cselekedeteivel".

Csupán néhány példát soroltunk fel a sok lehetséges példa közül. Arra azonban elég, hogy megmutassa, rendkívül nagy szükségünk van rá, hogy különbséget tegyünk a lelki és a szellemi tevékenység közt.

A lelki gyümölcs a szellem gyümölcsének tűnhet, és ez sokakat becsapott már. Önmagunkat is becsaphatjuk. A műanyag narancsokkal és banánokkal sok embert szedtek már rá az ebédlőasztalnál, de azok csupán díszek, és nincs tápértékük. Így van ez Krisztus erényeinek lelki utánzataival is.

Az eddig elmondottak nem azt jelentik, hogy a lelkünk nem hasznos. Isten maga teremtette az ember lelkét, és ő jelölte ki a rendeltetését. Szükséges használnunk értelmünket és érzelmeinket, de az igazi szellemi élet azzal kezdődik, hogy Isten hatalmas keze alatt megalázzuk magunkat, és az akaratunkat - ami, mondhatjuk, hogy az ajtó a szellemünkhöz - teljesen alárendeljük Istennek. Jézus ez előtt az ajtó előtt áll és kopogtat, hogy beengedjék (Jel 3,20).

Amikor hajlandóak vagyunk kimondani, amit Jézus mondott: „Ne az énakaratom, hanem a Te akaratod legyen meg", - csak akkor élhetünk olyan életet, mint Jézus. Ekkor Isten vezetheti már a szellemünket, és ekkor a lelkünk is Isten Szellemének a szolgájává válik. Aztán a testünket is odaadjuk a Szent Szellem hatalma alá. Csak az ilyen ember „szellemi ember", vagyis „Szellemmel beteljesedett" ember.

A megtérés, a bemerítkezés (megkeresztelkedés) és a szellemi ajándékok gyakorlása még nem tesz szellemi emberré, ahogy ezt a korinthusi keresztények példájából jól láthatjuk, akik gyakorolták a Szellem minden ajándékát, de a hústest bűneinek a rabszolgaságban voltak, és büszkélkedtek értelmiségi tudásukkal és érzelmi elragadtatásaikkal. Ők nem voltak szellemiek.

Láttuk, hogy a szövetség sátrában a szentek szentje volt az a hely, ahol Isten jelen volt. A szentek szentje és a szentély között függött egy vastag kárpit, úgyhogy a dicsőség felhőjének ragyogása nem hatolt át a szentélybe. Ez a kárpit a hústestet jelképezte (Zsid 10,20). Amikor hústest keresztre feszíttetik (a kárpit széthasad), a dicsőség átragyog egész személyiségünkbe (a lelkünkbe).

Ha hűségesen járunk azon az új és élő úton, amit Jézus felszentelt számunkra a kárpit, azaz az ő hústeste által, akkor Isten élete át fog ragyogni a személyiségünkön és egyre inkább láthatóvá lesz rajtunk keresztül.

Ekkor beteljesedik rajtunk az Írás, amely azt mondja, hogy „a megalkuvásmentes igazak útja olyan, mint a hajnalnak fénye, amely egyre jobban világít - mind ragyogóbb és fényesebb - míg eléri a déli nap teljes erejének ragyogását (amikor Krisztus visszatér)" (Péld 4,18 - Amplified fordítás). Így formál át bennünket a Szent Szellem dicsőségről dicsőségre (2Kor 3,18), míg teljesen hasonlóvá válunk Jézushoz, amikor Ő visszajön (1Ján 3,2).

Láttuk, hogy Jézus sosem a saját akaratát tette. Más szavakkal, Ő sosem cselekedett önmagától. Életében sosem a saját értelme és érzelmei vezették. Ő szellemben élt és emberi lelkét alárendelte a Szent Szellemnek. Jézus nagymértékben használta az értelmét és érzelmeit, de mindig a Szent Szellem szolgáiként. Az Ő életében a Szent Szellem volt az úr, ezért rajta keresztül Isten dicsősége akadálytalanul, a maga teljességében fénylett.

A Biblia azt tanítja, hogy egész életünket és minden cselekedetünket próbára fogja tenni a tűz azon a napon, amikor Jézus a földre visszajön (1Kor 3, 10-14). A tűzpróba el fogja dönteni, hogy munkánk lelki vagy szellemi volt-e. Figyelmeztetést kaptunk rá, hogy arannyal, ezüsttel és drágakővel építkezzünk, ami ellenáll a tűznek, ne pedig fával, szénával és pozdorjával, ami hamuvá lesz.

Mit jelent az arannyal, ezüsttel és drágakővel építkezni? A Róma 11,36 megadja számunkra a választ, hogy „Istentől, Isten által és Istenre nézve" van minden (Tőle, Általa és Neki). Az egész teremtés Istentől ered, az Ő ereje tartja fenn és az Ő dicsőségére van. Azonban a Sátán és az ember megszegte ezt a törvényt.

Mindazáltal csak az örökkévaló, ami Istentől ered, és amit Isten hatalma által és Isten dicsőségére tesznek. Minden, ami ezen kívül van, az el fog pusztulni, hamuvá válik Krisztus ítélőszékének tüzétől. Ezért fa, széna és pozdorja mindaz, ami az ember lelkéből (az embertől) ered, emberi erő által készül, az ember dicsőségére. Még akkor is, ha keresztény munkának nevezik!

Ellenben, ami Istenből ered, amit Isten ereje által tesznek és Isten dicsőségére, az aranynak, ezüstnek és drágakőnek bizonyul majd az ítélet napján.

Az utolsó napon az emberek cselekedeteinek nem a mennyiségét, hanem a minőségét vizsgálják majd meg. Az anyag, amivel építkeztünk fontosabbnak fog számítani, mint az építményünk nagysága. A munkáink eredete , ereje és indítéka sokkal fontosabb lesz azon a napon, mint az, hogy mennyi mindent tettünk vagy mennyi áldozatot hoztunk.

Jézus a példaképünk abban, hogy ne lélek által, hanem a Szellemben éljünk. Ő semmit sem tett saját kezdeményezéséből vagy emberi képességéből, vagy a saját dicsőségére. Csak azt tette, ami Istenből ered, és azt Isten erejében és Isten dicsőségére tette.

Jézus többször mondta a tanítványainak, hogy: „Aki lelki életét megtalálja, az elveszti azt; aki pedig lelki életét elveszti értem, az megtalálja azt" (Mt 10,39). Jézusnak a lelki élet meggyűlölésére (vagy elvesztésére) vonatkozó szavai hét alkalommal ismétlődnek a négy evangéliumban. (Mt 10,39; 16,25; Márk 8,35; Lk 9 ,24; 14 ,26; 17 ,33; Jn 12,25). Ha a Szent Szellem jónak látta, hogy ez hétszer meg legyen ismételve, leírva az evangéliumokban, akkor kétségtelen, hogy ez egyike a Jézus által tanított legfontosabb dolgoknak. Mégis nagyon kevés hívő értette meg, hogy mire gondolt Jézus.

Hogyan különböztessük meg életünkben a lelkit a szellemitől? A válasz ez: azáltal, hogy Jézusra, az élő Igére nézünk és az Ő életét követjük, ahogy azt számunkra a Szent Szellem az írott ige által láthatóvá teszi . Ítéljük meg magunkat, de ne a saját lelkünk világosságánál, hanem Isten világosságánál (Zsolt 36,10). És ez a világosság Jézusban (Jn 8,12) és Isten beszédében (Zsolt 119, 105) található.

Jézus, a (hús)testté lett Ige, ezt mondja: „Tanuljatok a példámból….. és felhagytok lelki tevékenykedéseitekkel" (lásd: Mt 11,29). (Nyugalmat találtok lelketeknek, azaz megnyugszotok lelki tevékenykedések kényszerétől - átfogalmazva). A Zsid 4,12-ben is azt olvassuk, hogy az Isten Igéje szétválaszt, és megmutatja nekünk, hogy mi lelki és mi szellemi.

Tehát azért, hogy ezen a területen is világosságra jussunk, Jézusra, előttünk járt példaképünkre kell néznünk, és Isten Igéjére, mint zsinórmértékünkre. Jézus földi életében és Isten beszédében található a teljesség. Figyeljünk hát gondosan mindkettőre!

[* A fordító megjegyzése: Fontos látni, hogy Pál ezeknek az állapotoknak a felmutatásával nem csoportosít, hanem az Úr Jézushoz hasonlóan (Jel 2 és 3) a gyülekezetben fellépő eltéréseket - a testiséget és lelkiséget - igyekszik felszámolni, hogy mint a rosszkovász nehogy megrontsák az egész gyülekezetet, hanem hogy a gyülekezet Krisztus Testéhez méltóanmeg- és felépülhessen a Krisztus teljességére (1Kor 5, 6-8; Ef 4,14-16; 5,27).]

Fejezet 6

ISTEN AKARATA SZERINT ÉLNI

„Tőle van… minden" (Róm 11,36).

Jézus azt mondja, hogy a mennyek országa a szellemben szegényeké (Mt 5,3). Azt is mondta, hogy csak azok mennek be a mennyek országába, akik az Atya akaratát cselekszik (Mt 7,21). A mennyek országa örökkévaló, és csak az található ott, amit Isten akaratából tettek. Azok szegények a szellemben, akik tudatában vannak emberi alkalmatlanságuknak, és ezért teljesen alárendelik magukat Isten akaratának.

Ebben az értelemben Jézus mindig szegény volt szellemben. Jézus úgy élt, ahogy azt Isten kívánta az embertől: Istentől való állandó függésben, elutasítva azt, hogy értelmi képességeit Istentől függetlenül használja. Figyeljük meg a szavait!

„A Fiú semmit sem tehet magától" (Jn 5,19). „Én magamtól semmit nem tehetek" (Jn 5,30). „Semmit sem teszek magamtól, hanem ahogy az Atya tanított engem, úgy beszélem e dolgokat" (Jn 8,28). „ Mert nem magamtól jöttem, hanem Ő küldött el engem" (Jn 8,42). „Mert én nem magamtól szóltam, hanem aki engem elküldött, az Atya adott nekem parancsot arra, hogy mit szóljak, és mit beszéljek" (Jn 12,49). „A beszédeket, amelyeket nektek szólok, nem magamtól szólom, hanem az Atya, aki bennem marad, Ő végzi az Ő munkáit" (Jn 14,10).

Jézus sosem cselekedett csak azért, mert ínséget látott. Látta a szükséget és átérezte azt, de csak akkor cselekedett, amikor az Atya megbízta vele. Jézus legalább 4000 évet várt a mennyben, és noha a világnak szabadítóra volt szüksége, majd csak azután jött el a földre, amikor az Atya elküldte (Jn 8,42). „Amikor eljött az idők teljessége, Isten elküldte a Fiát" (Gal 4,4). Mindennek Isten által rendelt ideje van (Préd 3,1). Egyedül Ő tudja az időt, és ha mindenben az Atya akaratát keressük, ahogyan Jézus tette, akkor semmit nem fogunk majd rosszul tenni.

És amikor Jézus lejött a földre, nem ment sehová se csak úgy magától, és nem azt tette, amit jónak látott. Annak ellenére, hogy gondolkodása tökéletesen tiszta volt, soha sem tett semmit a maga elgondolásából. Nem. Ő az elméjét a Szent Szellem szolgájává tette.

Noha már tizenkét éves korában ismerte az Írásokat, mégis a következő tizennyolc évet otthon ácsként töltötte el, és asztalokat, székeket, stb. készített. A körülötte haldokló embereknek szüksége lett volna az Ő mondanivalóira, mégsem ment el prédikátori szolgálatba. Miért? Azért, mert az Atya erre rendelt ideje még nem jött el.

Jézus nem félt várni.

„Aki hisz, az nem siet" (Ézs 28,16).

Amikor elérkezett az Atya ideje, otthagyta az ácsműhelyt és elkezdett prédikálni. Később is több esetben, amikor kérték valamire, ezt kellett felelnie: „Még nem jött el az én órám" (Jn 2,4; 7,6). Jézus életében mindent az Atya akarata és ideje igazgatott.

Az emberek szüksége önmagában sosem késztette Jézust cselekvésre, mert Jézus azt akkor magától, a saját lelkéből tette volna. Az emberek szükségét számításba kellett vennie, de az Isten volt akarata az, amit tennie kellett. Jézus ezt nagyon világossá tette a János 4, 34-35-ben.

A szükség (35. vers): „Nézzetek szét! Körülöttünk már hatalmasmezők (emberi lelkekből) érettek, éskészen vannak az aratásra…"

A cselekvés alapelve (34. vers): „Az én eledelem az, hogy annak akaratát tegyem, aki elküldött engem, és bevégezzem az Ő művét"- (Living Bible fordítás).

Jézus nem tette meg sok jó dolgot, amit barátai javasoltak neki, mert tudta, hogy ha hallgatna az emberekre, és megtenné a jónak látszó dolgot, akkor azt a legjobbat nem tenné meg, amit az Atya tűzött ki a számára.

Egyszer, amikor utána mentek és kérlelték, hogy maradjon még azon a helyen, azt mondta nekik, hogy nem teheti - mert hallotta Atyja szavát, aki útmutatást adott neki, hogy máshová menjen el. Emberileg nézve nagyon jó érvek szóltak amellett, hogy ott maradjon, ahol volt, mert nagyon sok ember ment oda hallgatni a tanítását. Isten gondolatai azonban nem olyanok, mint az emberek gondolatai, és Isten útjai nem olyanok, mint az emberek útjai (Ézs 55,8). Aznap kora hajnalban Jézus kiment egy puszta helyre és imádkozott, és Atyja szavát hallgatta, mielőtt még Péter és a többiek javaslatát hallotta (Mk 1,35-39). Jézus nem hagyatkozott emberi mérlegelésekre. Ő engedelmeskedett az igének, amelyik ezt mondja: „Ne a saját értelmedre támaszkodj, és minden utadban ismerd meg Őt, s Ő majd egyengeti ösvényeidet" (Péld. 3, 5-6). Jézus minden dologban Atyja vezetésére hagyatkozott.

Az egyik, Jézusra vonatkozó próféciában - az Ézs 50,4-ben ezt olvassuk: „Ő (az Atya)felkelt, reggelenként felkelti fülemet, hogyhallgassam Őt, mint tanítvány." Jézusnak ez volt a szokása. Hallgatta Atyjának szavait kora reggel és egész nap is, és pontosan azt tette, amivel az Atya megbízta. Nem emberekkel tartott megbeszéléseket annak eldöntésére, hogy mi a teendő, hanem imatalálkozókat az Ő Atyjával. A lelki keresztények megbeszéléseken határozzák el a terveiket. A szellemi keresztények Isten közlésére várnak.

Jézus az Atya által élt (Jn 6,57). Neki Isten beszéde fontosabb volt, mint a testi táplálék (Mt 4,4). Minden nap magához kellett azt vennie, és egy nap sokszor, közvetlenül az Atyától. És miután megkapta azt, engedelmeskedett neki. Az Atya iránti engedelmesség szintén fontosabb volt neki, mint a napi étkezés (Jn 4,34). Jézus az Atyától való függésben élt. Egész nap így viszonyult Hozzá, hogy: „Szólj, Atyám, én hallgatlak".

Gondoljunk arra, hogy hogyan űzte ki a templomból a kufárokat! Jézus gyakran volt a templomban és nyilván látta ott a pénzváltókat, de nem űzte ki őket. Csak akkor tette meg, amikor az Atya indította rá. A lelki keresztény vagy mindig kiűzné őket, vagy sose. Akit azonban Isten vezet, az tudja, hol és mikor kell beavatkoznia.

Jézus sok nyilvánvalóan jó dolgot tehetett volna, amit sosem tett meg, mert azok kívül estek az Atya által számára rendelt területen. Mindig azzal volt elfoglalva, hogy a legeslegjobb dolgokat tegye - és az elég volt. Nem azért jött a földre, hogy jó dolgokat tegyen, hanem hogy az Atya akaratát tegye.

„Nem tudjátok, hogy az én Atyám dolgait kell tennem?" - kérdezte Józsefet és Máriát tizenkét éves korában (Lk 2,49). Ennek elvégzése volt a szívügye. Amikor elérte a földön a 33½ éves kort, igazi megnyugvással mondhatta Atyjának, hogy „elvégeztem a munkát, amit rám bíztál, hogy elvégezzek " (Ján17,4).

Nem utazta be a világot, nem írt könyvet, kevés követője volt, és még számos kielégítetlen szükség volt a világ minden részén, stb., stb., de azt a munkát, amivel az Atya megbízta, elvégezte. Ez, és csak ez számított végül.

Jézus az Úr szolgája volt. Egy szolga sáfár esetében az a legfontosabb, hogy hűnek találtasson abban, amivel az ura megbízta (1Kor 4,2). És Jézus egész életében azon volt, hogy az Atyára hallgasson és így mindig teljesítse a mennyei Atya akaratát, kimerültség, hajszoltság miatti frusztráltság vagy idegeskedés nélkül. A saját emberi érdekeit halálba adta. Ő nem lelki volt. Ő szellemi volt.

Jézus élete során elsőbbséget adott az imának. Gyakran elment egyedül egy magányos helyre, és imádkozott (Luk 5,16). Egyszer az egész éjszakát imádkozva töltötte azért, hogy megtudja az Atya akaratát a tizenkét tanítvány kiválasztására vonatkozóan (Lk 6,12-13). A lelki keresztény az Istenre várakozásban töltött időt elpazarolt időnek tekinti, és csak azért imádkozik, hogy könnyítsen a lelkiismeretén. Az ima a számára nem elengedhetetlen szükséglet az életben, mert saját magában bízik. A szellemi ember viszont állandóan Istentől függ minden dologban, ezért egyszerűen szüksége van rá, hogy imádkozzon, a szükség hajtja őt.

Jézus azt mondta, hogy egy dolog a szükséges: hallgatni az Ő beszédét (Lk 10, 39-42 ). A bethániai Mária volt erre példa. Márta, ezzel szemben, bár önzetlen szolgálattal volt elfoglalva, nyughatatlan és nyugtalan volt, és kritizálta Máriát. Ebben a két nőtestvérben élesen kiábrázolódik előttünk a szellemi és a lelki tevékenység különbsége. Márta nem követett el bűnt azzal, hogy önzetlenül szolgálta az Urat és a tanítványait, de nyugtalan volt és kritizálta Máriát. Ez tiszta képe a lelki szolgálatnak. A lelki keresztény nyugtalan és ingerlékeny. Nem tud felhagyni „saját tevékenységeivel" és ezért nem mehet be Isten nyugalmába (Zsid 4,10). Jó szándékú és áldozatkész, de nem ismerte fel, hogy a saját cselekedetei, bármennyire jók legyenek is, Isten szemében nem mások, mint „szennyes rongyok", még a megtérés után is (Ézs 64,6).

Amálek (a hústest) legjobb juha ugyanolyan elfogadhatatlan az Úr előtt, mint valamelyik rossz juha (1Sám 15,3-19), de az emberi gondolkodás nem tudja ezt felfogni. Butaságnak tűnik elszalasztani a jó juhot, amit Istennek lehetne áldozni. Isten azonban engedelmességet kíván, nem áldozatot. „Az engedelmesség jobb az áldozatnál" (1Sám 15,22). De hogyan engedelmeskedhetünk, ha nem hallgatunk Isten szavára? Az Istenre való hallgatás megelőzi az engedelmességet. És ez volt az oka annak, hogy Jézus azt mondta, hogy egy a szükséges: az Ő szavát hallgatni. Minden más ettől függ.

Azok, akik Mártához hasonlóan „szolgálnak", bármennyire őszintén is, valójában csak maguknak szolgálnak. Őket nem lehet az Úr szolgáinak hívni, mert egy szolga megvárja, hogy hallja, hogy mivel bízza meg őt az ura, mielőtt szolgál neki.

Ha igazán megüresítjük magunkat önelégültségünktől, akkor úgy imádkozunk, ahogy Salamon tette: „Ó, én Uram Istenem, adj a te szolgádnak halló szívet, hogy választani tudjak jó és rossz között" (1Kir 3,7-9). Jézus emberként tudta, hogy az Ő Atyára kell hallgatnia, hogy különbséget tehessen aközött, ami jó (a legmagasabb értelemben) és aközött, ami nem jó - más szavakkal: a között, ami az Atya akarata és a között, ami nem az.

A jeruzsálemi templom ékes kapuja előtt Jézus gyakran látott egy sánta embert, aki alamizsnáért koldult. De nem gyógyította meg, mert az Atya vezetését nem nyerte meg hozzá, hogy megtegye. Később, miután felment a mennybe, Péter és János gyógyulást hoztak ennek az embernek az Atya által elrendelt időben, és ennek eredményeként sok ezer ember lett hívővé (Csel 3,1- 4; 4). Ez volt az Atya ideje a sánta ember meggyógyítására, nem korábban. Jézus az Atya akaratával szemben cselekedett volna, ha megpróbálta volna meggyógyítani azt az embert korábban. Ő tudta, hogy az Atya időzítése tökéletes, és sohasem volt türelmetlen valaminek a megtevésében.

Jézus élete tökéletes béke volt. Minden nap elég volt számára a huszonnégy óra, hogy megtegye az Atya minden akaratát. De ha úgy döntött volna, hogy azt teszi, amit maga lát jónak, nem lett volna elég az idő, és sok napja nyugtalansággal fejeződött volna be. Jézus örömmel eltűrt minden félbeszakítást, ami Őt érte, mert elfogadta azt, ahogyan a felette levő mennyei Atya megtervezte napi időbeosztását. Így sosem bosszankodott, ha félbeszakították. Jézus élete a mi belső életünket is teljes nyugalomba fogja hozni. Ez nem azt jelenti, hogy nem teszünk semmit, hanem hogy csak azt tesszük, ami az Atya akarata számunkra. Ekkor sokkal jobban szívügyünkké válik az Atya akaratának betöltése, mint a saját akaratunk, a magunk által kigondolt célok, programok.

A lelki keresztények annyira eltökélten meg akarják tenni a „saját feltett szándékukat", hogy gyakran idegesek és nyugtalanok, ami végül némelyeket idegi vagy testi összeroppanásba sodor.

Jézus számára lehetetlen volt, hogy idegileg összeroppanjon, mert a belső emberében tökéletes nyugalomban volt. Számunkra is ezt mondja: Vegyétek fel magatokra az én igámat, és tanuljatok apéldámból, és ti is nyugalmat fogtok találnia lelketekben (Mt 11, 29). Ez Jézus dicsősége, amit az Isten Szent Szelleme mutat be a számunkra az Igében, és ez az, amiben minket is részesíteni szeretne, és aztán azt általunk is bemutatni.

Az Úr a mi pásztorunk, aki a juhait a nyugalom mezejére tereli. A juhok nem terveznek maguknak saját programot, és nem döntenek arról, hogy melyik legelőre menjenek legközelebb. Egyszerűen követik a pásztorukat. De az embernek teljesen meg kell üresíteni magát a magabiztosságtól és az önvezérléstől ahhoz, hogy követhesse Jézust, aki maga is alázatosan követte az Ő Atyját. A lelki keresztények azonban nem akarnak juhok lenni, ezért a saját értelmük tévútra viszi őket. Az értelem csodálatos és nagyon hasznos ajándéka Istennek, de a legveszélyesebb ajándékká válhat, ha átveszi az életünk feletti uralmat.

Az Úr így tanította tanítványait imádkozni: „Legyen meg a te akaratod, a mint a mennyben, úgy itt e földön is" (Mt 6,10). Hogyan teszik Isten akaratát a mennyben? Az angyalok ott nem futkosnak ide-oda, hogy megpróbáljanak tenni „valami jót Isten számára". Rendetlenség és káosz lenne a mennyben, ha ezt tennék. Mit tesznek hát? Arra várnak Isten jelenlétében, hogy hallhassák, hogy Ő mit parancsol, és azután pontosan azt teszik, amivel egyenként megbízták őket. Figyeljük meg Gábriel angyalnak Zakariáshoz intézett szavait: „Én vagyok Gábriel, ki állok az Isten előtt, és el bocsáttattam, hogy szóljak veled…" (Lk 1,19). Az Úr Jézus is így tett - az Atya jelenlétében várt, meghallgatta a szavát, és azután megcselekedte az akaratát.

A lelki keresztények szeretnek kemény munkát végezni, és sok áldozatot hozni, de az örökkévalóság tisztább fénye ki fogja mutatni, hogy „ők egész éjjel fáradtak és nem fogtak semmit" . Azoknak a hálója pedig, akik keresztjüket naponta felvették (lelki-életüket megtagadták és halálba adták) és az Úrnak engedelmeskedtek, tele lesz hallal ama napon (Jn 21,1-6).

Jézus ezt mondta: „Aki akezét az eke szarvára teszi, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára " (Lk 9, 62 ). Más szavakkal: senki, aki a Jézus által neki szánt munkától hagyja magát eltéríteni, nem alkalmas az Isten országára.

„Meglásd, hogy amely szolgálatot az Úrban vettél, azt betöltsed" (Kol 4,17).

„Minden palánta, amit nem az én mennyei atyám plántált, kiszaggattatik" (Mt 15, 13).

Nem az számít, hogy a palánták a mi szemünkben jónak tűnnek-e vagy sem, hanem, hogy ki ültette el azokat. Isten az egyedüli törvényes kezdeményezője mindennek. A Biblia ezekkel a szavakkal kezdődik „Kezdetben Isten…". Így minden tevékenységünknek is Istenből kell kiindulnia, nem a mi eszünkből, hogy örökre megmaradjon.

„Aki pedig Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké" (1Jn 2, 15). Minden más el fog múlni.

Tegyük fel azért magunknak a kérdést:

Én Isten akarata által indíttatva élek és munkálkodom?

Fejezet 7

ISTEN EREJE ÁLTAL ÉLNI

„Általa van minden" (Róm 11,36)

Isten Ádámot a teremtéskor rendkívül nagy hatalommal ruházta fel a lelkében. Minden állatot és madara, amit Isten alkotott, el tudott nevezni (1Móz 2, 19). Nekünk már csak az is nehézséget okoz, hogy megjegyezzünk valamennyit e sok ezer névből. Ádám mindegyiknek más nevet adott. Ez csak egy jele Ádám lelki hatalmának. Istennek az volt a szándéka, hogy Ádám ezekkel az erőkkel mindig Tőle függve bánjon. Ő azonban azt választotta, hogy Istentől függetlenül bánjon velük, és miután az a végzetes választás az Édenben megtörtént, elkezdett a maga lelke által élni.

Ahhoz, hogy különbséget tehessünk lelki és szellemi tevékenység között, és elkerülhessük, hogy becsapjanak a Sátán hamisítványai, utánzatai, szükséges kellően ismernünk a Szent Szellem ereje és a lelki erő közti különbséget.

Vegyük most szemügyre azt a területet, ahol az emberi lelki erőt manapság elterjedten használják - a gyógyítás területét! Főleg a 19. század óta kezdte a tudomány egyre jobban felfedezni az emberi elme borzasztó nagy erőit. A hipnotizálás tudománya nagy haladást ért el, és bámulatos látni, mi minden lehetséges a mentális képességek által. A hipnotizálás elveit mostanában számos helyen behozzák a kereszténységbe is, „a Szent Szellem ajándékai" címkével ellátva.

Nem a Szent Szellem valódi ajándékainak megvetéséről beszélünk, amelyek mindig a gyülekezet építését és Isten dicsőségét szolgálják. A hamisítványokról szólunk, amelyek bár nagyon hasonlóak látszólag az eredetihez, de az ember egyéniségének kiemelését, dicsőítését és a saját birodalmának építését, anyagi, pénzbeli gyarapodását szolgálják!

Sok minden, amit manapság mind a keresztény, mind a nem-keresztény „hittel-gyógyítók" isteni gyógyításnak tüntetnek fel, pusztán az emberi elme ezen erőinek a használata - meggyőzni valakit, hogy meggyógyult, még akkor is, ha a tünetek még fennállnak. Mivel a betegségek nagy százaléka ma pszichoszomatikus (azaz lelki eredetű testi betegség), ezért a „pozitív gondolkodás" és a betegséghez való megváltoztatott hozzáállás valóban gyakran eredményezhet testi gyógyulást. De ez csak annak az eredménye, hogy a test és az elme természetes törvényszerűségei működnek. Ez egyáltalán nem természetfeletti gyógyulás.

Jézus még ma is csoda útján gyógyít meg embereket, nem pedig ilyen pszichológiai trükkökkel. Ahol valóban megjelenik a gyógyítás ajándéka, ott nincs mentális erőlködés a hitre bírásra - mert a hit Isten ajándéka, és Igéjének ígéretein alapszik, nem pedig a „pozitív gondolkodás" terméke.

A hipnózis alapelveinek alkalmazásával (még akaratlanul is) lehet az embernek egy bizonyos fokig hatalma mások fölött, amit Isten sosem akart, hogy legyen neki. Ezt bizonyos „keresztény körökben" tévesen az érintett személyben lévő Szent Szellem hatalmának tartják.

Komoly veszélyei vannak annak, ha lelki erőinket Istentől függetlenül fejlesztjük. Isten azért adta ezeket az erőket, hogy azokat engedjük át Neki, hogy Ő használja őket.

Jézus így élt. Halálba adta a lelki életét és megtagadta, hogy az ő emberi lelke erői által éljen. Ehelyett teljes függőségben élt az Ő Atyjától, és folyton a Szent Szellem erejét kereste mind életéhez, mind szolgálatához.

Már láttuk, hogy Jézus gyakran visszavonult a pusztába hogy imádkozzon, (Lk 5:16). A keresztre feszítést megelőző napokon is nappal tanított a templomban, majd éjszakára visszavonult az olajfák hegyére - kétségtelenül azért, hogy legyen bőven ideje zavartalanul imádkozni (Lk 21,37-38).

A hit által élni nem más mint ennyire szüntelenül az Atyától való függőségben élni.

Csak az Isten ereje által tett dolgok az örökkévalók. Minden más el fog pusztulni. A Biblia azt az embert, aki Istentől való függésben él, ahhoz a fához hasonlítja, amelyik a táplálék megnyeréséért gyökereit a folyóig bocsátja le (Jer 17, 7-8). Ez annak a képe, ahogyan Jézus élt: állandóan a szellemi erőforrásából merítve - a Szent Szellemből, Isten folyójából.

Jézus kísértések feletti győzelme nem emberi eltökéltség eredménye volt, hanem azért győzött, mert az Atyától nyert erőt, percről-percre. Az önmegtagadás útja, amit Jézus bemutatott és tanított, nem az, amikor a lélek megpróbál önmagán uralkodni. Nem. Ez buddhizmus és jóga, és annyira különbözik az Írás tanításától, mint a föld a mennytől.

Jézus azt tanította, hogy emberi lényként nekünk nincs meg a hatalmunk ahhoz, hogy úgy éljünk, és úgy szolgáljuk Istent, ahogyan kellene. Azt mondta, hogy önellátásra képtelen szőlővesszőkhöz vagyunk hasonlók, amiket teljesen a szőlőtőkéből szállított életnedv tesz gyümölcstermővé (Jn 15,4-5). „Nélkülem semmit sem cselekedhettek" - mondta. Így az, amit mi a Szent Szellem segítsége nélkül érünk el, az nem számít semmit. Ezért létfontosságú szükséglet beteljesedni Szent Szellemmel - folyamatosan (Ef 5, 18).

Jézus fel volt kenve és be volt teljesedve Szent Szellemmel (Lk 4,1;18), és a Szent Szellem erejében élt és munkálkodott az Atya számára. Ez azonban csak azért volt lehetséges, mert Ő mint ember szegény volt szellemben.

Jézus tudatában volt azoknak az emberi korlátoknak a gyengeségével, amiket magára vett. Ezért állandóan kereste az alkalmat, hogy egyedül lehessen és imádkozhasson. Valaki ezt mondta: ahogyan a turisták igyekeznek jó szállodákat keresni, és megnézni a nevezetességeket, amikor egy városba érnek, úgy Jézus mindig magányos helyeket keresett, ahol imádkozhatna.

Ő a kísértés legyőzéséhez való erőt kereste, és hogy ehhez halálba adja a lelkét. Senki sem volt annyira tudatában a hústest nagy erőtlenségének, mint Jézus, és ezért kereste imában annyira az Atya arcát a megsegítésért, mint még soha senki más. Ő „hangos kiáltással és könnyek közt" könyörgött a hústestben töltött napjaiban. Ennek eredménye az volt, hogy Őt az Atya nagyon megerősítette, sokkal jobban, mint bárki mást. Ezért Jézus sosem vétkezett, és sosem élt a maga lelke szerint (Zsid 4,15; 5,7-9).

Nincs-e annak jelentősége, hogy az evangéliumokban 25-ször van megemlítve Jézussal kapcsolatban az „imádkozni" vagy az „ima" szó? Ebben rejlik az Ő életének és munkásságának titka!

Jézus nem csak életének nagy eseményei előtt imádkozott, hanem utána is. Miután 5000 embert csodálatos módon ellátott eledellel, visszavonult a hegyekbe imádkozni. Kétségtelenül azért, hogy az elvégzett munka fölötti büszkeség vagy önelégültség kísértésével szemben védve legyen, és hogy megújítsa erejét azáltal, hogy az Atyára vár (lásd Ézs 40,31). Mi többnyire csak egy fontos feladat előtt szoktunk imádkozni, de ha szokásunkká tennénk azt, hogy Jézushoz hasonlóan az Atya elé járulnánk, miután befejeztük a feladatunkat, akkor megőriznénk magunkat a büszkeségtől, és így felkészülhetnénk az Úrért való még nagyobb dolgok elvégzésére.

Jézus minél elfoglaltabb volt, annál többet imádkozott. Voltak alkalmak, amikor nem volt ideje enni, sőt pihenni sem, de az imádkozásra mindig fordított időt (Mák 3,20; 6, 31,33,46). Tudta, hogy mikor aludjon, és mikor imádkozzon, mert engedelmeskedett a Szent Szellem indíttatásainak.

A hatékony ima előfeltétele a szellemi szegénység. Az ima az emberi tehetetlenség kifejezője. Ahhoz, hogy ez jelentőségteljes legyen, és ne váljon üres szertartásos dologgá, az szükséges, hogy állandóan tudatában legyünk az emberi eszközök, erőforrások elégtelenségének mind a keresztény életre, mind az Isten szolgálatára nézve.

Jézus folyton imában küzdött az Istentől való erőért, és sosem hagyta cserben az Atya. Ezért vihetett véghez az imádság által olyan dolgokat, amiket még Ő sem tehetett volna meg semmilyen más úton.

Akinek nagy az önbizalma, az a „hústest erejére" támaszkodik a bűn fölötti győzelem eléréséhez. Az ilyen embernek össze kell roppannia ahhoz, hogy megismerhesse Isten győzelemre vivő erejét. Ezért Isten megengedi neki, hogy ismételten vereséget szenvedjen, hónapról-hónapra, amíg eljut a nulla pontig és beismeri tehetetlenségét. Csak ezután tölti ki rá Isten a kegyelemnek Szellemét és vezeti őt győzelmes életre, így az élete által Isten dicsősége elkezd nyilvánvalóvá válni.

Amikor erőtlenné válunk, akkor leszünk igazán erősek (2Kor 12,10).

Ábrahám Izmaelt természetes erejében nemzette, de Isten nem fogadta el Izmaelt, hanem arra kérte Ábrahámot, hogy küldje el őt (1Móz 17,18-21; 21,10-14). Amikor Krisztus ítélőszéke előtt bemutatjuk jó szándékú erőfeszítéseinket, amiket ima vagy Istentől való függéség nélkül, emberi képességeink által végeztünk, akkor Ő nekünk is azt fogja mondani, hogy azok elfogadhatatlanok. Hamuvá válnak, mint fa, széna és pozdorja. Csak azok a dolgok maradnak meg, amiket „Isten ereje" által tettek.

Amikor Ábrahám eljutott oda, hogy már tehetetlen volt - amikor természetes képessége a gyermeknemzésre abbamaradt -, akkor született Izsák, isteni erő által, és ez a fiú elfogadható volt Isten előtt.

Isten előtt „egy Izsák" többet ér „ezer Izmaelnél". Egy gramm arany értékesebbnek bizonyul, mint egy kilogramm fa - miután mindkettőt tűzpróbának vetik alá. A Szent Szellem erejében végzett kevés messze értékesebb, mint a saját erő által végzett sok.

A saját jótetteink és a saját erőfeszítéseink az Úr szolgálatára, mindig csak szennyes ruhák lesznek - a megtérés előtt és után is. De a hit általi igazságosságból, azaz a hit általi igaz cselekedetekből, amiket a Szent Szellem munkált bennünk, fog elkészülni a mi menyegzői ruhánk a Bárány menyegzőjének napján (Jel. 19,8). Micsoda különbség: vagy egy szennyes rongy, vagy egy gyönyörű menyasszonyi ruha! Minden attól függ, hogy életünket a saját lelki erőnkből vagy Isten ereje által éltük-e le.

Jézus szolgálata is a Szellem ereje által történt. Ő nem vette a bátorságot, hogy elkezdje a prédikáló szolgálatot anélkül, hogy előtte fel ne lett volna kenve erre a Szent Szellem által. Már harminc évet élt tökéletes szentségben a Szellem ereje által, úgyhogy az Atya tanúsíthatta, hogy „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm" (Mt 3, 17). Mégis szüksége volt arra, hogy a Szent Szellem felkenje őt a szolgálatra. Így hát, miközben imádkozott a felkenetéséért, az meg is történt (Lk 3,21-22). És mivel szerette az igazságosságot és gyűlölte a bűnt, jobban, mint bárki, aki valaha is élt, ezért sokkal bőségesebb kenetet kapott, mint bárki mást (Zsid 1,9). Az eredmény: a szolgálata által az emberek megszabadultak a Sátán fogságából! Ez volt Jézus felkenetésének a fő célja és az elsődleges kifejezője (lásd Lk 4 ,18; Csel. 10,38).

Isten nem az emberi tehetség és képességek által munkálkodik. A természet szerint nagyon tehetséges emberek, ha megtérnek, többnyire azt gondolják, hogy most felhasználhatják értelmi és érzelmi képességeiket arra, hogy általa másokat Istenhez vigyenek. Sok keresztény ráadásul összetéveszti saját ékesszólását, logikáját és jó kifejezőkészségét a Szent Szellem erejével. De ezek csupán a lélek erői, és akadályokká válnak Isten szolgálatában, ha közülük bármelyikre is támaszkodunk. Az ember lelki ereje által végzett munka sohasem lehet örök. El fog pusztulni, ha nem a mi időnkben, akkor a Krisztus ítélőszéke előtt.

Jézus mentes volt attól, hogy ékesszólással vagy érzelmi ráhatással fordítsa az embereket Isten felé. Ő tudta, hogy minden ilyen lelki erővel elvégzett munka csak a hallgatósága lelkéig érne el, és szellemileg soha nem segítene nekik. Ezért nem is tartott semmiféle zenés összejövetelt, hogy embereket vonzzon Istenhez.

Nem játszott a hallgatósága érzéseivel és nem hergelte fel lázas izgalomig őket, hogy aztán arra kérje őket, hogy adják át magukat Istennek. Nem tett ilyet. Ezek egyikét sem használta, és más lelki módszert sem, amik annyira gyakoriak a mai evangélistáknál és prédikátoroknál. Nem alkalmazott érzelmi vagy más lelki felhangolást az emberek befolyásolására. Ezek a politikusok és az üzletemberek módszerei, és Ő egyik sem volt. Jézus az Úr szolgájaként teljesen a Szent Szellemre hagyatkozott minden tevékenységében. Ez azt eredményezte, hogy akik Őt követték, maguk is eljutottak a mélyen Istenben rejlő élethez.

Jézus nem használta lelki erejét mások manipulálására, hogy azok is Őszerinte gondolkozzanak. Sosem erőltette rá Magát másokra. Mindig megadta a szabadságot másoknak, hogy visszautasítsák Őt, ha úgy döntenek. A lelki keresztény vezetők erős személyiségük által uralkodnak a nyájon és a munkatársaikon. Az emberek félelemmel vegyes tisztelettel alávetik magukat az ilyen vezetőknek, bálványozzák őket és minden szavuknak engedelmeskednek.

Sokan gyűlhetnek egy ilyen vezető köré, és még egységben is lehetnek, de ez csak a vezető iránti rajongás egysége. Az ilyen vezetők ráadásul azzal áltathatják magukat, hogy azt gondolják, hogy az, amijük van, az a Szent Szellemnek az ereje, mert nem képesek különbséget tenni a lélek és a szellem között. A követőik is hasonlóan meg vannak tévesztve. Az ítélőszék tiszta fénye azonban fel fogja fedni, hogy mindez emberi lelkierő volt, és akadályozta Isten valódi munkáját. Politikai és nem keresztény vezetőknek is vannak ilyen emberi karizmáik, és képesek egyéniségük, szónoklatuk, zenéjük, és más adottságaik ereje által nagy tömegeket vonzani.

Jézus nem ilyen volt. Egy keresztény se legyen ilyen! Féljünk hát a lelki erőnk alkalmazásától, mert ez az Isten által az ember számára adott törvény megszegése, és nem segítség, hanem akadály az ő szolgálatában. A lelki erő eredményezhet felszínes változást másokban, és létrehozhatja az isteni élet formáját bennük, de a magánéletükben nem lesz ott az Istennek való mély odaszentelés, se a győzelem bűn fölött.

Igazán szellemi munka sohasem jöhet létre az emberi lélek ereje által, hanem csak a Szent Szellem ereje által. Jézus tudta ezt, és ezért állandóan halálba adta a lelki erejét. Ezért volt képes rövid idő alatt mélyre ható és maradandó munkát végezni azokban, akik követték Őt. Jézus sosem erőltette a maga személyét másokra, sosem zsarnokoskodott senki fölött, és sosem félemlítette meg vagy gyűrte maga alá az embereket a beszédmódjával vagy az értelmi képességeivel. Sosem hatást akart kelteni az emberekben, hanem segíteni igyekezett rajtuk.

A lelki keresztények jobban érdekeltek mások lenyűgözésében semmint megsegítésében. A lelki keresztény vezetők nem tudják az igazi gyülekezetet építeni, mert az embereket önmagukkal egyesítik, nem pedig Krisztussal, a Fővel.

Azoknak, akik természet szerint nagy lelkierővel rendelkeznek, nagy félelemmel és rettegéssel kell szolgálniuk az Igével, ahogyan Pál is tette (1Kor 1-5), nehogy az őket hallgatók hite az Igét szólónak a bölcsességén alapuljon, hanem inkább az Isten erején.

Jézus mindenkor tudatában maradt emberi gyengeségének. Azt mondta, „a Fiú semmit sem tehet magától" (Jn 5,19). Ez volt az oka az ő intenzív imaéletének. Az Atya ezért végezhette el minden munkáját Jézusban (Jn 14,10). Ez az Istentől függő beállítottság az, ami meg fog őrizni minket annak a használatától, amit Isten megtiltott, és amelyről Jézus azt mondta, hogy gyűlöljük meg: a saját lelkünk életét és annak erőit. Akkor a Szent Szellem az Úr dicsőségét rajtunk keresztül is nyilvánvalóvá teheti.

Ha hit által élünk (az Úrtól való függőségben), és cselekedeteink a hitnek a cselekedetei, akkor fogunk valóban arannyal, ezüsttel és drágakővel építkezni.

Így tegyük fel magunknak a második kérdést:

Én Isten ereje által élek és munkálkodom?

Fejezet 8

ISTEN DICSŐSÉGÉRE ÉLNI

„Őrá nézve van minden" (Róm 11,36)

Isten az alfa és az ómega, a kezdet, és a vég, az első és az utolsó. És mivel mindennek, ami örök természetű, Őbenne van az eredete, így a teljességüket is Őbenne érik el.

Isten minden dolgot a dicsőítése céljából teremtett. Nem azért, mert önzően a dicsőítésünkre vágyott. Ő teljes önmagában, és nem szorul semmire, amit fel tudunk ajánlani neki, ami növelhetné a teljességét. Azért hívott el bennünket arra, hogy a dicsőségére éljünk, mert ez által részesülünk a legfőbb jóban. Másképp énközpontúak és boldogtalanok lennénk.

„Őreá nézve" - Őfelé fordulva létezni, Istenközpontúan élni - ez egy olyan törvény, amit Isten beleépített a teremtésbe. Ezt a törvényt csak szabad akarattal rendelkező erkölcsi teremtmények szeghetik meg. Az élettelen teremtés örömmel telve engedelmeskedik a Teremtőjének és dicsőíti Őt. Ádám azonban engedetlen volt, áthágta ezt a törvényt, és látjuk a következményeket az emberiség nyomorúságában.

Abban az imában, amiben az Úr a tanítványait imádkozni tanította, a legelső kérés így hangzik: „Szenteltessék meg a Te neved". Ez volt Jézus szívének a legfőbb vágya. Így imádkozott: „Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet" és a kereszt útját választotta, mert ez volt az Atya dicsőségére (Jn 12,27-28). Egyetlen egy határtalan vágy vezérelte az Úr Jézus életét - az Atya dicsőítése. Minden tette az Atyát dicsőítette. Az Ő életében nem volt olyan felosztás, hogy ez szent, emez meg világi. Minden szent volt. Amikor ácsként székeket és padokat készített, ugyanúgy Isten dicsőségére tette, mint amikor tanított és betegeket gyógyított. Számára minden nap egyformán szent volt. Pénzt kiadni a napi megélhetésre ugyanolyan szent volt, mint pénzt adni a szegények megsegítésére.

Jézus mindig teljesen nyugodt szívvel élt, mert csak az Atya dicsőségét kereste és csak azzal törődött, hogy mindenben egyezzen az Atya akaratával. Ő az Atya színe előtt élt és nem érdekelte az emberi tisztelet és dicsőítés.

„Aki magától szól, a maga dicsőségét keresi", mondta Jézus (Jn 7,18).

A lelki keresztény - bármennyire is úgy tesz, mintha Isten dicsőségét keresné - valójában, mélyen belül, a saját dicsősége érdekli. Jézus viszont sohasem kereste a maga dicsőségét.

Ami az ember okosságából származik, és emberi találékonyság és tehetség által készül, az mindig az ember dicsőítésével fejeződik be. Ami a lélekből indul ki, az a teremtményt fogja dicsőíteni. Az örökkévalóság korszakaiban azonban nem lesz semmi olyan, ami valamely embert tiszteli és dicsőíti, sem a mennyben, sem a földön.

Mindaz, ami túléli az időt és bemegy az öröklét kapuján, az csakis az, ami az Istentől, az Isten által és Istenre nézve van. Minden cselekedetnek az indítéka az, ami Isten előtt értékes és valóságos cselekedetnek számít. Fontos, hogy mit teszünk, de sokkal fontosabb, hogy miért tesszük.

Láttuk, hogy Jézus várt az Atyára, hogy megkaphassa az Ő tervét, és az Atyától várta az erőt is ennek a tervnek a véghezviteléhez, hogy Atya teljes akaratát Isten erejében teljesítse. De ez még nem minden. Ahogyan az előző fejezetben láttuk, Jézus valahányszor nagyobb eredményt ért el, utána imádkozni ment - hogy a dicsőséget az Atyának adja. Munkája gyümölcsét áldozati ajándékként az Atyának ajánlotta fel. Nem kereste a maga dicsőségét, de el sem fogadta, amikor dicsőséget adtak neki (Jn 5,41; 8,50). Amikor pedig mindenütt elterjedt a híre, Ő visszavonult a pusztába, hogy a mennyei Atyát dicsőítse (Lk 5,15-16). Eltökélt volt abban, hogy ezt a dicsőséget Ő nem veszi el az Atyától. Ennek a beállítottságnak - amit mindig megtartott - az volt az eredménye, hogy Jézus földi élete végén őszintén mondhatta az Atyának: „Én dicsőítettelek Téged a földön" (Jn 17,4).

Jézus azért jött a földre, hogy mint ember az Atyát megdicsőítse. Életében minden nap ez a cél volt a szeme előtt. Buzgón könyörgött azért, hogy egyedül az Atya dicsőíttessék meg, bármibe kerül is az Neki. Végül pedig meghalt, hogy az Atya tiszteltessék, magasztaltassék és dicsőíttessék a földön, ahogy a mennyben is.

Pál azt mondja, hogy a tűz általi megpróbálás napján (1Kor 3,13) mindenkinek a munkájáról ki fog derülni, hogy miért tette, és hogy megmarad-e (1Kor. 4,5). Az Úr azon a napon majd felfedi és megvizsgálja az indítékokat, a szándékokat.

A lelki szolgálat esetén az én emelkedik ki, és az emberek figyelme Isten helyett ránk terelődik. Sokan jönnek, hogy hallgassanak bennünket, a hatásunk alá kerülnek, és újra eljönnek, hogy hallgassanak bennünket. Tisztelnek minket és jókat mondanak rólunk. Amikor azonban elhagyják azt a helyet, visszaesnek korábbi szellemi állapotukba. A sok meghallgatott prédikáció nem változtatott rajtuk. Egy ember munkájának igazi értéke azoknak az embereknek az állapotán mutatkozik meg, akiknek szolgált, majd ha ő maga már nincs közöttük. Azután nyilvánvalóvá lesz, hogy a szolgálata lelki vagy szellemi volt-e. Minden munka, ami másokat magunkhoz von, fának, szénának és pozdorjának fog bizonyulni az utolsó napon, mert az csak embert dicsőített.

Jézus szolgálata szellemi volt. Ezt az bizonyítja, hogy akiket hátrahagyott (habár kevesen voltak) szintén szellemi emberekké váltak, nem pedig lelkivé. Az Ő dicsőségének kifejezéséhez nekünk is az Ő nyomdokaiban kell járnunk.

A lelki szolgálat és élet előkészíti az utat az Antikrisztus, a teljesen lelki ember megjelenéséhez és világszerte való elfogadásához, aki a többiek fölé fogja magát emelni és magához vonja a tömegeket, amihez még csodatevő erőket is felhasznál (2Thess 2, 3-10). Ezért az emberek figyelmének magunkra és munkánkra való irányítása az Antikrisztus szellemének a lényege. Az emberek lelkiismerete felett hatalmat gyakorolni, oly mértékben, hogy megmondjuk nekik, hogy mit tehetnek, hova mehetnek - ez lelki dolog. A másoknak való tanácsadás - az szellemi dolog. De a rajtuk való uralkodás az lelki dolog!

Jézus sosem kényszerítette rá egyik követőjét se arra, hogy megtegyen valamit. Ő tiszteletben tartotta azt a döntési szabadságot, amit Isten az embereknek adott. És így Ő minden embernek szolgája volt, és szolgálta őket, nem pedig parancsolgatott nekik.

Könnyű uralkodóként, és nem szolgaként prédikálni (2Kor 4,5). A saját lelkierőnkkel rákényszeríthetjük másokra nézeteinket. Ez azt eredményezi, hogy az emberek a rabszolgáinkká válnak.

Az, aki buzgó, és nincs tudatában nagy emberi lelkierejének, még csak fel sem fogja, hogy ő az embereket magának nyeri meg, nem pedig Krisztusnak. Isten munkája nem emberi erővel és hatalommal, hanem az Úr Szelleme által készül el. És az Úr Szellemének egyik jele a szabadság (2Kor 3,17) - minden ember teljes egyéni szabadsága.

Gondoljuk meg, hogyan viselkedik egy szolga a házban. Nem jön be előkelően és mondja meg az asztalnál ülőknek, hogy mi a tennivalójuk, hanem csendesen felszolgál, azután szerényen visszahúzódik a konyhába. Hányan készek így szolgálni az Úrnak?

Valaki ezt mondta: „A szolgának csak egy valami fölött van joga uralkodni, a saját hústeste fölött. Amennyire uralkodik hústeste fölött, annyira képes másokat előre segíteni a Szellem szerinti életben. Egy szellemi szolga csak azzal az erővel szolgál, amit Isten adott neki. És ez az erő csak mások szükségeinek kiszolgálására adatott a számára. Ha azonban arra használjuk ezt a hatalmat, hogy zsarnokoskodjunk egy személy fölött, és valamire rákényszerítsük őt, kedvetlenné válhat és végül a saját útjára térhet. Egy szolga feladata az, hogy segítse a lelkeknek Istennel való élő kapcsolatát, Aki mindenkiben kimunkál majd mindent (1Kor 12,6), nem pedig az, hogy önmagához kösse a lelkeket".

Jézus annyira kereste Isten dicsőségét, hogy arra is teljesen kész volt, hogy annak az útját is egyengesse és elkészítse az apostolai számára, hogy ők Őutána majd valami nagyobbat is tegyenek annál, mint amit Ő tett (Jn 14,12). Ez a nagyobb dolog kétségtelenül annak a gyülekezetnek a felépítése volt, amelyben a tagok ugyanúgy eggyé válnak, ahogyan az Atya és a Fiú egyek (Jn 17,21-23). Jézus földön léte idején még két tanítványa sem tudott úgy egy lenni, ahogyan az Atya és a Fiú egy. Mindegyik a saját előnyét kereste. Pünkösd után azonban tanítványai közül sokan eggyé váltak, ahogy ezt Jézus epedve vágyta. Ez volt az a nagyobb dolog!

Jézus előkészítette mások számára az utat, hogy ezt a nagyobb dolgot megtegyék. Meghalt és letette az alapot, tanítványai pedig építettek rá.

Jézusban nem volt önérdek. Nem számított Neki, ha valaki más kapott elismerést azért, amit Ő tett, feltéve, hogy az Atya dicsőíttetett azáltal.

Ennek a szellemnek kell minket is megeleveníteni, ha a Gyülekezetet, a Krisztus Testének életét akarjuk szolgálni ma, és építeni akarjuk azt a Krisztusban való növekedés mértékének teljességére.

Jézus annyira teljesen az Atya színe előtt élt csupán, hogy nem foglalkozott azzal a feltámadása után, hogy igazolja magát azok előtt, akik megfeszítették. A világ és a zsidó vezetők szemében Jézus szolgálata teljes kudarccal végződött. Ha Jézus lelki lett volna, akkor arra vágyott volna, hogy visszamenjen, és megjelenjen a feltámadása után ezeknek a vezetőknek, hogy zavarba jöjjenek, Ő pedig igazolva legyen. De nem tette ezt. Feltámadása után csak azoknak jelent meg, akik hittek Őbenne.

Az Atya ideje - Jézus igazolására - még nem jött el. Jézus pedig kész volt várni. Ez az idő még mindig nem jött el!

Jézust még mindig félreértik a világban, és a legtöbb ember úgy fogja föl, hogy Jézus élete kudarc volt. Életét (mint ember) „szégyenszemre" egy jászolban kezdte és lealacsonyító halállal végezte a kereszten, a két legromlottabb bűnöző között. És ez volt az utolsó kép, amilyennek Őt ez a világ látta. Jézus készen állt arra, hogy úgy lássák Őt, mint aki az emberek előtt kudarcot vallott, ha azzal az Atyát dicsőíti meg. Jézus nem úgy élt és szolgált, hogy az emberek felnézzenek rá. Ezért egy nap majd az Atya fogja Őt igazolni nyilvánosan láthatóan nagy dicsőséggel és méltósággal, és azon a napon minden térd meghajol előtte és minden nyelv vallást tesz róla, hogy Jézus Krisztus Úr - de még az is az Atya Isten dicsőségét fogja szolgálni (Fil 2, 11).

Ez a harmadik kérdés, amit fel kell tennünk magunknak:

Én kizárólag Isten dicsőségére élek és munkálkodom?

Fejezet 9

A KRISZTUS MENYASSZONYA

A Szentírás utolsó oldalain találjuk a Szent Szellem munkájának az eredményét - a Krisztus menyasszonyát. Meglátjuk a Sátán munkájának, a hamisítványnak az eredményét is - a parázna egyházat.

„És láttam a szent várost, az új Jeruzsálemet… mint egy felékesíttetett menyasszonyt… leszállni a mennyből Istentől… telve volt Isten dicsőségével, és fényessége hasonló volt a legdrágább kőhöz, olyan volt, mint a kristálytiszta jáspiskő" (Jel 21,2, 10-11 -Living fordítás) - írja János.

Mielőtt azonban János megnyerte ezt a dicsőséges látomást Krisztus menyasszonyáról, már kapott látomást a paráznáról - a szellemi házasságtörő nőről, aki azt állította, hogy szereti Istent, de valójában e világot szerette (Jak 4,4). Ez az a hamis („házasságon kívül született") kereszténység, amelyik az istenfélelemnek csak a látszatával bír (tantételekkel), de nem az erejével (nem az isteni élettel) (2Tim 3,5).

„És láttam egy asszonyt… a nagy Babilont, a Föld paráznáinak anyját… És (az angyal) kiáltott teljes erejéből, ezt mondva, „Leomlott, leomlott a nagy Babilon!… látják égésének füstjét… Az ő égésének füstje felszáll örökkön örökké" (Jel 17,3,5; 18, 2,9; 19,3) - írja János.

Az ellentét szembetűnő. Míg a menyasszony kiállja az ítélet tüzét ragyogó, értékes drágakőként, a parázna teljesen hamuvá válik, égésének füstje felszáll az égig, mert mulandó anyagból épült fel.

Jeruzsálem, a menyasszony, és Babilon, a parázna, két rendszer. Az egyik Istentől van, a másik pedig földi, lelki, démoni (Jak 3,15 - lábjegyzet).

Nézzük meg először Babilont!

Babilon, Bábel tornyával kezdődött, amely emberi elgondolásból, emberi erővel és ember dicsőségére épült.

„Azt mondták egymásnak" (EMBERTŐL eredő), „gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot" (EMBER ÁLTAL), és „szerezzünk magunknak nevet" (EMBERNEK) (1Móz 11,3-4).

Sok évvel később Nabukodonozor felépítette Babilont, a nagy világbirodalom fővárosát, és amikor egy nap végignézett rajta, ő is hasonlóképpen szólt:

„Ez az a nagy Babilon, amit én építettem" (EMBERTŐL eredő), „hatalmam ereje által" (EMBER ÁLTAL), „ékességemnek dicsőségére" (EMBERNEK) (Dán 4,27).

A bábeli toronyépítés ítélettel ért véget. Nabukodonozor dicsekvése is Isten azonnali ítéletét hozta rá (Dán 4,28-30). Mindennek, amit emberi bölcsesség és emberi erő ember dicsőségére hozott létre, szintén az Isten ítélete vet véget. Amit az ember lelki ereje old meg, hoz létre, az el fog pusztulni, még akkor is, ha „keresztény műnek" hívják.

„Babilon széles kőfala a földig le fog omlani és magas kapui tűzben fognak elégni; tehát a népek (a 'keresztény' munkások?) hiába dolgoztak, munkájukat a tűz el fogja pusztítani!" (Jer 51, 58 - Living fordítás).

Jeruzsálem viszont Isten városa (Zsid 12,22). Az Ószövetségben ez volt az a hely, ahol Isten temploma volt. Jeruzsálem mint Isten hajléka, a sátortemplomból eredt, amit Mózes épített (2Móz 25,8). A sátortemplom Isten terve szerint készült, pontosan:

„Mózes mindent úgy tett, ahogy az Úr megparancsolta neki" (2Móz 40,16). (ISTENTŐL eredő)

Isten ereje által felruházott emberek építették. „Név szerint elhívtam Bezalélt… és betöltöttem őt Isten Szellemével" (2Móz 31,1-5). (ISTEN ÁLTAL)

Isten dicsőségére épült: „Az Úr dicsősége betöltötte a hajlékot" (2Móz 40,34). (ISTENNEK)

Aminek eredete Istenben van, ami Isten ereje által Isten dicsőségégére készült el, egyedül az marad meg örökre. Az túl fogja élni a tüzet, miközben izzik, mint egy drágakő, mert aranyból, ezüstből és drágakövekből épült.

Ha a Szentírás kezdő lapjait összevetjük a befejező oldalaival, azt láthatjuk, hogy a két fa (az élet fája valamint a jó és gonosz tudásának fája) a végkifejletét tekintve két rendszert hozott létre - Jeruzsálemet és Babilont. Amelyik valóban a Szellemtől született - Istenből, Isten által és Istennek - az örökre megmarad; ellenben amelyik a hústestből született - embertől, ember által és embernek - az elpusztul.

Mózes első könyvének eleje és a Jelenések könyvének vége közti időben élünk. És tudva vagy tudatlanul a két rendszer valamelyikében vagyunk és tevékenykedünk. Az egyik határozottan Istent magasztalja és dicsőíti, a másik viszont az embert dicsőíti és magasztalja. Az egyik Krisztust követi, a másik Ádámot követi. Az egyik Szellemben él, a másik hústestben és a lélekben él.

Mind Jézus, mind Ádám hallotta Isten szavát - a különbség valójában abban rejlett, hogy az egyik engedelmeskedett, a másik nem engedelmeskedett. Így van ez Jézus beszédének hallgatóival is, ahogy mondta: Az egyik engedelmeskedik, és kősziklára épít, mozdíthatatlan örökkévalóságra, míg a másik hallgatja bár, de nem engedelmeskedik, és így fövenyre épít, ami végül leomlik (Mt 7, 24-27).

Ez a két ház, amelyekről Jézus beszélt, Jeruzsálem és Babilon.

Vannak ma is olyanok, akik valóban megigazultak hit által és bejutottak az új szövetségbe, elpecsételve Jézus vére által, és követik is Jézust egy Isten akarata iránt engedelmes életben (ahogy az kiváltképp Máté evangéliumának 5-7. részében a hegyi beszéd tanításában le van írva). Ezek az emberek kősziklára építkeznek, és Jeruzsálemhez tartoznak. Az embernek csak meg kell vizsgálnia magát a Máté 5-7. részének fényében, hogy megtudja, közéjük tartozik-e vagy nem.

Ugyanakkor vannak még a többiek (a túlnyomó többség), akik bár hallják a hegyi beszéd tanítását, de a megigazulásról, hitről és kegyelemről hamis felfogásuk van, hamis biztonságban élnek, nem törődnek azzal, hogy engedelmesek legyenek Jézus beszédének, így fövenyre - ami Babilon - építenek, és a végén örökre elvesznek.

Ők a maguk szemében „keresztények", hiszen Jézus azt mondta, hogy aki homokra épített, hallotta az Ő hangját, tehát nyilvánvalóan nem pogányokról van szó, hanem olyan emberekről, akik eljárnak rendesen a „gyülekezetbe", és olvassák a Bibliát. Az egyetlen problémájuk az, hogy nem engedelmeskednek Jézus beszédének, ezért nem is üdvözülhetnek, mert azoknak szól ez az ígéret, akik hallgatnak Rá és engedelmesek is Neki (Zsid 5,9). A hitük nem valódi, mert nem követik azt az engedelmesség cselekedetei, hogy a hit el is érje a célját (Jak 2,22, 26).

Ők még Ádámban vannak, őt követik Isten kijelentett akaratával szembeni engedetlenségükben, de meg vannak róla győződve - mert a Sátán becsapta őket - hogy ők „nem fognak meghalni" (1Móz 3,4), mert ők „elfogadták Krisztust". Így hamis biztonságban élnek Babilonban.

Ugyanakkor viszont akik Jézusban vannak, azoknak az az ismertetőjele, hogy „úgy járnak, ahogy Jézus járt" (1Jn 2,6), azaz Isten akarata iránti engedelmességben. Ők az atyjafiai és nőtestvérei Krisztusnak (Mt 12,50) és részesei Jeruzsálemnek.

Jézusnak a hegyi beszéd végén elmondott példázatában a legfigyelemreméltóbb, hogy mind a bölcs mind a bolond ember háza állt egy ideig - ahogy ma Jeruzsálem és Babilon is még áll - míg el nem jött az eső, az árvíz és a szelek. Miközben a bolond ember csak a házának a kinézetével törődött (az emberek előtti látszattal), a bölcs ember sokkal inkább az alappal törődött (elsősorban az Isten színe előtti, a szívben elrejtett élettel).

Amikor pedig eljött az eső és az árvíz (az Isten ítélete), legelőször is az alapot tette próbára.

„Mert itt az ideje, hogy elkezdődjék az ítélet az Isten házán. És ha rajtunk kezdődik, mi lesz a végük azoknak, akik engedetlenek az Isten evangéliumának? És ha az igaz ember is alig menekül meg, milyen esélye lesz az istentelen és bűnös embernek?" (1Pét 4,17-18 - Berkeley fordítás).

„Nem mindenki, aki ezt mondja nekem: „Uram, Uram", megy be a mennyek országába, hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Ama napon sokan fogják nekem mondani: „Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, és nem a te nevedben űztünk-e ki démonokat, és nem a te nevedben cselekedtünk-e meg sok csodát?" És akkor vallást fogok tenni nekik: Soha nem ismertelek titeket (mert aki vétkezik, nem ismeri Őt - 1Jn 3,6), távozzatok tőlem, ti gonosztevők (Istennek engedetlenek)" (Mt 7,21-23).

Figyeljük meg, hogy sokan lesznek, akik kereszténynek tartják magukat a saját értelmük szerint (amennyiben Jézust „Uram"-nak nevezik) és a saját érzelmeik szerint (amennyiben Jézust „Uram, Uram!"-nak nevezik), holott nem adták át magukat, hogy életükben Isten akaratát tegyék. Őket az Úr elveti, mint ismeretleneket.

Jeruzsálem megkülönböztetett jellemzője a szentség. Így nevezik: „a Szent Város" (Jel 21,2). Babilonnak viszont a nagysága van kiemelve. Így nevezik: „a Nagy Város" (Jel 18,10). Tizenegyszer nevezik a Jelenések könyvében nagynak.

Akik kegyelemből hit által részesültek Krisztus természetében és igazi szentségben, Isten iránti engedelmességben élnek, azok beépülve Jeruzsálembe azzal együtt épülnek. Azok viszont, akik nagyságra törekednek itt a földön (emberek előtti látszatra és tiszteletre), azok Babilonba épülnek be.

Már nagyjából 1900 éve hangzik a felhívás Isten népéhez: „Jöjjetek ki belőle (Babilonból) én népem, hogy ne legyetek részesek a bűneiben és vele együtt meg ne büntettessetek" (Jel 18,4 - Living fordítás).

A felhívás még sürgetőbb ma, ahogy közeledünk e jelen korszak végéhez. Nagyon sajnálatos, hogy még Isten népe is képes összekeveredni Babilonnal, és így osztozik a büntetésében is - ha nem törődik Istennek e felhívásával, amelyik pedig annyira érthető. Evangéliumi tantételekhez való ragaszkodás megléte, vagy az, hogy valaki már „Krisztus mellett döntött", senkin sem fog segíteni azon a napon, ha nem élt az igaz tanításnak megfelelő életet vagy nem teremte meg az engedelmesség cselekedeteit, amik a valódi hit ismertetőjelei.

Mennyire mély volt Istennek a vágya, amikor az embert a saját képére teremtette, hogy az ember isteni természetben részesüljön és kifejezze az Ő dicsőségét. És amikor az ember elbukott, milyen nagy árat volt képes Isten fizetni - „a saját Fiát elküldeni a bűnös hústest hasonlóságában, és a bűnérta bűnt kárhoztatnia hústestben"-, azért, hogy elkészíthesse az utat az ember helyreállításához és visszahozhassa oda, ahol betölthetné ismét az isteni szándékot.

Az Atya, a Fiú és a Szent Szellem együtt cselekszik az ember megváltásának és átváltozásának e munkája során. És bár esztelenségükben sokan, nem akarnak engedni Istennek, férfiak és nők is, az isteni szándék mégis be fog teljesedni a maradékon (azon keveseken, akik megtalálják az életre vivő keskeny utat). Azokon, akik alárendelik magukat Istennek, ahogyan azt Jézus tette, és akik által Isten dicsősége nyilvánvalóvá lesz, nem csak most, az időben, hanem az örökkévalóság korszakaiban is, amikor kegyelmének mindent felülmúló gazdagságát a Krisztus Jézusban megmutatja rajtuk.

Övé legyen minden dicsőség most és örökké.

Akinek van füle a hallásra, hallja.