Fejezet 1

ISTEN CÉLJA AZ EMBER SZÁMÁRA

Isten nem azért teremtette az embert, mert szolgára volt szüksége. Már sok millió angyala volt, akik szolgálták. Azért teremtette az embert, mert akart valakit, aki majd kifejezi az Ő természetét.

Ha elfelejtjük ezt az igazságot, könnyen arra a téves gondolatra jutunk, hogy a Krisztusban való megmentésünk elsődleges célja Isten szolgálata. Ezt a hibát, sok hívő elköveti.

Isten Ádám teremtésekor ezt mondta: „Alkossunk embert képünkre, hasonlóságunk szerint" (1Móz. 1, 26).

Amikor Ádám vétkezett, Isten mindentudásánál fogva már előre gondoskodott, hogyan emelje majd ki az embert abból a mélységből, ahová esett. Krisztus testet öltése és kereszten való halála Isten gondolatában már Ádám teremtése előtt megvolt.

Isten szándéka a számunkra Krisztus által véghezvitt megváltással az volt, hogy az ember ismét elnyerje azt a helyet, ahol betöltheti Isten eredeti vele való tervét - az Ő természetének bemutatását.

A mi megváltásunk a Krisztusba vetett hiten keresztül történik. De ez a hit csak Krisztus személyének isteni kijelentésén alapulhat. Csak az ilyen hit teszi lehetővé a Szent Szellemnek, hogy Krisztushoz hasonlóvá változtasson át bennünket.

A Krisztusról való intellektuális, vagy egy egyoldalú ismeret, kívül esik az isteni kijelentésen, félrevezethet és az igazság számára vakká tehet bennünket, mint a Jézus napjaiban élt bibliatudósokat. Az ő hamis értésük az Írásokat illetően oda vezetett, hogy egy más Krisztust keressenek, akinek ismertetőjegyei mások, mint a Názáreti Jézusé.

Az a Jézus, akiről minket a Biblia tudósít, az, aki Isten alakjában egyenlő lévén az Atyával, „megüresítette magát" - és emberré lett (Phil. 2, 6-7).

Ez az az igazság, amit jól meg kell értenünk. Személyében Jézus még mindig Isten volt, amikor eljött a húsunkba, mert Isten sosem szűnhet meg Isten lenni. Jézus Isten voltának legtisztább bizonyítéka hústestben levésekor az a tény, hogy elfogadta az imádást. Az evangéliumok hét alkalomról szólnak, amikor Jézus elfogadta az emberek általi imádást (Máté 8, 2; 9, 18; 14, 33; 15, 25; 20, 20; Márk 5, 6; Ján. 9, 38). Angyal és istenfélő ember nem fogad el imádást (Csel. 10, 25-26; Jel. 22, 8-9). De Jézus igen, mivel Ő az Isten Fia volt.

Mitől üresítette akkor meg magát? Istenként bírt kiváltságaitól.

Nézzünk meg két példát. Tudjuk, hogy Isten nem kísérthető (Jak. 1, 13). A Szentírás mégis azt mondja, hogy Jézus megkísértetett (Máté 4, 1-11).

Azt is tudjuk, hogy Isten mindentudó (Ő tud mindent). A Szentírás mégis azt mondja, hogy Jézusnak egyszer közel kellett mennie egy fügefához, hogy meg tudja állapítani, van e egyáltalán rajta gyümölcs Márk 11, 13). Jézus azt is mondta egyszer, hogy Ő nem tudja a Földre való újbóli eljövetelének időpontját (Márk 13, 32).

Tehát, világosan látszik, hogy Jézus az isteni kiváltságoktól üresítette meg önmagát, amikor hústestünkben e Földön járt.

„Az Ige Isten volt…. És az Ige hússá lett" (Ján. 1, 1, 14).

Ezt a két igazságot a Krisztus személyére vonatkozólag - Isten voltát és ember voltát - egyformán hinnünk kell, hogy elkerüljük az eretnekséget.

Az Írás egyetlen igazságát sem mellőzhetjük anélkül, hogy szellemi kárt ne valljunk. És így, ha nem kap egyforma hangsúlyt Jézus Isten volta és ember volta értelmünkben és szolgálatunkban, akkor oda jutunk, hogy egy tökéletlen Krisztust, egy „más Jézust" hiszünk, mint akit a Szentírás kijelent számunkra. Ennek megfelelő kárt fogunk vallani keresztény életünkben és szolgálatunkban. Nem csak arra vagyunk elhívva, hogy Krisztust Istenként imádjuk, hanem arra is, hogy Őt, mint embert, kövessük is.

Jézus nem csak megváltott bennünket halála által, hanem földi élete által be is mutatta, hogy mi milyen életet éljünk, Isten akarata szerint. Ő nem csupán megmentőnk, hanem előfutárunk, előttünk elhaladt példaképünk is (Zsid. 6, 20). Példát adott számunkra, hogyan élhetünk minden időben és minden helyzetben Isten iránti teljes engedelmességben.

A bűnök megbocsátása, a Szellem kitöltése és minden kegyelmi ajándék, amivel Isten ellát, ezt a végső célt szolgálja - hogy Fiához mindjobban hasonlóvá válhassunk. Valójában, a Szentírás minden tanítása igazi távlatában, Istennek az ember számára készített örök tervének fényében, érthető csak meg - abban, hogy őt Jézushoz hasonlóvá tegye.

A Szent Szellem fő szolgálata kétszeres, és így van leírva: „Mi pedig mindnyájan felfedett arccal szemléljük, mint egy tükörben, az Úrnak dicsőségét, és ugyanarra a képmásra változunk át dicsőségről dicsőségre, az Úr Szelleme által" (2Kor. 3, 18).

A Szent Szellem állandóan arra törekszik, hogy megmutassa nekünk az Úr Jézus dicsőségét a Szentírásban - mint egy tükörben - és azután arra törekszik, hogy ahhoz hasonlóvá változtasson bennünket.

Isten, az Atya, korlátlan hatalmánál fogva minden körülményünket úgy rendezi, hogy azok ezt a célt szolgálják. „…Isten mindent a javukra munkál azoknak, akik Őt szeretik… akiket előre ismert, azokat előre el is rendelte, hogy hasonlóvá legyenek Fia ábrázatához" (Róma 8, 28-29).

Isten életünk minden eseményét és körülményét felhasználja a formálásunkra, és hogy egy kicsit mindig jobban hasonlóbbá váljunk Jézushoz.

Látjuk tehát, hogy mind a mi mennyei Atyánk, mind a Szent Szellem szíveinkben ugyanarra az egy célra munkálódik - hogy, Jézushoz hasonlóvá váljunk.

Minél inkább részesülünk az Úr természetében, annál inkább úgy fogunk élni a Földön, ahogyan Ő élt. Ez a Szent Szellemmel beteljesedett élet.

Jézus nem angyalként jött a Földre, hanem hozzánk hasonlóan. A Biblia azt mondja, hogy mindenben hasonlóvá kellett lennie atyjafiaihoz (Zsid. 2, 17) (a tanítványai az atyjafiai - Máté 12, 50). Ha nem lett volna mindenben hasonlóvá hozzánk (atyjafiaihoz), akkor nem válhatott volna példaképünkké. Nem is parancsolhatta volna nekünk: „Kövess engem", mert hogyan követhetnénk, ha nem vette volna magára hústestünk korlátait?

Akkor Pál felhívása (1Kor. 11, 1) is céltalan, hogy kövessük őt, ahogy ő is a Krisztust, mert akkor Pál sem járhatott volna úgy, ahogy Krisztus járt. Akkor Krisztus élete egy olyan élet lenne előttünk, amit csak csodálhatunk, de sosem követhetünk.

De hála legyen érte Istennek, hogy Krisztus a mi hústestünkbe jött el, elfogadta annak korlátait, és példát adott az Ő követésére.

Mivel Jézus emberként szent és tiszta életet folytatott, ezért nincs indok rá, hogy mi ne tudjunk „úgy járni… ahogy Ő járt" (1Ján. 2, 6).

Mivel mi, emberi lények, gyengék vagyunk, Isten felkínálja számunkra a Szent Szellemnek ugyanazt az erejét, amit Jézusnak is adott, amikor a Földön élt, mint ember.

Amit Isten megtett Jézusért, azt kész megtenni értünk is, mert minket is úgy szeret, ahogy Jézust szerette (Ján. 17, 23). De az ő erejét csak azok számára teszi elérhetővé, akik hisznek (Ef. 1, 19). Tehát az Isten Igéjében való hit hiánya az oka annak, hogy a mai hívők miért annyira tehetetlenek és erőtlenek a bűnnel és a Sátánnal szemben.

Amikor az van megparancsolva, hogy „kövessétek nyomdokaiban Őt, aki bűnt nem követett el" (1Pét. 2, 21-22), akkor az Ördög azt az ürügyet szeretné számunkra felhozni, hogy mi, mint emberi lények, azt nem tudjuk, hanem alkalomadtán még vétkezünk. De ha arra nézünk, hogy Jézus a mi hústestünkbe jött el, és nem vétkezett, akkor ebből két dolog adódik:

(1) Nincs már semmi mentségünk a vétkezésre.

(2) Van hitünk, hogy mi is folytathatunk bűn fölötti győzelmes életet, ahogy Jézus azt tette.

Így Pál apostol imája az én imám is, amikor olvasod a Szentírás igazságait e könyvben:

„Hogy a mi Urunk Jézus Krisztusnak Istene, a dicsőségnek az Atyja adja nektek a bölcsességnek és jelentésnek Szellemét az Ő (Krisztus) igaz ismeretében… és… hogy Ő adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy állhatatosan erősödjetek meg az ő Szellemének hatalma által a belső emberben… hogy beteljesedjetek Isten ama minden teljességéig" (Ef. 1, 17, 3, 16, 19).

Csak Krisztus teljes ismerete által tudjuk megismerni a Szent Szellem erejét. Jézus a Szent Szellemmel beteljesedett ember tökéletes példája.

Amikor megnézzük az életét, és meglátjuk, hogyan élt Ő a Földön, félreérthetetlenül megérthetjük, mik a Szent Szellemmel beteljesedett élet ismertetőjegyei.

Fejezet 2

ALÁZATBAN ÉLNI

Amikor az ember a teremtés csodáit szemléli, megláthatja Isten dicsőségét (Zsolt. 19, 1). A világűr olyan hatalmas, hogy az emberi értelem fel sem foghatja. Csillag-galaxisok száguldanak a világűrben, amik milliárdnyi fényév távolságra vannak egymástól. Ugyanakkor ennek az óriási Univerzumnak minden darabja atomokból tevődik össze, amik olyan kicsik, hogy az emberi szem nem képes észrevenni, és ezekben ismét elektronok százai keringenek. Milyen nagy a mi Istenünk!

De Krisztus tanítványai számára Isten nagysága nem elsősorban az Univerzum csodáiból láthatók meg, hanem sokkal inkább abban az alázatban, amely Isten Fiát arra indította, hogy önmagát megüresítse, hozzánk hasonló hústestbe jöjjön el és azonosuljon az elesett emberiséggel.

„Az Ige hússá lett, és köztünk lakott… és mi megláttuk dicsőségét", mondja János apostol (Ján. 1, 14). Ehhez még hozzátehetjük: - oly dicsőséget, mely a teremtésben látható dicsőségét messze felülmúlja.

A Menny nagy Királya eljött, és mint közülünk egy, a mi hústestünkben lakott. Nem leereszkedően, felülről kezelő módon, hanem valódi alázatban, mindenben hasonlóvá tette magát hozzánk.

Az Úr Jézus dicsőségét sokkal jobban meglátjuk az alázatában, mint azokban a rendkívüli csodákban, amiket tett.

A Szent Szellem először is az alázatnak ezt az útját kívánja számunkra bemutatni, azért, hogy megtanulhassuk az alázatban járást életünk minden napján. Mindenekelőtt ezen a területen kell Jézust követnünk

Mielőtt Jézus - mint ember - ezt a tiszta és szeretettel teljes életet élte a Földön, megalázta magát. Ez volt az első lépés. Számunkra is ez az első lépés.

Jóval előbb, mint ahogy Jézus a Földre jött, Isten teremtett egy Lucifer nevű angyalt, aki tökéletes volt bölcsességben és szépségben. Isten az angyalvilág fejévé tette Lucifert. De felfuvalkodott, és nem elégedett meg a maga részével, megpróbált mind feljebb emelkedni (Ez. 28, 12-19; És. 14, 12-15). Így behozta a bűnt Isten teremtésébe. Isten levetette, és Sátánná vált.

Az önhittség tehát a gyökere az Univerzumban található minden bűnnek és minden rossznak.

Amikor Ádám vétkezett, ő is megfertőződött ettől a sátáni felemelkedettségtől.

Ádám minden gyermeke most már ezzel a „fertőzéssel" születik.

Azért, hogy az embert ebből az állapotból megszabadítsa, alázta meg magát Jézus.

Ahogy a bűn eredete a Sátán büszkeségében volt, úgy a mi megváltásunk eredete pedig Jézus önmagát megalázásában van. Annyi részünk van Jézus gondolkodásmódjából, amennyi részünk van az Ő alázatából. Ez a csalhatatlan mércéje a szellemi növekedésnek.

Jézusnak a Menny dicsőségéből e Földre lejövése, önmagában már egy csodálatos bizonyítéka az Ő alázatának. A továbbiakban pedig az is írva van róla, hogy „emberként is megalázta magát" (Fil. 2, 8). „Testvéreihez minden tekintetben hasonlóvá válva" (Zsid. 2, 17) foglalta el, mint az összes többi ember, a helyét Isten előtt. Ő annyira semmivé lett, hogy Isten lehessen minden. Ez az igazi alázatosság.

A világi nagyságot és dicsőséget az ember pozíciója, gazdagsága, fizetése, képesítése, családi állapota, stb. alapján határozzák meg. Mennyire más Isten dicsősége, amit Jézus Krisztusban láthatunk!

Jézus volt az egyetlen, akinek lehetősége volt, hogy maga válassza ki, hogy melyik családba szülessen. Ezt egyikünk sem tehette meg.

És mit választott? Egy szegény, jelentéktelen, ismeretlen ácscsaládot egy Názáret nevű helységben (amiről azt mondták az emberek: „Mi jó származhat Názáretből?" Ján. 1, 46). József és Mária olyan szegények voltak, hogy nem volt módjukban báránnyal áldozni az Úr előtt égőáldozatul, hanem csak két gerlicével vagy galambfiókával (v.ö.: Luk. 2, 22-24 és 3Móz. 12, 8-at).

Jézus volt az egyetlen, aki azt is kiválaszthatta, hol szülessen meg. És mit választott? Egy jászolt az istállóban!

Figyelemre méltó továbbá a családfa, amit Jézus választott magának. Négy nő van megemlítve Jézus családfájában Máté 1, 3-6-ban. Az első Támár, akinek apósával, Júdával, való paráznaságból született a fia. A második Ráháb, közismert prostituált volt Jerikóban. A harmadik Ruth, Moáb leszármazottja volt, aki Lótnak a saját lányával elkövetett paráznasága következtében született. A harmadik Uriás felesége, Bethsabé volt, akivel Dávid házasságtörést követett el.

Miért választott magának Jézus ilyen szégyenteljes családi vonalat? Azért, hogy teljesen azonosulni tudjon Ádám bukott nemzetségével. Ebben az Ő alázatosságát láthatjuk. Nem büszkélkedhet családjával vagy leszármazásával.

Jézus teljesen azonosult az emberrel. Ő minden emberi lényt lényegileg egyformának tekintett, fajra, családra, élethelyzetre, stb. való tekintet nélkül, és egyesült a szociális szféra leglentebbi és legalacsonyabb rétegével. Olyanná lett, aki mindenki alatt van, hogy mindenki szolgája lehessen. Csak az tud felfelé emelni, aki a többiek alatt van. És Jézus ilyen módon jött el.

A Szent Szellem átváltoztat bennünket elménk újulása által (Róma 12, 2). A valódi krisztusi alázat termésének magva a gondolatainkban van elvetve. Nem a mások előtti tetteinkből és viselkedésünkből tudjuk megállapítani, hogy átváltoztunk-e krisztusivá ezen a területen vagy nem, hanem sokkal inkább a gondolatainkból (amikor egyedül vagyunk), - a magunk felőli gondolatainkból, és magunkat másokkal való összehasonlításainkból.

Csak ha valóban keveset tartunk magunk felől gondolatainkban és lelkületünkben, akkor becsülhetünk másokat magunknál többre (Fil. 2.), és tekinthetjük magunkat a legkisebbnek a szentek között (Ef. 3, 8).

Jézus, mint ember, önmagát mindig semminek tekintette az Atyja előtt. Ezért volt meglátható rajta keresztül az Atya dicsősége a maga teljességében. Mivel Jézus elfogadta az Atya előtti semmiségnek az állapotát, azért tudta Ő örömmel alárendelni magát mindig annak, amit az Atya az ő élete számára elrendelt. Teljes szívéből engedelmeskedett az Atya minden parancsolatának.

„Megalázta magát, és engedelmes volt a halálig, mégpedig a kereszthalálig" (Fil. 2, 8). Az Isten iránti teljes engedelmesség a félreismerhetetlen jele a valódi alázatnak. Nincs tisztább bizonyíték, mint ez.

Harminc évig alárendelte magát Jézus tökéletlen nevelőapjának és anyjának - mert ez volt az Atya akarata. Közben tudta, hogy Ő sokkal több, mint József volt és Mária. Más volt, mint ők, - bűntelen. Mégis alárendelte magát nekik.

Az embernek nehezére esik magát alárendelni olyannak, akit jóval meghalad intellektuálisan és szellemileg. De ahol valódi alázat van, ott ez nem probléma. Aki magát valóban semminek látja Isten előtt, annak nem okoz nehézséget alárendelnie magát annak, akit Isten föléje rendel.

Jézusnak nem volt feltűnő foglalkozása, ács volt. És amikor megkezdte nyilvános szolgálatát, nem volt címe. Nem hívták „Jézus pásztornak", még kevésbé „Főtisztelendő Dr. Jézusnak". Sosem törekedett vagy vágyott valamilyen földi tisztségre vagy címre, vagy kiemelt pozícióra, ami őt az egyszerű emberek fölé emelné, akiket jött szolgálni. Akinek füle van a hallásra, az hallgassa.

Amikor egyszer a köréje sereglő sokaság királyává akarta tenni, visszavonult közülük (Ján. 6, 15). Csak „emberfiaként" akart ismertté lenni.

Nem érdekelte az emberi megtisztelés. Ő az Atya színe előtt élt. Megelégedett volt az emberektől elutasított és megvetett életével. Egyedül az Atya elismerése számított neki.

Ha Jézus valakit meggyógyított vagy csodát tett, leginkább azt akarta, hogy senki se tudjon róla, mivel az ő csodái a rászorulók iránti együttérzés és könyörületesség tettei voltak, nem pedig nyilvános mutatványok. Sőt, amikor Jairus leánykáját feltámasztotta a halálból, szigorúan meghagyta, hogy senkinek se mondják tovább (Márk 5, 43).

Amikor a keresztre feszítés előtt vacsora alkalmával megmosta tanítványainak a lábát, akkor ez azt mutatta be, ami Jézus egész életében úgy volt: Ő minden ember szolgája volt. Jézus észrevette, hogy tanítványainak a lába beszennyeződött, hamar felkelt, fogta a tálat, és megtette a szükségest, ahelyett, hogy arra várt volna, hogy más tegye meg. Ez az eljárása jellemző volt mások szolgálatára egész életében.

Jézus odament azokhoz is, akik a társadalom peremére szorultak, és hozzájuk is alkalmazkodott. Noha Ő bűntelen volt és tökéletes, sosem éreztette azokkal tökéletlenségüket. Szerényen, egyszerűen és fesztelenül mozgott tanítványi közt is, úgyhogy ők is kötetlenek lehettek, annyira hogy még meg is intették Őt, és tanácsokat osztogattak Neki (Mát. 16, 22; Márk 4, 38; 9, 5).

Jézus alázatosságát látjuk abban is, hogy szükségét érzete, hogy tanítványai társai legyenek az imában: A Gecsemáné kertben kérte Pétert, Jakabot és Jánost, hogy imádkozzanak vele, mert lelke nagyon gyötrődött, sőt halálosan szomorú volt (Mát. 26, 38). Jézus tudatában volt a hústest rendkívüli gyengeségének, amit felvett. Ezért törekedett rá, hogy azok vele együtt imádkozzanak.

Mivel mi nem vagyunk elég becsületesek, hogy elismerjük semmiségünket, ezért az Isten ereje rajtunk keresztül korlátozottan nyilvánul meg. Jézus bemutatta nekünk az alázat útját: beismerni húsunk gyengeségét és emberi voltunk semmiségét.

Mivel Jézus önmagát megalázta, ezért fel is magasztalta Isten Őt mindenek fölé a világegyetemben (Fil. 2, 9-11). Akik az alázat útján a legmesszebbre jutnak el, azok Jézussal, az ő jobbja és balja felől, fognak ülni dicsőségben.

Jézus egész életén át lefelé haladt. Lejött a Mennyből és folytatta lefelé, lefelé, az egész utat lefelé a keresztig. Ezt az irányt egyetlenegyszer sem fordította meg, hogy felfelé törjön.

Csak két szellem működik ma a Földön. Az egyik, a Sátán (Lucifer) szelleme, felkelti az emberekben a felfelé való vágyat - vagy a világban vagy a gyülekezetben. A másik, a Krisztus Szelleme, lefelé vezeti az embereket, a Mesterükhöz hasonlóan. Ahogy a búzaszem, úgy ment Jézus is lefelé, és minden valódi tanítványát is erről lehet félreérthetetlenül felismerni.

Jézus alázata egészében az ő tündöklő halálában látható. Soha nem volt igazságtalanabb per annál, mint amin Jézus keresztülment. Mégis csendben alávetette magát a megsebesítésnek, a sértésnek, az igazságtalanságnak, a megalázásnak és kigúnyolásnak. Mindent némán tűrt. Nem átkozta ellenségeit. Nem fenyegette őket bosszúval, angyalt sem hívott segítségül. Minden Isten Fiaként való jogát feladta.

Az összeszorított ököl az emberiség találó szimbóluma - összeszorított, hogy kifejezésre juttassa mindkét vágyát: hogy ne engedjen jogaiból, hatalmából, és amije csak van, valamint hogy megvédje magát, amikor megtámadják.

Jézus viszont készségesen kinyitotta a kezeit, hogy elfogadja a szegeket a kereszten. Az ő kezei mindig nyitottak voltak - adott, adott és adott. Végül a saját életét is odaadta. Ez az igazi alázatosság. És ez az igazi „férfias bátorság" Isten szemében.

Az isteni természetet kisugározni kívánó tanítványnak késznek kell lennie elszenvednie a jogtalanságot panasz és neheztelés nélkül.

A Biblia azt mondja: „Ha pedig kitartotok és jót cselekedtek, és tűritek érte a szenvedést, ez kedves Isten előtt. Mert erre hívattatok el (ez elválaszthatatlanul össze van kötve a hivatásotokkal), mivel Krisztus is szenvedett értetek, példát hagyva hátra nektek, hogy nyomdokaiban kövessétek…..aki, mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást, amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem magát mindenben arra bízta, Aki igazán ítél" (1Pét. 2, 20, 22-23 - Amplified fordítás).

Az alázat nem engedte meg Jézusnak, hogy földi életében ítéljen. Isten egyedül a bírája minden embernek. És minden ember, aki másikat ítél, azt a helyet foglalja el, amelyik egyedül Istent illeti meg. A Földön, emberként, Jézus azt mondta: „Én nem ítélek senkit" (Ján. 8, 15). Az Atyának engedett át minden ítéletet. Ebben is alázatának szépségét látjuk.

Jézus készségesen és alázatosan aláadta magát a halálnak, ami Atyja tervében volt számára. Az emberi eszközökben, akik a keresztre feszítést végrehajtották, fel tudta ismerni az Atya kezét, és kiitta azt a poharat, amit az „Atya adott" neki (Ján. 18, 11). Engedelmes volt a halálig, mégpedig a kereszten való halálig (Fil. 2, 8).

Ez a Szentírás igazi Jézusa. A modern evangélistáktól eltérően Őt nem tisztelték, mint a hírességeket és filmsztárokat. Ellenkezőleg: megvetették és elutasították az emberek. Az akkori világ meg akart szabadulni Tőle, azzal, hogy a keresztre szegezte. A mai világ sincs másképp. A tanítvány pedig nem különb a mesterénél. Az a kereszténység, amelyik népszerű, és a világ lelkesedik érte, ellentéte az igazi hitnek: egy hamisítvány. Jézus egész élete - születésétől haláláig - igazolja azt a tényt, hogy „ami az emberek előtt nagy, az Isten előtt utálatosság" (Luk. 16, 15).

„Tanuljatok tőlem" - mondta Jézus - „mert én szelíd és alázatos szívű vagyok" (Mát. 11, 29). Az alázat volt az a fő dolog, amit Jézus kért a tanítványaitól, hogy tanulják meg Tőle. És ez az, amit nekünk is meg kell tanulnunk Tőle.

Fejezet 3

SZENTÜL ÉLNI

Isten világosság és szeretet (1Ján. 1, 5; 4, 8). Ő megközelíthetetlen világosságban lakozik (1Tim. 6, 16). Mivel Ő szent, minket is szentségre szólít fel.

De szentségre egy ember csak kísértésen keresztül juthat. Ádám ártatlannak lett teremtve, még a jó és a gonosz ismerete nélkül. Isten azt akarta, hogy szent legyen: és ezért engedte, hogy próbára legyen téve.

A jó és gonosz ismeretének fáját maga Isten teremtette és önmagában véve nem volt gonosz. Egy olyan világban volt jelen, amelyről Isten kijelentette, hogy „igen jó" (1Móz. 1, 31). Ez igen jó volt, mert lehetőséget adott Ádámnak, hogy szent legyen azáltal, hogy ellenáll a kísértésnek.

A Biblia azt mondja: „Nagy örömnek tartsátok… amikor különféle kísértésekbe estek" (Jak. 1, 2), mert a kísértések lehetőséget adnak számunkra, hogy Isten szentségének részesei legyünk (Zsid. 12, 10), és hogy, legyünk „tökéletesek és épek" (Jak. 1, 4).

Amikor Jézus szentségét nézzük, akkor nem az őt Istenként jellemző szentségét szemléljük, mert az elérhetetlen példakép volna számunkra. Hanem olyanra nézünk, aki „mindenben hasonlóvá lett atyjafiaihoz" és „aki mindenben hozzánk hasonlóan megkísértetett, de vétkezés nélkül" (Zsid. 2, 17; 4, 15).

Jézus előfutárunk (Zsid. 6, 20), aki megfutotta azt a pályát, ami előttünk is van. Utat tört számunkra, hogy kövessük. Ezért mondja nekünk: kövess engem (Ján. 12, 26). És Őt nézve, aki előttünk már célba ért, mi is megfuthatjuk pályánkat állhatatosan, ellankadás és elcsüggedés nélkül (Zsid. 12, 1-4).

Jézus minden kísértést kiállt, ami valaha is érhet egy embert. Megkísértetett mindenben, mint mi. Ez a Zsid. 4, 15. világos és félreérthetetlen tanítása. És ez bátorítás számunkra. Jézus nem vetett be olyan erőt, amit Isten nem kínál fel számunkra is, ma is. Jézus emberként találkozott a kísértéssel és győzte le azt, azzal az erővel, amit neki az Atya a Szent Szellem által adott.

A Sátán az ember számára mindig terhesnek és betölthetetlennek tüntette fel Isten törvényeit. Jézus eljött emberként és teljesen engedelmes élete által megcáfolta a Sátánnak ezt a hazugságát. Ha nekünk ma van olyan legyőzni való kísértésünk, vagy Isten parancsolatának való olyan engedelmeskedni valónk, amivel Jézus nem szembesült, akkor abban a dologban lehetne mentségünk, hogy vétkezzünk. Vagy ha Jézus a mi húsunk erőtlensége nélkül, vagy számunkra elérhetetlen erővel élt volna tökéletes életet, akkor az ő élete nem lehetne olyan példa, amit követhetnénk, se bátorítás számunkra a kísértés pillanataiban. De Jézus földi élete által, mint ember, bebizonyította, hogy az az erő, amit Isten rendelkezésünkre bocsát, elégséges törvénye kívánalmainak betöltésére, amiket Igéjében látunk.

„Nem olyan Főpapunk van, aki nem tudna megindulni gyöngeségeinken, hanem olyan, aki mindenben megkísértetett hozzánk hasonlóan" (Zsid. 4, 15). Jézus bűntelen élete Isten bizonyítéka a világnak, hogy az ember számára a Szent Szellem ereje által lehetséges a bűn fölötti teljes győzelem, és lehetséges örömmel engedelmeskedni Istennek. Ha mi Őbenne maradunk, tudunk „úgy járni, ahogy Ő járt" (1Ján. 2, 6).

Jézus szembesült minden bűnre való csábítással, amiknek mi is ki vagyunk téve naponként, és Atyja átvezette őt minden kísértésen, ami valaha is érhet egy embert. Ily módon felkészítve válhatott vezetőnkké és főpapunkká (Zsid. 2, 10, 17, 18; 5, 7-9). Minden kísértésben megtagadta magát, és megölte a hús vágyait, amik bűnre kísértették őt. Ezért Ő sokat szenvedett a hústestben.

Az Írás példaképünkként mutatja be Őt: „Mivel tehát Krisztus szenvedett a hústestben, ti is fegyverkezzetek fel ugyanazzal a célkitűzéssel, hogy aki a hústestben szenvedett, az megszűnt a bűntől, hogy többé ne emberek kívánságai, hanem Istenek akarata szerint éljétek le a hústestben hátralevő életeteket" (1Pét. 4, 1-2). Jézus bemutatta „halálig engedelmes" élete által, hogy messzemenően kisebb balsors bármennyit is szenvedni, mint Istennek csak egyetlen pontban is engedetlennek lenni.

Minden bűn lényege az ember saját akaratának a tevésében van elrejtve. Egy emberben levő szentség lényege pedig a maga akaratának megtagadásában és Isten akaratának tevésében rejlik. Ez az, ahogy Jézus élt. Ő azt mondta:

„Én nem keresem a magam akaratát, hanem annak akaratát, aki engemet elküldött…. Nem azért jöttem, hogy a saját akaratomat tegyem, hanem annak az akaratát, aki elküldött engem…. Ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan Te akarod (Ján. 5, 30; 6, 38; Máté 26, 39).

Jézus a saját emberi akaratának letevésével mutatott be folytonos áldozatot Atyjának, még ha ez nagy szenvedéssel is járt… „Ki hústestben létekor könyörgésekkel és esedezésekkel, erős kiáltás és könnyhullatás közt járult Atyjához" (Zsid. 5, 7).

Jézus figyelmeztette három tanítványát a Gecsemáné kertben, hogy mivel az ember hústeste gyenge, csak vigyázással és imádkozással (azaz Istennél keresve a segítséget) lehetséges győzni a kísértés felett (Máté 26, 41). Ő maga is imádkozott, és úgy győzedelmeskedett.

Jézus megmondta tanítványainak, mielőtt még a Gecsemánéba ment, hogy nemsokára eljön az a nap, amikor ők is képesek lesznek tenni azokat a dolgokat, amiket ő tett, mert az Atya adni fog nekik „Segítőt", a Szent Szellemet (Ján. 14, 12-16). Jézus nem azért jött, hogy csodatevőkké tegyen bennünket, hanem hogy szentté tegyen. Az ő művei a szentség művei, az Atyának való engedelmesség művei voltak, és ezek azok a művek, amiket megígért, hogy mi is képesek leszünk tenni. Ő mindezeket egy Szent Szellemmel beteljesedett emberként tette.

És amikor a tanítványok beteljesedtek Szent Szellemmel pünkösd napján, ők is kaptak erőt, hogy az engedelmesség műveit tegyék, amiket Jézus tett. Jézus földi élete alatt kaptak erőt a betegek gyógyításához, a halottak feltámasztásához, a leprások megtisztításához és a démonok kiűzéséhez (Máté 10, 8), de nem a bűn legyőzéséhez való erőt. Ezért várakoztak, míg Pünkösd napján megkeresztelkedtek a Szent Szellemben (Csel. 1, 4-5; 8).

A Szent Szellemmel való betöltekezés lehetővé teszi számunkra tenni „azokat a munkákat, amiket Jézus tett", vagyis „az Isten akaratát" (lásd Ján. 4, 34).

Ez az a dicsőséges élet, amit Isten szánt részünkre az Új testamentum alatt.

„Amire a törvény nem volt képes, mert erőtlen volt a hús miatt, azt tette meg Isten, amikor tulajdon Fiát küldte el a bűnös hús hasonlóságában és a bűn miatt, és kárhoztatta a bűnt a húsban, azért hogy a törvény igazságos követelése (Isten akarata) teljesülhessen bennünk, akik nem hús szerint járunk (élünk), hanem Szellem szerint" (Róma 8, 3-4).

Jézus kísértéssel való szembeszállásának és győzelmének jelentősége abban a tényben rejlik, hogy azáltal egy utat nyitott számunkra, amelyen követhetjük őt.

Ez a Jézus által megnyitott út „új és élő útnak" van nevezve a Zsid. 10, 19-20-ban - „Szabadságunk van a szent helyre való bemenetelre a Jézus vére által azon az új és élő úton, amelyet Ő szentelt fel nekünk a kárpit, azaz az ő húsa által".

Isten dicsősége a templom szentek szentjében volt. Ez az a hely, ahová Jézus megnyitotta számunkra az utat, hogy kövessük Őt, és részesülhessünk az ő szentségében. Ő az előfutár, aki legelőször ment be oda húsának kárpitján át (Zsid. 6, 20). Mi is őrá feltekintve fussuk meg pályánkat (Zsid. 12, 1-2).

Nekünk nem kell széthasítanunk a kárpitot, mivel azt már egyszer s mindenkorra szétszakította Urunk. De követnünk kell őt a szétszakadt kárpit útján - a kereszt útján, a hús és annak kívánságai halálának útján.

Isten szentségének a dicsősége Jézus életében a hús halálán keresztül volt látható. Ehhez számunkra sincs más út. Ha „Jézusnak ezt a halálát" hordozzuk a testünkben, akkor - és csak akkor - fog Jézusnak ez a tiszta és szent „élete nyilvánvalóvá lenni a mi testünkben" is (2Kor. 4, 10).

A bennünk levő Szent Szellem úgy kíván minket vezetni, ahogy Jézust vezette: mindig a keresztnek az útján. És ez az az út, amelyen mindinkább részesei lehetünk az ő szentségének. Ez magával Jézussal is így volt, és mindazokkal is így lesz, akik ugyanazt az utat követik.

Jézus azért jött, hogy az isteni természet részeseivé tegyen bennünket, hogy ugyanaz az élet, ami őbenne volt, bennünk is meglehessen. „Mivelhogy az ő isteni ereje mindennel megajándékozott minket, ami az életre és az istenfélelemre való… Nagy és drágalátos ígéretekkel ajándékozott meg minket, azért hogy azok által az isteni természet részeseivé legyetek…" (2Pét. 1, 3-4).

Isten nem ígérte meg, hogy bűntelenül tökéletessé fog tenni minket ezen a Földön. Törekednünk kell a tökéletességre. De tudatos bűn feletti győzelemben tudunk élni.

Láttuk, hogy Jézus mindenben megkísértetett, mint mi. A mi legerősebb kísértéseink egy része a gondolatvilágunkat támadja meg. Ez így lehetett Jézusnál is. Mégsem vétkezett soha. Mi is győzhetünk ezen a területen is.

Jézus beszéde tiszta volt. Szennyes vagy hiábavaló szó soha nem hagyta el ajkát. Mindig az igazságot szólta. Álnokság nem találtatott szájában. Senki soha nem tudta lekötni Jézust egy beszélgetésben azzal, hogy hogyan lehet egyre több pénzhez jutni, (az ember szükségein túl). Az ilyen anyagi dolgok éppen nem érdekelték. Az odafelvalókkal foglalkozott, nem a földiekkel. Kétségtelenül használt Ő is anyagi dolgokat, de nem szerette meg azokat, egyáltalán nem kötődött hozzájuk.

Jézus szentsége belső volt, nem pedig egy külső jámborság, ami az étkezésben, a ruházatban vagy a kapcsolattartásban nyilvánul meg. Nem volt aszkéta vagy remete. Benne élt a mindennapokban, ruházatával nem tűnt ki, azt evett és ivott, amit mások (Luk. 7, 34), örülve a jó dolgoknak, amikkel Isten megörvendeztette az embereket (1Tim. 6, 17). De soha nem volt mértéktelen. Sőt, még a negyven napos böjtölése után is lemondott csodatevő erejéről, hogy a köveket kenyerekké változtassa. Nem csak „rendes" emberekkel volt kapcsolata, hanem a legmélyebbre süllyedt bűnösökkel is, anélkül hogy őt bármi szenny érte volna. Szentsége lényegében a bensőjéből fakadt.

Jézus nem csak a bűntől volt mentes. Lemondott sok megengedett örömről is, ami nem volt hasznos, vagy ami valami részben elvonta volna attól a munkától, amit az Atya rábízott, amiért eljött, hogy azt elvégezze (lásd 1Kor. 6, 12).

Jézus szentsége egy Isten beszédében elmélyedő életből következett. Tizenkét éves korában már alaposan ismerte az Igét, mert szorgalmasan fáradozott az Írások megértésével, keresve a szavak vonatkozásait a mögöttük levő Szellem világosságában. A teológia tanult doktorainál többet tudott, mert a Szellem kinyilatkoztatása alapján kutatta az Írást. Jézus nem járt bibliaiskolába. Ő az Atyja keze alatt tanult, ahogy az igaz próféták az ószövetségi időkben tették - Mózes, Illés, Elizeus, Jerémiás, Keresztelő János, és mások. Nem látunk a Bibliában egyetlen igaz prófétát se, aki bibliaiskolából került volna ki. Gondolkozzunk el ezen!

Jézus megértette az Igét, majd engedelmeskedett annak. Ezért az erős fegyverré vált a kezében, nem csak a Sátán elleni küzdelmében (Máté 4, 1-11), hanem tanító szolgálatában is. Ő hatalommal beszélt, és prédikálása teljesen ellentmondott kora népszerű hagyományainak, amiket a törvény tudósai és doktorai hirdettek. Leleplezte a farizeusok képmutatását és világiasságát, és megmondta nekik, hogy „igazhitűségük" ellenére a pokolra jutnak (Máté 23, 33). Ugyanakkor felfedte a sadduceusok tévelygését és hamis írásmagyarázását is (Máté 22, 23-33).

Jézus sose törekedett prédikációi által a népszerűségre. Szívesen vállat volna kínt és gyötrelmet, semhogy egy jótányit is engedjen az igazságból. Ő nem hitt a „mindenáron való békében és egységben". Még ellenségei is elismerték: „Tudjuk, hogy igaz vagy, és az Isten útját az igazságnak megfelelően tanítod, részrehajlás nélkül" (Máté 22, 16 - TBL fordítás).

Jézus szentsége meglátható Isten háza tisztaságáért való buzgóságában is (Ján. 2. 14-17). Amikor belépett a templomba és látta, hogy a vallás nevében nyerészkednek, jogos harag gyulladt benne, és kiűzte őket egy korbáccsal.

A Biblia felhív bennünket arra, hogy a mi haragunk vétkezés nélküli legyen (Ef. 4, 26). Amikor a római katonák verték Jézust és megostorozták Pilátus palotájában, akkor Ő mindent türelmesen elviselt. Sosem haragudott, amikor saját személyéről volt szó. Az ilyen harag bűn lett volna. De amikor Isten háza tisztaságáról van szó, az más. Ott a haragtól való tartózkodás lett volna bűn. Aznap korbácsot használt, nem törődve azzal, hogy az emberek félreérthetik őt, és azt gondolhatják, hogy elvesztette az önuralmát és a hús indulata ragadta el. Nem az emberek előtti látszatra adott mindenképp. „Fegyvert hozni" jött (Máté 10, 34) és azt kellően használta is. Az vágott, sebzett és fájt. És így az Atya dicsősége nyilvánvalóvá vált.

Jézus élete volt a legszebb, a legrendezettebb, a legbékésebb és a legboldogabb élet, amit ez a világ valaha látott. Azért volt az, mert Isten szavának teljesen engedelmes volt.

Tekintsük meg a fizikai világegyetem szépségét. A csillagok és bolygók mind oly tökéletes rendben mozognak, hogy az időnket még a másodperc tört részeiben is hozzájuk igazíthatjuk. Megbízhatóságuk akkora, hogy a csillagászok bármelyik csillag helyzetét egy meghatározott jövő időre előre ki tudják számítani. Mi ennek a szépségnek és rendnek a titka? Csak egy dolog: pontosan engedelmeskednek Isten akaratának, és azon a pályán haladnak, amit Teremtőjük számukra megszabott, és azzal a sebességgel, amit hozzárendelt nekik.

Bárhol, ahol megvan az Istennek való engedelmesség, ott tökéletesség, szépség és rend van. Bárhol, ahol engedetlenség van Istennel szemben, ott felfordulás, káosz és csúfság van.

Még a csillagok is néma bizonyságai annak a ténynek, hogy Isten parancsai a legjobbak számunkra, és az ő parancsolatai nem nehezek.

Jézus élete is tanúskodik róla, hogy az Isten szerinti élet mindenre hasznos, mind a jelen, mind pedig a következő életben (lásd 1Tim 1, 8). Nincs boldogabb, nyugodtabb és megelégedettebb az istenfélő embernél. „Az Úrnak félelme az élet kútfeje" (Péld. 14, 27); és Jézus engedelmeskedett ennek a parancsnak: „az Úr félelmében élj minden nap" (Péld. 23, 17). Könyörgése meg is hallgattatott istenfélelméért (Zsid. 5, 7). A Menny mindig nyitva volt Jézus fölött, mert Isten félelmében élt. „Én tisztelem az én Atyámat" (Ján. 8, 49) - mondta a zsidóknak, és élete által is bemutatta az Írás igazságát, hogy „Az Úrnak félelme a bölcsesség kezdete" (Péld. 9, 10).

Jézus könyörgései nem automatikusan hallgattattak meg, mivel Isten Fia volt, hanem, amint láttuk, az ő istenfélelméért (Zsid. 5, 7). Örömmel és a Szent Szellem hatalmával - „örömnek olajával" sem automatikusan kenetett fel, mivel Ő Isten Fia volt, hanem azért, mert szerette az igazságot és gyűlölte a hamisságot (Zsid. 1, 9). Isten csak azt az embert fogadja bizalmába, aki tiszta szívű. Ez a titka a szellemi hatalomnak.

A vallásos világ Jézus korában egyáltalán nem osztotta Isten nézetét Jézus szentségéről. Jézus szentsége gyűlöletet váltott ki belőlük, mert Ő félelem nélkül felmutatta bűneiket. Jézus annyi ellenségeskedést, elutasítást, gyűlöletet, kritikát és kiközösítést szenvedett el a zsidó vallási vezetőktől, végül pedig a halált is - mindezt azért, mert szentséget prédikált. Nem feszítették volna keresztre, ha csupán önmagában élt volna szent életet. De Ő megbélyegezte a képmutatásukat és leleplezte bűneiket prédikálása által. Ezért elhatározták, hogy elhallgattatják.

Jézus azt mondta: „Ez pedig az ítélet, hogy világosság jött a világra, de az emberek inkább szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert cselekedeteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki rosszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy a cselekedetei ki ne derüljenek" (Ján. 3, 19-20).

A „keresztény" vallásos világ ma ugyanúgy van. És a tanítvány nincs feljebb a mesterénél. A szent életben járás nem fog hozni számunkra a langymeleg kereszténység részéről tetszésnyilvánítást. „Mindazok, akik isteni életet akarnak élni a Krisztus Jézusban, üldöztetni fognak (2Tim. 3, 12) - bármely országban és bármely korban. És az üldözés elsősorban a vallásos világtól fog jönni, mint Jézus esetében is.

Ha valaki az Urat akarja követni, üljön le először és számolja meg a költségeket, és azután menjen ki Őhozzá a táboron kívülre, hordozva az ő gyalázatát (Zsid. 13, 13).

Fejezet 4

SZERETETBEN ÉLNI

Ahogy már szóltunk róla az előző fejezetben, Isten világosság és szeretet (1Ján. 1, 5; 4, 8). Isten dicsőségét világossággal és szeretettel telve látták Jézusban. A világosság és a szeretet elválaszthatatlanok. Az igazi szentség tele van szeretettel, és az igazi szeretet tökéletesen tiszta. Csak azért vannak külön is kihangsúlyozva, hogy jobban megérthessük.

Ha valaki azt állítja, hogy szentsége van, de nem tanúsít isteni szeretetet, akkor az, amije van, nem valódi szentség, hanem farizeusi „igazságosság". Másfelől, akik azt állítják, hogy nekik mindenki iránt nagy szeretetük van, de nem élnek tisztaságban és igazságban, akkor ők is becsapták magukat, összetévesztik üres érzelgősségüket az isteni szeretettel.

A farizeusok „igazságossága" rideg volt és száraz. Ők csontvázakhoz hasonlítottak - kemények és visszataszítóak. Volt valami igazságuk, de mind elferdített és aránytalan volt.

Jézus a teljes igazságot bírta. Ő az Isten törvényének minden vesszőjét és pontocskáját jobban képviselte, mint a farizeusok. De nem csontvázként. A csontok be voltak borítva hússal, ahogy azt Isten szánta az ember számára - a világosságot szeretet borította be. Ő az igazságot szólta, de azt szeretetben (lásd Ef. 4, 15). Az ő szavainak hatalma volt, de azok kedvesek is voltak (Luk. 4, 22, 36).

Ezt a természetet kívánja a Szent Szellem velünk is megközölni, és rajtunk keresztül is nyilvánvalóvá tenni.

Isten Szeretet. Nem arról van szó, hogy van szeretete, ami által cselekszik. Nem. Hanem, hogy Ő lényét illetően Szeretet. Istennek Jézusban meglátható dicsősége ezt világosan bemutatja. Nem éppen úgy volt, hogy Jézus széjjeljárt, hogy tegye a „szeretet cselekedeteit". Kétségtelen, hogy széjjeljárt jót téve (Csel. 10, 38). De azért tette, amit tett, mert Isten szeretete áradt ki egész lényéből.

A szeretet eredete a szentséghez és az alázathoz hasonlóan a belső emberünkben van. A Szent Szellemmel betöltekezett ember legbelsőbb valójából az élő vizek folyamai ömlenek (Ján. 7, 38-39). Gondolkodásmódunk és beállítottságunk (még ha nem is szólunk róla) megadják szavaink, cselekedeteink és egész lényünk illatát. És mások könnyen felismerhetik ezt az illatot. A szeretet szavai és cselekedetei nem érnek semmit, ha a gondolataink és másokhoz való viszonyulásaink meg önzésnek és kritizálásnak (a magunk kiemelésének és mások lebecsülésének) az illatát hagyják hátra. Isten a benső emberünkben meglevő igazságban gyönyörködik (Zsolt. 51, 8).

Jézus minden embert nagyra értékelt és ezért minden embert becsült. Könnyű az istenfélő vagy a művelt vagy az értelmes embert becsülni. Képesek vagyunk azt gondolni, hogy valami nagy magaslatra jutottunk el, ha szeretünk minden hittestvérünket a Krisztusban. De Isten dicsősége Jézus minden ember iránti szeretetében volt meglátható. Jézus sosem vetett meg senkit a szegénységéért, tudatlanságáért, csúnyaságáért, vagy képzetlenségéért. Hangsúlyozottan kifejezte, hogy az egész világ, s mindaz, ami rajta van nem olyan értékes, mint egyetlen emberi lélek (Márk 8, 36). Ennyire értékes volt előtte az ember. Örömét lelte minden emberben. Látta, hogy becsapta és megkötözte őket a Sátán. Ő pedig arra vágyott, hogy megszabadítsa őket.

Oly nagy volt ez a szeretetből fakadó vágya, hogy kész volt a legnagyobb árat fizetni, hogy kiszabadítsa az embereket a bűnnek életük fölötti uralmából. És mivel kész volt meghalni az emberek bűneikből való megszabadításáért, jogot nyert rá, hogy erőteljesen prédikáljon a bűn ellen. Nincs jogunk ahhoz, hogy prédikáljunk bármilyen bűn ellen, ha nem ítéltük el azt a bűnt a saját húsunkban és nem győzedelmeskedtünk, vagy ha vonakodunk meghalni (ha szükség lenne rá) mások bűnből való megmentéséért, ami ellen pedig prédikálunk. Ezért vagyunk felhívva rá, hogy: „az igazságot szeretetben képviseljük" (Ef. 4, 15).

Kimondott szavainknak ez a szeretetmelegsége az, ami gyümölcsöt terem Isten dicsőségére másokban. Bár bőven van világosság az északi és a déli sarkon, de még sem nő ott semmi a meleg hiánya miatt.

Jézus mindig világosan különbséget tett az ember és az anyagi dolgok értéke közt. Tudta, hogy az ember arra lett alkotva, hogy szeressék, az anyagi dolog pedig arra, hogy használják őket. A bűnnek az eredeti mivoltot felforgató hatása ezt a rendet is megfordította a világban: a dolgokat szeretik, az embereket pedig használják és felhasználják (a saját céljaikra).

Jézusnak az emberek sokkal fontosabbak voltak, mint a dolgok. Annyira szerette az embereket, hogy teljesen azonosult velük, és ezt ők érezték is. Osztozott terheikben és felemelte a lesújtottakat, bátorította az élet küzdelmeiben alulmaradtakat. Egy emberre sem gondolt úgy, hogy az már értéktelen. Lehettek azok faragatlanok, közönségesek, tudatlanok, de mégis örökkévalóságra szántak voltak, akiknek megváltásra volt szükségük.

Az anyagi dolgoknak viszont alárendelt szerepe volt nála. Annyi volt az értékük, amennyire mások hasznára szolgálhattak. El lehet képzelni, hogy ha egy szomszéd gyermek bement Jézus ácsműhelyébe és véletlenül eltört valami drága dolgot, ez nem háborította volna fel Jézust, mert a gyermek az eltört tárgynál sokkal értékesebb volt. Az embereket szerette, nem a tárgyakat. A tárgyak arra valók voltak, hogy segítsék az embereket.

A Szent Szellem megújítja elménket, hogy látásmódunk Isten látásmódja szerinti legyen (Kol. 1, 9). Egy embert szeretni, annyit jelent, mint úgy tekinteni rá, ahogy Isten - könyörülettel.

Isten énekléssel örvend népének (Zofóniás 3:17). És mivel Jézus Isten Szellemével volt betelve, osztozott Atyjának gyerekei fölötti örömében. És ez azoknál is így lesz, akiknek elméje megújult, hogy az embereket már Isten szemszögéből nézik. Jézus mások felőli gondolatai mindig és következetesen a szeretet gondolatai voltak, nem pedig a kritizálás gondolatai azok ügyetlenségeiért és csiszolatlanságaiért. Az emberek ezért érzékelhették szellemének édes illatát, „és az egyszerű emberek szívesen hallgatták őt" (Márk 12, 37 - KJV fordítás). Ez az a szeretet, amivel Isten elárasztja a mi szívünket is, amikor kitölti ránk Szent Szellemét (Róma 5, 5).

Jézus mindig könyörületre indult a betegek, a szűkölködők, az éhezők és az elhagyatottak iránt, mert belehelyezte magát azok állapotába és nyomorúságukat sajátjává tette. Ezért tudta enyhíteni szükségüket. Mások nyomorúságait csak olyan mértékben tudjuk enyhíteni, amennyire azonosulunk velük. Jézus érzékeny volt mások ki nem mondott szükségeire is, mert magára engedte azokat, és így képes volt megérteni problémáikat. Nagyon elszomorodott, amikor egyszer egy szükségben levő iránt szánalmat nem ismerő keményszívű embereket látott (Márk 3, 5).

A másokkal való kapcsolataiban Jézus mindig halott volt magának. Így őt soha nem sértette meg semmi, amit bárki tett, vagy mondott ellene. Azért sem bántódott meg soha, ha elmulasztották, hogy megtegyenek érte valamit, mivel soha sem várt el valamit másoktól. Nem azért jött, hogy őt szolgálják, hanem hogy Ő szolgáljon másokat.

Mivel Jézus minden nap hordozta a keresztet, sosem bosszankodott valakin, bármennyire durva vagy ostoba is volt az illető. A mások lassúsága sosem ment az idegeire, és a másokban levő rendetlenség, összevisszaság vagy gondatlanság sem tette Őt valaha is türelmetlenné. A tökéletes ember könnyen el tudja viseli a tökéletleneket. Csak a tökéletlen emberek érzik úgy, hogy a mások tökéletlensége tűrhetetlen! A türelem a mások iránti szeretetünk egyik legfőbb megnyilvánulása.

Tekintsük meg Jézus szeretetének dicsőségét a beszédében is.

Jézus soha nem kicsinyelt le másokat, se nem tett olyan megjegyzéseket vagy tréfás kijelentéseket, amivel megsebezte volna őket. Sosem tett finom formában előadott másokat megbántó kijelentéseket. Nem vitatta meg tanítványai hiányosságait a hátuk mögött. Igazán figyelemreméltó, hogy három év alatt a másik tizenegy tanítvány előtt soha nem fedte fel Judást - még az utolsó vacsorán sem tudta elgondolni a tizenegy, hogy ki készült elárulni a mesterüket.

Jézus arra használta a nyelvét, hogy másokat bátorítson és figyelmeztessen is. Ezzel a nyelve, Istennek átadva, az életet munkálta. A megfáradtat erősítette a beszéde (Ézs. 50, 4), viszont a büszkeségre és fennhéjázásra kardként sújtott le (Ézs. 49, 2).

Milyen bátorítóan hathatott a római századosra és a kananeai asszonyra, amikor, hallották, hogy Jézus nyilvánosan dicsérte hitüket (Máté 8, 10; 15, 28). A bűnös asszony, akit szeretetéért (Luk. 7, 47), és bethániai Mária, akit odaadó áldozatáért (Márk 14, 6) megdicsért, sohasem felejtette el Jézus szavait.

Péter belsőleg mennyire megerősítve érezhette magát Jézus bizonysága által, hogy imádkozott érte (Luk. 22, 32). Csak néhány szó, de micsoda erőt és bátorítást közöltek.

Sokan kaptak Jézustól elfáradt szellemüket megerősítő szavakat. Erre nézve mondja Ézs. 50, 4, hogy Jézust minden reggel felserkenti Atyja, ő pedig hallgatja beszédét, hogy lehessen megfelelő szava azon fáradt lelkek számára, akikkel útján naponta találkozik.

Jézus igaz volta, nem egy komor megjelenésben mutatkozott ki. Nem. Ő öröm olajával volt fölkenve (Zsid. 1, 9). Még a keresztre feszítés előtt is olyan túláradó öröme volt, hogy így szólhatott tanítványaihoz „hogy az én örömöm bennetek legyen" (Ján. 15, 11). Ahová csak ment, ezt az örömet vitte az örömtelen, sivár lelkeknek.

Ő mindenkihez barátságos volt. A megrepedezett nádat nem törte el, a pislogó gyertyabelet nem oltotta ki soha (Máté 12, 20). Még a gyenge bűnös emberekben is meglátta a jót és volt jó reménye felőlük. Olyan ember volt, aki mellett szerettek lenni, mert annyira megértő, jóindulatú és gyengéd volt. Csak azok kerülték el Őt, akik büszkék voltak, vagy akiknek eltitkolt bűn volt az életükben.

Jézus szeretete nem volt érzelgős. Arra törekedett, ami mások számára a legfőbb jó. Nem habozott inteni, ahol azt látta, hogy arra van szükség. Megdorgálta Pétert mert megpróbálta a kereszttől visszatartani őt, - méghozzá ilyen erős szavakkal, mint: „Távozz tőlem Sátán!" (Máté 16:23).

Megfeddte Jakabot és János, mert megtisztelő helyekre törekedtek, és amiért bosszút akartak állni a szamaritánusokon (Máté 20, 23; Luk. 9, 54-55). És hét alkalommal megdorgálta tanítványait hitetlenségükért.

Jézus sosem félt kimondani az igazságot, még ha az másoknak fájt is, mert szíve telve volt irántuk szeretettel. Nem törődött azzal, hogy ha erős szavakat használ, akkor elveszítheti kedvességének jó hírét. Ő másokat jobban szeretett önmagánál, így kész volt feláldozni hírnevét, hogy másokon segíthessen. Ezért az igazságot határozottan szólta, nehogy ennek hiányában az emberek az örök veszedelemre jussanak. Az emberek örökkévaló jóléte sokkal többet számított neki az őróla való véleményüknél.

Péter azt mondta Jézus földi szolgálatáról, hogy „széjjel járt és jót cselekedett" (Csel. 10, 38). Valóban, ez jellemezte életét. Nem csupán jó prédikátor volt, nem csupán lelkek megmentése érdekelte. Szerette az egész embert. Bárhol járt, törődött az emberek lelkével és testével is.

Ellenségei kigúnyolták, „a bűnösök és vámszedők barátjának" nevezték (Luk. 7, 34), és tényleg az volt - a társadalom legmegvetettebbjeinek a barátja.

Az embernek nem természetes elmenni és jót tenni, a társadalom kitaszítottjait felkarolni és segíteni. Még ha tesznek is ilyet, azt gyakran önző indítékokkal teszik. De Jézusnak a kitaszítottak és elhagyatottak iránti szeretete önzetlen és tiszta volt.

A Krisztus természetét nem tudjuk műveltség általi finomsággal kifejezni, hanem csak a természetszerinti adottságok halálba adásával és az isteni természet Szent Szellem általi megnyerésével.

A szeretet tette képessé Jézust, hogy örömmel szolgálja tanítványait és piszokkal járó munkákat is megtegyen nekik, mint például lábaik megmosását. És ezt nem számításból tette, hogy lenyűgözze őket alázatosságával, hanem irántuk való szeretetéből kifolyóan, annak természetéből adódóan.

Az emberi jóságnak és szeretetnek mindig van valami hátsó szándéka, mint például a dicsőségvágy vagy valami egyéb önös ok. Tisztátalan, mert a forrása is az. Egyedül az isteni szeretet tiszta. Jézus nem tett jót semmilyen személyes indítékból. Az ő jósága az Atyja természetének a kinyilvánítása volt „aki felhozza a Napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ad mind az igazaknak, mind a hamisaknak" (Máté 5, 45).

Isten természete ez: jót tenni és adni, adni és ismét adni. Neki ez oly természetes, mint a Napnak a ragyogás. Ez a dicsőség nyilvánult meg Jézus életében. Állandóan jót tett, szolgált és segített másokat, és adott, ahol csak tehette. Ján. 13, 29-ből kitűnik, hogy a tanítványok megtapasztalták a Jézussal töltött három és fél év alatt, hogy mire szokta költeni a pénzt. Látták, hogy Jézus csak két célra használta azt: megvenni a szükségeseket és adni a szegényeknek.

Arra tanította őket, hogy jobb dolog adni, mint kapni (Csel. 20, 35), és életével mutatta be, hogy az a legboldogabb és legáldottabb élet, amit egy ember élhet ezen a Földön, amikor teljesen Istenért és másokért él, amikor önmagát és javait mások áldására szánja oda.

Jézus sírt és imádkozott azokért, akiknek prédikált. Sírt Jeruzsálemért, amikor látta, hogy nem fogadják be Isten beszédét. Sírt a templomban levő képmutatókért és csak utána ment be, hogy használja az ostort, hogy kiűzze őket (Luk. 19, 41-45). Csak az, aki sír, van feljogosítva arra, hogy ostort használjon.

Egy embernek sem volt a Földön soha fontosabb elvégeznivaló munkája, mint Jézusnak. Egy ember sem végzett annyi hasznos és áldott munkát három és fél évi nyilvános szolgálat alatt. Igen, neki éjjel-nappal elfoglaltnak kellett lennie. És mégsem nevezett ki soha valakit titkárnak, hogy az beossza, ki mikor érheti el Őt! Amikor a tanítványai megpróbáltak titkáraiként eljárni, megdorgálta őket (Márk 10, 13-15).

Mindenkor szabadon hozzáférhetővé tette magát minden ember számára, bár sokan keresték fel gyógyulásért is (ami másnak önmagában is nagyon leterhelő lett volna).

Rokonai azt gondolták, hogy elment az esze, hogy megenged olyan helyzetet, hogy az étkezést is kihagyja azért, hogy mások szükségén enyhíthessen (Márk 3, 20-21).

Az emberek tudták, hogy Jézust szabadon felkereshetik. Ezért érezte Nikodémus is szabadnak magát, hogy késő éjjel látogassa meg, miután Jézus már végzett feltehetően egész napos prédikációjával. Nikodémus nagyon jól tudta, hogy nagyon szívélyesen lesz fogadva. De másoknak is az volt a benyomása róla, hogy szívesen segít rajtuk, akár nappal, akár éjjel.

Naplemente után is vittek hozzá betegeket - nem is keveset -, és Ő egyenként meggyógyította őket (Luk. 4, 40). Ez nyilván több órát vett igénybe. De nem próbálta meg lerövidíteni az időt úgy, hogy az egész tömegért elmond egy imát. Nem. Ő egyenként érdeklődött mindegyik felől, és mindenkinek a személyes gondját vette fel. Az a tény, hogy emiatt nem tudott vacsorázni, és néhány órával kevesebbet aludt, nem számított neki.

Jézus nem tekintette magáénak az idejét. Teljesen az embereknek adta magát. A szükségben levőknek testi és szellemi táplálékot adott, az idejét, a tulajdonát, mindenét oda adta (Ézs. 58, 10). Szolgálatkész volt, ha zavarták valamivel, és sosem háborodott föl, amikor megzavarták még magányában is.

A Szent Szellemnek rajta keresztül megnyilvánuló hatalmas természetfölötti ajándékai megáldották az embereket, mert az Őbenne levő isteni erőt szigetelésként körülvette Isten szeretete és szánalma. A csoda szeretet és szánalom nélkül halált okozhat, mint a szigeteletlen elektromos vezeték.

Jézus szeretete és gondoskodása kiterjedt test szerinti rokonaira is. Ő nem engedte meg azt az elferdült elképzelést, amit a farizeusok képviseltek, hogy az „Úr munkájáért", azok, akik teljes idejű szolgálatot végeznek, hagyják figyelmen kívül szűkölködő szüleiket, mert nekik már „jobban kellett szeretniük Istent, mint szüleiket" (Márk 7, 10-13). Jézus, a kereszten függve, még gondoskodott anyja jövőjéről is (Ján. 19, 25-27).

Ő annyira teljesen Istennek és másoknak élt, hogy még halálakor is alkalmasnak látta az időt egy tolvaj megmentésére. Ott a kereszten függve sem a maga szenvedéseivel és a rázúduló gúnnyal és gyűlölettel törődött, hanem jobban foglalkoztatta az, hogy akik keresztre feszítették, azoknak az meg lenne bocsátva (Luk. 23, 42-43, 34).

Jézus a gonoszt mindig jóval győzte le. Mások gyűlöletének árvizei nem tudták kioltani szeretetének lángoló tüzét (Énekek éneke 8, 7). Ez az a szeretet, amit Szent Szelleme által ad nekünk, miáltal egymást éppen úgy szerethetjük, ahogy Ő szeretett minket (Ján. 13, 34-35; Róma 5, 5).

Ily módon mi is be fogjuk mutatni az isteni természetet.

Fejezet 5

SZELLEMBEN ÉLNI

Az előző három fejezetben azt néztük meg, hogyan élt Jézus a Földön - alázatban, szentségben és szeretetben.

Most fennáll a veszélye annak, hogy úgy véljük, leutánozhatjuk Jézust ezeken a területeken, és így hozzá hasonlóvá válunk. Isten dicsősége azonban nem leutánzás, hanem csak az isteni természetben való részesülés által sugárzik ki belőlünk.

Sok nem keresztény ember csodálta már Jézust a történelem folyamán és próbálta meg leutánozni alázatát, tisztaságát, szeretetét - és sokra is vitték. De mindez olyan volt, mint egy lefestett tűz, ami nem áraszt meleget.

A gyémánt utánzatok annyira hasonlítanak a valódihoz, hogy csak a szakértők tudják felismeri a különbséget. De üvegből vannak, szinte értéktelen hitványságok. Az ember viszont az utánzásban szakértő, - még abban is, hogy Jézust leutánozza.

Hogyan kerülhetjük el a becsapást? Honnan tudhatjuk, hogy csupán utánzói vagyunk-e Jézusnak, vagy tényleges részesei az isteni természetnek?

Csak egy módja van: engedjük a Szent Szellemnek, hogy felhasználja az Igét arra, hogy életünkben a lelkit felfedje és elválassza a szellemitől (Zsid. 4, 12). Ha nem tudjuk megkülönböztetni azt, ami lelki attól, ami szellemi, akkor teljesen becsaphatnak bennünket, és még csak nem is tudjuk, hogy meg vagyunk tévesztve.

Amit a hívőknek napjainkban leginkább meg kell érteniük, az, hogyan akadályozhatja meg a saját értelmük, érzelmük és akaratuk ereje a Szent Szellem munkáját. Ha nem teszünk különbséget szellemi és lelki tevékenység közt, akkor fennáll a lehetősége annak, hogy becsap bennünket a saját szívük, és megtévesztenek a gonosz szellemek is, akik hamisan leutánozzák Isten munkáját.

A legtöbb hívő teljesen figyelmen kívül hagyja a szellemi és a lelki tevékenység közti különbséget, mivel szellemi életükben nem fejlődtek oda, ahol a további növekedés a szellemi és a lelki megnyilvánulások megkülönböztetésétől függ.

Ez olyan, mint amikor egy középiskolás diák még nem tudja a különbséget a differenciálszámítás és az integrálszámítás közt (és valószínűleg ugyanannak tartja a kettőt), mert matematikai tanulmányaiban még nem ért el addig a pontig, ahol a további előrehaladása már függ a két számítási mód megkülönböztetésétől.

Ha meg vagy elégedve azzal, hogy becsületesnek, barátságosnak, kedvesnek és segítőkésznek ismernek, akkor még nem jutottál túl a „lelki" keresztény állapoton, és Jézus puszta leutánzásán.

Pál háromféle keresztényt különböztet meg [1]:

1. a szellemi ember (1Kor. 3, 1)

2. a lelki ember (1Kor. 2, 14)

3. a testies (hústermészetű) ember (1Kor. 3, 1)

Ez megfelel az emberi lény hármas felosztásának, ami a 1Thessz. 5, 23-ban van említve: szellem, lélek, test.

Ha a hústest vágyai irányítanak bennünket, akkor hústermészetűek vagyunk. Ha ezeket a kívánságokat legyőzhetjük, még nem vagyunk mindjárt szellemiek, hanem csak lelkiek: az értelem és az érzelem indíttatásaitól vezéreltek. A szellemi ember az, akit a Szent Szellem vezérel, és akinek teste és lelke a szellem vezérlete alatt van.

Bár a lelki ember nem áll feltétlenül szembe Istennel, mint a hústermészetű ember (Róma 8, 7), de mégsem fogja fel vagy érti meg a szellemi dolgokat (1Kor. 2, 14), mert neki azok bolondságok. Sőt amikor bemutatják neki a szellem és a lélek közti különbséget, az bolondságnak és felesleges hajszálhasogatásnak fog tűnni számára, mert ő lelki, és kielégíti az, hogy lelki, mert jó bizonyság van róla az emberek részéről. Aki az emberek előtti dicsőséget keresi, sosem tudhat továbbjutni a „lelki" állapotnál.

Napjainkban, amikor a keresztény gyülekezetekben a félrevezetés nagyon nagy, amikor sokféle beszédről megnyilvánulásról és jelenségről azt állítják - és el is akarják fogadtatni -, hogy azok Istentől vannak, akkor minden eddiginél elengedhetetlenebb, hogy különbséget tegyünk a lelki és a szellemi tevékenység közt, ha meg akarjuk óvni magunkat az Ördög csalárd trükkjeitől.

„Lett az első ember, Ádám, élő lélekké", az utolsó Ádám megelevenítő Szellemmé"" (1Kor. 15, 45).

Nekünk, akik az első Ádám vezetésétől megszabadultunk és Krisztus (az utolsó Ádám) vezetése alá kerültünk, szükséges megértenünk, mit jelent felhagyni a lélekből éléssel, és mi a Szellemben élés.

Nem elég, hogy csak húsunk természete legyen hatástalanítva. A lelki rész - bár kevésbé csúnya - éppúgy veszélyes a szellemi fejlődésre, és azzal is kell foglalkozni. Nem csak arra kell naponként törekednünk, hogy a hús bűneinek hatalmából mind jobban meg legyünk szabadítva, hanem a lelkünk izgága tevékenységéből is.

A lelki emberek nem érthetik meg, miért nem másképp fejezte ki magát Jézus bizonyos alkalmakkor, mint ahogy tette.

Egyszer - amikor sokaság vette körül és mondták neki, hogy a rokonai találkozni akarnak vele - rámutatott tanítványaira és azt mondta, hogy ők a legközelebbi rokonai (Máté 12, 49-50). Rokonai és mások is ezt bizonyára kemény és tapintatlan kijelentésnek tartották. De Jézusnak nem az volt a vágya, hogy lelki szálak kössék a rokonaihoz.

Tanítványai sem érthették meg, hogy miért kellett olyan keményen megdorgálnia Pétert, amikor azt mondta neki: „Távozz tőlem Sátán!"

A lelki emberek sosem tennének ilyen kijelentéseket, mert mindig arra néznek, mások mit gondolnak majd róluk.

Meglehet, hogy a hús bűneit legyőztük. De most felmerül az a kérdés számunkra, hogy az emberi, lelki élet erőforrásai által fogunk-e arra törekedni, hogy Jézushoz hasonlóvá váljunk, vagy pedig az isteni élet ereje által?

Saját képességünk által igyekszünk-e teljességre jutni, vagy pedig a Szent Szellem által (Gal. 3, 3)?

A lélekben levés akadálya a szellemi növekedésnek. Amikor Péter megpróbálta Jézust eltéríteni a kereszttől, azt Krisztus iránti erős emberi szeretetből kifolyólag tette. De Jézus felismerte benne az Ördög hangját. Azt mondta Péternek: „Nem Isten dolgaira gondolsz (nem szellemi módon), hanem az emberekéire (lelki módon)" (Máté 16, 23 - Amplified fordítás). A lelki keresztény olyan ember, akinek gondolkodásmódját még mindig az „ádámi élet" irányítja. Lehet nagyfokú emberi szeretete és igazságosságra való törekvése, de az nem isteni.

Amikor Isten megteremtette az embert, szelemmé, lélekké és testté alkotta (1Thessz. 5, 23). Az ember Isten templomává lett alkotva. Amikor Isten megadta Mózesnek a szövetség sátrának tervét, abban is ez a hármas felosztás volt látható, mert az embert jelképezte, Isten lakóhelyeként.

A sátornak három része volt. Egyik része nyitott volt - az előudvar (a pitvar) -, és ez megfelel az ember testének, ami látható. A másik két rész - a szentély és a szentek-szentje - el volt fedve, és megfelelt az ember láthatatlan részének, a léleknek és a szellemnek, külön-külön.

Isten jelenléte a szentek-szentjében volt. Ott volt az a hely, ahol beszélt az emberrel. Az újjászületéskor szellemünket az Isten Szent Szelleme megeleveníti, és egy szellemmé tesz az Úrral (1Kor. 6, 17) - épp úgy, mint a férj és a feleség egy testté lesz. Isten szándéka ezzel az, hogy Szent Szelleme által most már irányíthassa az ember visszaszerzett, megváltott lelkét és testét. Ha ezt megértjük és átadjuk magunkat Istennek és velünk való tervének, akkor válhatunk szellemi emberekké.

Az ember lelke az értelmet (gondolkodási képességet), érzelmet (érzelmi képességet) és akaratot (döntési képességet) foglalja magában. De az ember ezek által mégsem juthat kapcsolatba Istennel, ahogyan testével sem érintheti meg, mert Isten Szellem (Ján. 4, 24).

Ahogy az anyagi világ csak a testen keresztül érinthető meg, úgy a szellemi világgal való kapcsolat pedig csak a szellemünk által lehet meg. Ha nem teszünk különbséget a lélek és a szellem közt, akkor kitesszük magunkat a Sátán lelki területen való hamisításainak, manipulációinak, amiket a Szent Szellem munkájának tüntetnek fel.

Önmagában a lelkünk által nem tudjuk megismerni Istent. Egy okos elme nincs előnyben egy kevésbé intelligenssel szemben Isten megismerését illetően. Egy lelkileg tehetségesebb ember nincs előnyben egy kevésbé tehetségessel, amikor arról van szó, hogy szellemben nyerjen valamit. A szellem és a lélek két egészen különböző „terület". Ha valaki lelke által próbálja Istent megismerni, az olyan balgatag, mint aki fülével próbál meg látni!

Vegyünk egy konkrét példát, a Szentírás tanulmányozását. Amikor olvassuk, használjuk hozzá a testünket (a két szemünket) és a lelkünket (az értelmünket), akkor szellemünk még sötét lehet, mint az éjszaka, ha a Szent Szellem nem fedi fel az Ige jelentését. A bibliaismeret, csak azt bizonyítja, hogy jó esze van az illetőnek - egy tekintélyes lelke. A szelleme közben egészen „vak" és elsötétült lehet. Isten elrejti az igazságát a bölcsek és értelmesek elől, de kijelenti azt az alázatosaknak (Máté 11, 25). A Jézus korában élt teológusok vaksága a legvilágosabb bizonyítéka ennek (1Kor. 2, 7-8).

Az érzelmeink szintén a lélek egy része. Istent nem tudják érezni az érzelmek. Az érzelmi bőség, túltengés nem a szellemiség jele. Ez csupán a lélek izgalma, és a legsúlyosabb bűnnel együtt jól meg tud lenni egy egyénben, éppen úgy, ahogy a nagy értelem is a bűnnel.

Baal prófétái a Kármelen nagyon érzelmiek voltak, kiabáltak, táncoltak, extázisba estek, (1Kir. 18:26-29), de ők aztán nem voltak szellemiek. Ilyen megnyilvánulások megtalálhatók a nagyon érzelmi keresztény összejöveteleken is, de ezeknek semmi közük sincs a valódi szellemiséghez.

Júdás Iskáriot valószínűleg a legeszesebb tanítvány volt, de lelki erői nem segítették őt Isten igazságának megismerésében. A jeruzsálemi írástudók meg nem tudták fölfogni, hogy Simon Péter képzettség nélkül hogyan érthette meg az Írásokat (Máté 16, 17)?

Nem. Istent nem ismerhetjük meg a lélek ereje által. A lelki keresztény azonban megpróbálja ezt megtenni.

A lelki keresztény alázatosnak tűnhet, de mindig tudatában is van alázatosságának. A valódi alázat nincs tudatában önmagának. A lelki kereszténynek össze kell szednie magát, hogy alázatosnak tűnjön, míg a valódi alázat mindig spontán és természetes módon jelenik meg, mert belülről fakadó.

A lelki keresztény az igazságért buzgólkodónak is tűnik. Tud ostort ragadni, embereket kiűzni a templomból, a bűn ellen mennydörögni, magát prófétának képzelni. De el is várja az emberek tiszteletét ténykedéseiért. Egyik szeme mindig az emberek róla való véleményét, értékelését lesi.

A lelki beállítottságnak van több kifinomultabb változata is. Valaki például mondhatja ezt: „engemet nem zavar az, hogy ki mit mond rólam". De az a tény, hogy azt akarja, hogy mások tudják meg, hogy nem törődik a véleményükkel, elárulja, hogy ő lelki.

A lelki keresztény tűnhet nagyon együttérzőnek is. De ez mindig emberi lesz és ezért esztelen. Például, egy lelki keresztény megteheti, miközben arra törekedik, hogy szeretet gyakoroljon, hogy egy olyan szűkölködő embernek küldjön rendszeres anyagi segítséget, aki ténylegesen egy tékozló, akit Isten fegyelmez. Az ilyen anyagi segély akkor valójában akadályozza ezt az embert az Istenhez fordulásában. A lelki keresztény mindazáltal nyer egy megelégedettséget, azt képzeli, hogy Istent szolgálja, közben nem jön rá, hogy tettei által ténylegesen az Ördög céljait teljesíti „a szeretet cselekedeteivel".

Csak néhány példát soroltunk fel a sok lehetséges közül. De arra elég, hogy megmutassa, rendkívül nagy szükségünk van rá, hogy különbséget tegyünk a lelki és a szellemi tevékenység közt.

A lelki gyümölcs tűnhet a szellem gyümölcsének, és sokakat becsaphat. Önmagunkat is becsaphatjuk. A műanyag narancsokkal és banánokkal sok embert szedtek már rá az ebédlőasztalnál. De azok csak dekoratívak és nincs tápértékük. Így van ez Krisztus erényeinek lelki utánzataival is.

Az eddig elmondottak nem azt jelentik, hogy lelkünk nem hasznos. Isten maga teremtette az ember lelkét, és ő jelölte ki a rendeltetését. Szükséges használnunk értelmünket és érzelmeinket, de az igazi szellemi élet azzal kezdődik, hogy Isten hatalmas keze alatt megalázzuk magunkat, és akaratunkat (ami, mondhatjuk, ajtó a szellemünkhöz) teljesen alárendeljük Istennek. Jézus ezen ajtó előtt áll és kopogtat, hogy beengedjék (Jel. 3, 20).

Amikor mondhatjuk, ahogy Jézus mondta: „Ne az én, hanem a Te akaratod legyen", - csak akkor folytathatunk olyan életet, mint Jézus. Ekkor Isten vezetheti már a szellemünket, és ekkor lelkünk is Isten Szellemének szolgájává válik. És akkor testünket is odaadjuk a Szent Szellem hatalma alá. Csak az ilyen ember „szellemi ember", vagyis „Szellemmel beteljesedett" ember.

A megtérés, a megkeresztelkedés és a szellemi ajándékok gyakorlása még nem tesz szellemi emberré, ahogy ezt a korinthusi keresztények példájából jól láthatjuk, akik gyakorolták a Szellem minden ajándékát, de a hús bűnei rabszolgaságban voltak, és büszkélkedtek intellektuális tudásukkal és érzelmi elragadtatásaikkal. Ők nem voltak szellemiek.

Láttuk, hogy a szövetség sátrában a szentek-szentjében volt Isten jelenléte. A szentek-szentje és a szentély közt függött egy vastag kárpit, úgyhogy a dicsőség felhőjének ragyogása nem hatolt át a szentélybe. Ez a kárpit a húst jelképezte (Zsid. 10, 20). Amikor a hús keresztre feszíttetik (a kárpit széthasad), a dicsőség átragyog egész személyiségünkbe (a lelkünkbe).

Ha hűségesen járunk az új és élő úton, amit Jézus felszentelt számunkra a kárpit, azaz az ő húsa által, akkor Isten életereje át fog ragyogni a személyiségünkön és egyre inkább láthatóvá lesz rajtunk keresztül.

Ekkor beteljesedik rajtunk az Írás, mely azt mondja, hogy „az igazak útja olyan, mint a hajnalnak fénye, amely egyre jobban világít - mind ragyogóbb és fényesebb - míg eléri a déli nap teljes erejének ragyogását" (Péld. 4, 18 - Amplified fordítás). Így formál át bennünket a Szent Szellem dicsőségről dicsőségre (2Kor 3, 18), míg teljesen hasonlóvá válunk Jézushoz, amikor Ő visszajön (1Ján 3, 2).

Láttuk, hogy Jézus sosem tette a saját akaratát. Más szavakkal, Ő sosem cselekedett önmagától. Sosem a saját értelme és érzelmei vezették életében. Ő szellemben élt és emberi lelkét alá rendelte a Szent Szellemnek. Jézus nagymértékben használta az értelmét és érzelmeit, de mindig a Szent Szellem szolgáiként. A Szent Szellem volt az úr az ő életében, ezért rajta keresztül Isten dicsősége akadálytalanul, a maga teljességében fénylett.

A Biblia azt tanítja, hogy egész életünket és minden cselekedetünket a tűz próbára fogja tenni, azon a napon, amikor Jézus visszajön a Földre (1Kor. 3, 10-14). A tűzpróba el fogja dönteni, hogy munkánk lelki vagy szellemi volt-e. Figyelmeztetve vagyunk rá, hogy arannyal, ezüsttel és drágakővel építkezzünk, ami ellenáll a tűznek, ne pedig fával, szénával és pozdorjával, ami hamuvá lesz.

Mit jelent az arannyal, ezüsttel és drágakővel való építkezés?

A Róma 11, 36 megadja számunkra a választ, hogy „Istentől, Isten által és Istenre nézve" van (tőle, általa és hozzá) minden.

Az egész teremtés Istentől eredő, az ő ereje tartja fenn, és az ő dicsőségére van. De a Sátán és az ember megszegte ezt a törvényt.

Mindazáltal, csak ami Istentől ered, és amit Isten hatalma által és Isten dicsőségére tesznek, az örökkévaló. Minden, ami ezen kívül van, az el fog pusztulni, hamuvá válik Krisztus ítélőszékének tüzétől.

Ezért, ami az ember lelkéből (embertől) ered, emberi erő által készül, az ember dicsőségére, az a fa, széna és pozdorja, még ha keresztény munkának nevezik is!!

Ellenben, ami Istenből ered, amit Isten ereje által tesznek és Isten dicsőségére, az aranynak, ezüstnek és drágakőnek bizonyul az ítélet napján.

Az utolsó napon az emberek cselekedeteinek nem a mennyisége, hanem a minősége lesz tesztelve. Az anyag, amivel építkeztünk fontosabbnak fog számítani, mint az építményünk nagysága. A munkáink eredete, ereje és indítéka sokkal fontosabb lesz azon a napon, mint amit tettünk vagy feláldoztunk.

Ebben, hogy ne lélek által, hanem a Szellemben éljünk, Jézus a példaképünk. Ő semmit sem tett saját kezdeményezéséből, vagy saját emberi képességéből, vagy saját dicsőségére. Csak azt tette, ami Istenből ered, és azt Isten erejében tette és Isten dicsőségére.

Jézus többször mondta tanítványainak, hogy: „Aki lelki életét megtalálja, az elveszti azt; aki pedig lelki életét elveszti értem, az megtalálja azt" (Máté 10, 39)). Jézusnak a lelki élet meggyűlölésére (vagy elvesztésére) vonatkozó szavai hét alkalommal vannak ismételve a négy evangéliumban (Máté 10, 39; 16, 25; Márk 8, 35; Luk. 9, 24; 14, 26; 17, 33; Ján. 12, 25).

Kétségtelen, hogy ez egyike a Jézus által tanított legfontosabb dolgoknak, ha a Szent Szellem jónak látta, hogy hétszer ismételve legyen leírva az evangéliumban. Mégis nagyon kevés hívő értette meg, hogy mire gondolt Jézus.

Hogyan különböztessük meg életünkben a lelkit a szellemitől? A válasz: Jézusra, az élő Igére nézés és az ő életének követése által, ahogy azt számunkra a Szent Szellem az írott ige által láthatóvá teszi.

Ítéljük meg magunkat, ne a saját lelkünk világosságánál, hanem Isten világosságánál (Zsolt. 36, 10). És ez a világosság Jézusban található (Ján. 8, 12) és Isten beszédében (Zsolt. 119, 105).

Jézus, a hússá lett Ige, ezt mondja: „Tanuljatok példámból ….. és felhagytok lelki ügyködéseitekkel" (lásd: Máté 11, 29). (nyugalmat találtak lelketekben: felhagytok lelki ügyködéseitekkel)

Azt olvassuk a Zsid. 4, 12-ben is, hogy az Isten Igéje szétválaszt és megmutatja nekünk, hogy mi lelki és mi szellemi.

Tehát, hogy ezen a területen is világosságra jussunk, Jézusra, előttünk haladt példaképünkre, kell néznünk, és Isten Igéjére, mint zsinórmértékünkre. Jézus földi életében és Isten beszédében található a teljesség. Gondosan figyeljünk hát mindkettőre.

Fejezet 6

ISTEN AKARATA SZERINT ÉLNI

„Belőle van… minden" (Róma 11, 36)

Jézus azt mondja, hogy a Mennyek országa a szellemben szegényeké (Máté 5, 3). Azt is mondta, hogy csak azok mennek be a Mennyek országába, akik az Atya akaratát cselekszik (Máté 7, 21).

A Mennyek országa örökkévaló, és ott csak azt lehet megtalálni, amit Isten akaratából tettek. Azok szegények szellemben, akik tudatában vannak emberi alkalmatlanságuknak és ezért magukat teljesen alárendelik Isten akaratának.

Ebben az értelemben Jézus folyton szegény volt szellemben.

Jézus úgy élt, ahogy azt Isten kívánta az embertől, hogy éljen: Istentől való állandó függésben. Elutasította azt, hogy értelmi képességeit Istentől függetlenül használja.

Figyeljük meg szavait:

„A Fiú semmit sem tehet magától" (Ján. 5, 19). „Én magamtól semmit nem tehetek" (János 5, 30). „ … semmit sem teszek magamtól, hanem ahogy az Atya tanított engem, úgy beszélem e dolgokat" (Ján. 8, 28). „Mert nem magamtól jöttem, hanem Ő küldött el engem" (Ján. 8, 42). „Mert én nem magamtól szóltam, hanem az Atya, aki engem elküldött, adott nekem parancsot arra, hogy mit szóljak, és mit beszéljek" (Ján. 12, 49). „A beszédeket, melyeket nektek szólok, nem magamtól szólom, hanem az Atya, aki bennem marad, végzi az ő munkáit" (Ján. 14, 10).

Jézus sosem cselekedett csak azért, mert ínséget látott. Látta a szükséget és átérezte azt, de csak akkor cselekedett, amikor az Atyja megbízta vele.

Jézus már, noha a világnak szabadítóra volt szüksége, legalább 4000 évet várt a Mennyben, és majd csak azután jött a Földre, amikor az Atyja küldte (Ján. 8, 42). „amikor eljött az idők teljessége, Isten elküldte a Fiát" (Gal. 4, 4). Mindennek Isten által rendelt ideje van (Préd. 3. 1). Ő egyedül tudja az időt, és nem fogunk semmit rosszul tenni, ha mindenben az Atya akaratát keressük, ahogyan Jézus tette.

És amikor Jézus lejött a Földre, nem ment valahová csak úgy magától, és nem azt tette, amit jónak látott. Annak ellenére, hogy gondolkodása tökéletesen tiszta volt, soha sem tett semmit a maga elgondolásából. Nem. Ő a lelkét halálba adta, és elméjét Isten Szellemének szolgájává tette.

Noha már tizenkét éves korában ismerte az Írásokat, mégis a következő tizennyolc évet otthon ácsként töltötte el és asztalokat, székeket, stb. készített. A körülötte haldokló embereknek szüksége lett volna az ő mondanivalóira, mégsem ment el prédikátori szolgálatba. Miért? Azért, mert az Atya erre rendelt ideje még nem jött el.

Jézus nem félt várni.

„Aki hisz, az nem siet" (Ézs. 28, 16).

Amikor Atyja ideje elérkezett, otthagyta az ácsműhelyt és elkezdett prédikálni. Azután is több esetben, amikor kérték valamire, azt kellett felelnie, „Az én órám még nem jött el" (Ján. 2, 4; 7, 6). Jézus életében mindent az Atya akarata és ideje igazgatott.

Az emberek szüksége önmagában sosem képezett Jézus számára cselekvésre alapot, mert azt akkor Jézus magától, a saját lelkéből tette volna. Az emberek szükségét számításba kellett venni, de az Isten akarata az, amit tenni kell. Jézus ezt nagyon világossá tette János 4, 34-35-ben.

A szükség (35. vers): „Tekintsetek körül! Óriási mezők (emberi lelkekből) már érettek körülöttünk, és már készek az aratásra…"

A cselekvés alapja (34. vers): „Az én eledelem az, hogy annak akaratát tegyem, aki elküldött engem, és bevégezzem az ő művét"- (Living fordítás).

Jézus nem tette meg azt a sok jó dolgot, amit barátai javasoltak neki, mert tudta, hogy ha hallgatna az emberekre, és megtenné a jónak látszó dolgot, akkor azt a legjobbat nem tenné meg, amit az Atyja tűzött ki számára.

Egyszer, amikor utána mentek és kérlelték, hogy maradjon még azon a helyen, azt mondta nekik, hogy nem teheti - mert hallotta Atyjának szavát, aki útmutatást adott neki, hogy máshová menjen el. Emberileg nézve nagyon jó érvek szóltak amellett, hogy ott maradjon, ahol volt, mert nagyon sok ember ment oda hallgatni a tanítását. De Isten gondolatai nem olyanok, mint az emberek gondolatai, és Isten útjai nem olyanok, mint az emberek útjai (Ézs. 55, 8). Aznap kora hajnalban Jézus kiment egy puszta helyre és imádkozott, és Atyjának szavát hallgatta, mielőtt még Péter és a többiek ösztönzését hallotta (Márk 1, 35-39). Jézus nem hagyatkozott emberi mérlegelésekre. Ő engedelmeskedett az igének, amelyik ezt mondja: „Ne támaszkodj a saját értelmedre, és minden útjaidban ismerd meg Őt, s Ő majd egyengeti ösvényeidet" (Péld. 3, 5-6). Jézus minden dologban Atyja vezetésére hagyatkozott.

Az egyik próféciai hivatkozásban - Ézs. 50, 4-ben - az Úr Jézusra vonatkozóan ezt olvassuk: „Ő (az Atya) fölkelti, reggelenként fölkelti fülemet, hogy hallgassak rá, mint tanítvány." Jézusra ez volt jellemző. Hallgatta Atyjának szavait kora reggel és egész nap is, és pontosan azt tette, amivel az Atya megbízta. Nem emberekkel való megbeszéléseket tartott annak eldöntésére, mi a teendő, hanem imatalálkozókat Atyjával. A lelki keresztények megbeszéléseken hozzák meg terveiket. A szellemi keresztények Isten közlésére várnak.

Jézus az Atyja által élt (Ján. 6, 57). Neki Isten beszéde fontosabb volt, mint a testi táplálék (Máté 4, 4). Mindennap meg kellett azt nyernie, és egy nap sokszor, közvetlenül az Atyától. És miután megkapta azt, engedelmeskedett neki. Az Atyja iránti engedelmesség szintén fontosabb volt neki, mint a napi étkezés (Ján. 4, 34). Jézus az Atyjától való függésben élt. Egész nap úgy viszonyult Hozzá, hogy: „Szólj, Atyám, én hallgatlak".

Nézzük meg, hogyan űzte ki a templomból a kufárokat. Jézus gyakran volt a templomban és nyilván látta ott a pénzváltókat, de nem űzte ki őket. Csak akkor tette meg, amikor az Atyja indította rá. A lelki keresztény meg mindig kiűzné őket, vagy sose. Akit azonban Isten vezet, az tudja, hol és mikor kell beavatkoznia.

Jézus sok nyilvánvalóan jó dolgot tehetett volna, amit sosem tett meg, mert azok kívül estek az Atyja számára rendelt területen. Mindig a legeslegjobb dolgok tevésével volt elfoglalva. És az elég volt. Nem azért jött a Földre, hogy jó dolgokat tegyen, hanem hogy az Atyja akaratát tegye.

„Nem tudjátok, hogy az én Atyám dolgait kell tennem?" - kérdezte Józsefet és Máriát tizenkét éves korában (Luk. 2, 49). Ennek elvégzése volt a szívügye. Amikor elérte a Földön a 33½ éves kort, igazi megnyugvással mondhatta Atyjának, hogy „elvégeztem a munkát, amit rám bíztál, hogy végezzem" (Ján. 17, 4).

Nem utazta be a világot, nem írt könyvet, kevés követője volt, és még számos kielégítetlen szükség volt a világ minden részén, stb., stb., de azt a munkát elvégezte, amivel az Atyja megbízta. Ez, és csak ez számított végül.

Jézus az Úr szolgája volt. Egy szolga vagy sáfár esetében a legfontosabb az, hogy hűnek találtasson abban, amivel az ura megbízta (1Kor. 4, 2). És Jézus egész életében azon volt, hogy Atyjára hallgasson és így teljesítse Atyja minden akaratát, kimerültség, hajszoltság miatti frusztráltság, idegeskedés nélkül. A saját emberi érdekeit halálba adta. Ő nem lelki volt. Ő szellemi volt.

Jézus az imának elsőbbséget adott az életében. Gyakran eltűnt, magányos helyre ment és imádkozott (Luk. 5, 16). Egyszer az egész éjszakát imádkozva töltötte, azért, hogy megtudja az Atyjának akaratát a tizenkét tanítvány kiválasztására vonatkozóan (Luk. 6, 12-13). A lelki keresztény az Istenre várakozásban töltött időt elpazarolt időnek tekinti, és csak azért imádkozik, hogy könnyítsen lelkiismeretén. Az ima számára nem elengedhetetlen szükségesség az életében, mert még elég sokat képzel magáról. A szellemi ember viszont állandóan Istentől függ minden dologban, ezért egyszerűen szüksége van rá, hogy imádkozzon, a szükség hajtja őt.

Jézus azt mondta, egy dolog volt a szükséges, hallgatni az ő beszédét (Luk. 10, 39-42). A bethániai Mária volt erre példa. Márta, ezzel szemben, bár önzetlen szolgálattal volt elfoglalva, nyughatatlan és nyugtalan volt és kritizálta Máriát. Ebben a két nőtestvérben élesen kiábrázolódik előttünk a szellemi és a lelki tevékenység különbsége. Márta nem követett el bűnt azzal, hogy önzetlenül szolgálta az Urat és tanítványait. De nyugtalan volt és kritizálta Máriát. Ez egy tiszta képe a lelki szolgálatnak. A lelki keresztény nyugtalan és érzékeny. Nem tud felhagyni a „saját tevékenységeivel" és ezért nem mehet be Isten nyugalmába (Zsid. 4, 10). Jó szándékú és áldozatkész, de nem ismerte fel, hogy a saját cselekedetei, bármennyire jók legyenek is, Isten szemében nem mások, mint „szennyes rongyok", még a megtérés után is (Ézs. 64, 6).

Amáleknek (a húsnak) a legjobb juha ugyanolyan elfogadhatatlan az Úr előtt, mint valamelyik rossz (1Sám. 15, 3-19). De az emberi gondolkodás nem tudja ezt felfogni. Butaságnak tűnik elszalasztani a jó juhot, amit Istennek lehetne áldozni. De Isten engedelmességet kíván, nem áldozatot. „Az engedelmesség jobb az áldozatnál" (1Sám. 22). De hogyan engedelmeskedhetünk, ha nem hallgatunk Isten szavára? Istenre való hallgatás megelőzi az engedelmességet. És ez volt az oka annak, hogy Jézus azt mondta, egy a szükséges: az ő szavának a meghallgatása. Minden más ettől függ.

Azok, akik Mártához hasonlóan „szolgálnak", bármennyire őszintén is, valójában csak maguknak szolgálnak. Őket nem lehet az Úr szolgáinak hívni, mert egy szolga megvárja, hogy hallja, mivel bízza meg őt az ura, mielőtt szolgál neki.

Ha igazán megüresítjük magunkat önállóságunktól, akkor úgy imádkozunk, ahogy Salamon tette: „Ó, én Uram Istenem… adj a te szolgádnak halló szívet… hogy tudjak választást tenni jó és rossz közt" (1Kir. 3, 7-9). Jézus emberként tudta, hogy Atyjára kell hallgatnia, hogy különbséget tehessen aközt, ami jó (a legmagasabb értelemben) és aközt, ami nem jó - más szavakkal: az Atyja akarata és a közt, ami nem az.

A jeruzsálemi templom ékes kapuja előtt látott Jézus egy sánta embert, aki alamizsnáért koldult. De nem gyógyította meg, mert az Atyja vezetését nem nyerte meg hozzá, hogy megtegye. Később, miután Ő felment a Mennybe, Péter és János meghozták ennek az embernek a gyógyulást, az Atya által elrendelt időben, és ennek eredményeként sok ezer ember lett hívő (Csel. 3, 1- 4, 4). Ez volt az Atya ideje a sánta ember meggyógyítására, nem korábban. Jézus az Atyja akaratával szemben tett volna, ha megpróbálta volna meggyógyítani azt az embert korábban. Ő tudta, hogy az Atya időzítése tökéletes, és sohasem volt türelmetlen valaminek a megtevésében.

Jézus élete teljesen békességes élet volt. Minden nap elég volt számára a huszonnégy óra, hogy Atyjának minden akaratát megtegye. De ha úgy döntött volna, hogy azt teszi, amit maga lát jónak, nem lett volna elég az idő, és sok napja nyugtalansággal fejeződött volna be. Jézus örömmel elviselhetett minden félbeszakítást, ami érte, mert elfogadta, ahogy a felette levő mennyei Atya megtervezte az ő napi időbeosztását. Így sosem bosszankodott, ha félbeszakították. Jézus élete a mi belső életünket is teljes nyugalomba fogja hozni. Ez nem azt jelenti, hogy nem teszünk semmit, hanem hogy csak azt tesszük, ami az Atya akarata számunkra. Ekkor sokkal jobban szívügyünkké válik az Atya akaratának betöltése, mint a saját, a magunk által kigondolt célok, programok.

A lelki keresztények annyira eltökélten meg akarják tenni a „saját feltett szándékukat", hogy gyakran idegesek és nyugtalanok, ami végül némelyiküket idegi vagy testi összeroppanásba sodorja.

Jézus számára lehetetlen volt, hogy idegileg összeroppanjon, mert a belső emberében tökéletes nyugalomban volt. Azt mondja számunkra is: Vegyétek fel magatokra az én igámat, és tanuljatok példámból… és ti is nyugalmat fogtok találni lelketekben (Máté 11, 29). Ez Jézus dicsősége, amit az Isten Szent Szelleme bemutat számunkra az Igében, amiben minket is részesíteni szeretne, és azután azt általunk is bemutatni.

Az Úr a mi pásztorunk, aki juhait a nyugalom mezejére tereli. A juhok nem terveznek maguknak saját programot, és nem döntenek arról, melyik legelőre menjenek legközelebb. Egyszerűen követik pásztorukat. De ahhoz az embernek teljesen meg kell üresíteni magát a magabiztosságtól és az önvezérléstől, hogy követhesse Jézust, aki maga is alázatosan követte Atyját. De a lelki keresztények nem akarnak juhok lenni, ezért a saját értelmességük tévútra viszi őket. Az értelem egy csodálatos és nagyon hasznos ajándéka Istennek, de a legveszélyesebb ajándékká válhat, ha átveszi az életünk feletti uralmat.

Az Úr így tanította tanítványait imádkozni: „Legyen meg a te akaratod, mint a Mennyben, úgy itt e Földön is" (Máté 6, 10). Hogyan teszik Isten akaratát a Mennyben? Az angyalok ott nem futkosnak ide-oda, hogy megpróbáljanak tenni „valami jót Isten számára". Rendetlenség és káosz lenne a Mennyben, ha ezt tennék. Mit tesznek hát? Arra várnak Isten jelenlétében, hogy hallhassák, Ő mit parancsol, és azután pontosan azt teszik, amivel egyenként meg lettek bízva. Figyeljük meg Gábriel angyalnak Zakariáshoz intézett szavait: „ Én vagyok Gábriel, ki állok az Isten előtt, és bocsáttattam, hogy szóljak veled…" (Luk. 1, 19). Az Úr Jézus is így tett - Atyja jelenlétében várt, meghallgatta szavát, és azután megcselekedte akaratát.

A lelki keresztények szeretnek kemény munkát végezni, és sok áldozatot hozni, de az örökkévalóság tisztább fénye ki fogja mutatni, hogy „ők egész éjjel fáradtak és nem fogtak semmit". Azoknak pedig, akik keresztjüket naponta felvették (lelki-életüket megtagadták és halálba adták) és az Úrnak engedelmeskedtek, a hálójuk tele lesz hallal ama napon (Ján. 21, 1-6).

„… így szólt hozzá Jézus: valaki kezét az eke szarvára teszi, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára" (Luk. 9, 62). Más szavakkal: senki, aki Jézus által neki szánt munkától hagyja magát eltéríteni, nem alkalmas az Isten országára).

„Meglásd, hogy amely szolgálatot az Úrban vettél, azt betöltsed" (Kolossé 4, 17).

„Minden palánta, amit nem az én mennyei atyám palántált, kiszaggattatik" (Máté 15, 13). Nem az számít, hogy a palánták a mi szemünkben jónak tűnnek-e vagy sem, hanem, hogy ki ültette el azokat. Isten az egyedüli törvényes kezdeményezője mindennek. A Biblia ezekkel a szavakkal kezdődik „Kezdetben Isten…". Így minden tevékenységünknek is Istenből kell kiindulnia, nem a mi eszünkből, hogy örökre megmaradjon.

„Aki pedig Isten akaratát cselekszi, örökké megmarad"(1Ján. 2, 15). Minden más el fog múlni.

Tegyük fel azért magunknak a kérdést:

Én Isten akaratától indítva élek és munkálódok?

Fejezet 7

ISTEN EREJE ÁLTAL ÉLNI

„Általa van minden" (Róma 11, 36)

Ádámot a teremtésekor Isten rendkívül nagy hatalommal ruházta fel a lelkében. Minden állatnak és madárnak, amit Isten alkotott, meg tudta adni a nevét (1Móz. 2, 19). Nekünk még az is nehézséget ad, hogy csak megjegyezzünk valamennyit e sok ezer névből. Ádám mindegyiknek más nevet adott. Ez Ádám lelke hatalmának csak egy jele. Istennek az volt a szándéka, hogy Ádám ezekkel az erőkkel mindig Tőle függve bánjon. De ő azt választotta, hogy Istentől függetlenül bánjon velük, és miután ez a végzetes választás Édenben megtörtént, elkezdett a maga lelke által élni.

Szükséges kellően ismernünk a Szent Szellem ereje és a lelki erő közti különbséget, hogy különbséget tehessünk lelki és szellemi tevékenység közt, és elkerülhessük, hogy becsapjanak a Sátán hamisítványai, utánzatai.

Vegyük most szemügyre azt a területet, ahol az emberi lelki erőt manapság elterjedten használják - a gyógyítás területét.

Főleg a 19. század óta kezdte a tudomány egyre jobban felfedezni az emberi elme borzasztó nagy erőit. A hipnotizálás tudománya nagy haladást ért el, és bámulatos látni, mi lehetséges a mentális képességek által. Számos helyen a hipnotizálás elveit most behozzák a kereszténységbe is „a Szent Szellem ajándékai" címkével ellátva.

Nem a Szent Szellem valódi ajándékainak megvetéséről szólunk, amik mindig a gyülekezet építését és Isten dicsőségét szolgálják. A hamisítványokról szólunk, amik látszólag bármennyire hasonlóak is az eredetihez, de az ember egyéniségének kiemelését, dicsőítését, és a saját birodalmának építését és anyagi, pénzbeli gyarapodását szolgálják!

Sok minden, amit manapság mind a keresztény, mind a nem-keresztény „hittel-gyógyítók" isteni gyógyításnak tüntetnek fel, pusztán az emberi elme ezen erőinek a használata - meggyőzni valakit, hogy meggyógyult, még akkor is, ha a tünetek csak fennállnak. Mivel a betegségek nagy százaléka ma pszichoszomatikus (azaz lelki eredetű testi betegség), ezért a „pozitív gondolkodás" és a betegséghez való megváltoztatott hozzáállás valóban gyakran eredményezhet testi gyógyulást. De ez csak a test és az elme természetes törvényszerűségei működésének az eredménye. Ez egyáltalán nem természetfeletti gyógyulás.

Jézus még ma is meggyógyít embereket csoda útján, nem pedig ilyen pszichológiai trükkökkel. Ahol valóban megjelenik a gyógyítás ajándéka, ott nincs mentális erőlködés a hitre bírásra - mert a hit Isten ajándéka, és Igéjének ígéretein alapszik, nem pedig a „pozitív gondolkodás" terméke.

A hipnózis alapelveinek alkalmazásával (még akaratlanul is) lehet az embereknek bizonyos fokig mások fölött hatalmuk, amit Isten sosem szánt nekik, hogy legyen. Ezt bizonyos „keresztény körökben" tévesen az illetőben levő Szent Szellem hatalmának tartják.

Komoly veszélyei vannak annak, ha lelki erőinket Istentől függetlenül fejlesztjük. Isten azért adta ezeket az erőket, hogy azokat engedjük át neki, hogy Ő kezelje.

Jézus így élt. Halálba adta a lelke életét és megtagadta, hogy az ő emberi lelke erői által éljen. Helyette Atyjától való teljes függőségben élt, és folyvást a Szent Szellem erejét kereste mind életéhez mind szolgálatához.

Már láttuk, hogy Jézus gyakran visszavonult a pusztába hogy imádkozzon, (Luk. 5:16). A keresztre feszítést megelőző napokon is nappal tanított a templomban, majd éjszakára visszavonult az olajfák hegyére - kétségtelenül azért, hogy legyen bővebb ideje zavartalanul imádkozni (Luk. 21. 37-38).

A hit által élni: ennyire szüntelenül az Atyától való függőségben élni.

Csak ami Isten ereje által készült el, az örökkévaló. Minden más el fog pusztulni. A Biblia azt az embert, aki Istentől való függésben él, ahhoz a fához hasonlítja, amelyik a táplálék megnyeréséért gyökereit a folyóig bocsátja le (Jer. 17, 7-8). Ez egy kép arról, hogyan élt Jézus: állandóan a szellemi erőforrásáig hatolva - a Szent Szellem által, Isten folyama által.

Jézus kísértések feletti győzelme nem emberi eltökéltség eredménye volt, hanem azért győzött, mert az Atyától nyert erőt, percről-percre. Az önmegtagadás útja, amit Jézus bemutatott és tanított, nem az, amikor a lélek megpróbál önmagán uralkodni. Nem. Ez buddhizmus és jóga, és annyira különbözik az Írás tanításától, mint a pokol a Mennytől.

Jézus azt tanította, hogy emberi lényként nekünk nincs meg a hatalmunk ahhoz, hogy úgy éljünk és úgy szolgáljuk Istent, ahogy kellene. Azt mondta, hogy önellátásra képtelen szőlővesszőkhöz vagyunk hasonlók, amiket teljesen a szőlőtőkéből szállított életnedv tesz gyümölcstermővé (Ján. 15, 4-5). „Nélkülem semmit sem cselekedhettek" - mondta. Így az, amit mi a Szent Szellem segítsége nélkül érünk el, az nem számít semmit.

Ezért létfontosságú szükséglet beteljesedni Szent Szellemmel - folyamatosan (Ef. 5, 18).

Jézus teljes és felkent volt Szent Szellemmel (Luk. 4, 1, 18) és a Szent Szellem erejében élt és munkálódott Atyja számára. De ez csak azért volt lehetséges, mert Ő, emberként, szegény volt szellemben.

Jézus tudatában volt annak az emberi keret gyengeségének, amit felvett. Ezért állandóan kereste az alkalmat, hogy egyedül lehessen és imádkozhasson. Valaki mondta: ahogyan a turisták, amikor egy városba érnek, igyekeznek jó szállodákat keresni, és megnézni a nevezetességeket, úgy Jézus meg magányos helyeket keresett, ahol imádkozhatna.

Ő a kísértés legyőzéséhez való erőt kereste, és hogy ehhez halálba adja lelkét. Senki sem volt annyira tudatában a hús nagy erőtlenségének, mint Jézus, és ezért kereste annyira az Atya orcáját a megsegítésért, mint még soha senki más. Ő „hangos kiáltással és könnyek közt" könyörgött hústestben töltött napjaiban. Ennek eredménye az volt, hogy Őt az Atya nagyon megerősítette, sokkal jobban, mint bárki mást. Ezért Jézus sosem vétkezett, és sosem élt a maga lelke szerint (Zsid. 4, 15; 5, 7-9).

Nincs-e annak jelentősége, hogy az evangéliumokban 25-ször van említve Jézussal kapcsolatban az „imádkozni" vagy az „ima" szó? Ebben rejlik az ő életének és munkásságának titka!

Jézus nem csak életének nagy eseményei előtt imádkozott, hanem utána is. Miután 5000 embert csodálatos módon ellátott eledellel, visszavonult a hegyekbe imádkozni. Kétségtelenül azért, hogy az elvégzett munka fölötti büszkeség vagy önelégültség kísértésével szemben védve legyen, és hogy megújítsa erejét azáltal, hogy Atyjára vár (lásd Ézs. 40, 31). Mi többnyire csak egy fontos feladat előtt szoktunk imádkozni. Pedig utána ugyanolyan fontos, mint az Úrért való tennivaló előtt. De ha belső állapotunkban felnőnénk oda, hogy Jézushoz hasonlóan az Atya elé járulnánk, miután befejeztük a feladatunkat, akkor megőriznénk magunkat a büszkeségtől, és így felkészülhetnénk az Úrért való még nagyobb dolgok elvégzésére.

Jézus minél elfoglaltabb volt, annál többet imádkozott. Voltak alkalmak, amikor nem volt ideje enni, sőt pihenni sem, de az imádkozásra mindig fordított időt (Márk 3, 20; 6, 31,33,46). Tudta, hogy mikor aludjon, és mikor imádkozzon, mert engedelmeskedett a Szent Szellem szavának.

A hatékony ima előfeltétele: a szellemi szegénység. Az ima az emberi tehetetlenség kifejezője. Hogy az fontos legyen, és ne váljon szertartásos dologgá, az szükséges, hogy állandóan tudatában legyünk az emberi eszközök, erőforrások elégtelenségének, mind a keresztény életre, mind az Isten szolgálatára nézve.

Jézus folyton küzdött imában az Istentől való erőért, és sosem lett cserbenhagyva. Ezért vihetett véghez az imádság által olyan dolgokat, amiket semmilyen más úton nem tehetett volna meg.

Akinek nagy az önbizalma, az a „hústest erejére" támaszkodik a bűn fölötti győzelem eléréséhez. Az ilyen embernek össze kell roppannia ahhoz, hogy megismerhesse Isten győzelemre vivő erejét. Ezért Isten megengedi neki, hogy ismételten vereséget szenvedjen, hónapról-hónapra, míg eljut a nulla pontig és beismeri tehetetlenségét. Csak azután tölti ki rá Isten a kegyelemnek Szellemét, és vezeti őt egy győzelmes életbe, és Isten dicsősége kezd nyilvánvalóvá lenni élete által.

Amikor erőtlenek vagyunk, akkor vagyunk erősek (2Kor. 12, 10).

Ábrahám természetes erejében nemzette Izmaelt, de Isten nem fogadta el Izmaelt, hanem kérte Ábrahámot, hogy küldje el őt (1Móz. 17, 18-21; 21, 10-14). Amikor Krisztus ítélőszéke előtt bemutatjuk jó szándékú erőfeszítéseinket, amiket ima vagy Istentől való függéség nélkül, emberi képességeink által végeztünk, akkor Ő nekünk is azt fogja mondani, hogy azok elfogadhatatlanok. Mint fa, széna és pozdorja, hamuvá válnak.

Csak az fog megmaradni, ami „Isten ereje" által készült.

Amikor Ábrahám eljutott oda, hogy már tehetetlen volt - amikor természetes képessége a gyermeknemzésre abbamaradt - akkor született Izsák, isteni erő által, és ez a fiú elfogadható volt Isten előtt.

Isten előtt egy Izsák többet ér ezer Izmaelnél. Egy gramm arany értékesebbnek bizonyul, mint egy kilogramm fa - miután mindkettőt tűzpróbának vetik alá. A Szent Szellem erejében végzett kevés messze értékesebb, mint a saját erő által végzett sok.

A saját jótetteink és a saját erőfeszítéseink, az Úr szolgálatára, mindig csak szennyes ruhák lesznek - a megtérés előtt és után is. De a hit általi igazságosság, azaz a hit általi igaz cselekedetek, amiket a szent Szellem munkált bennünk, adják meg a formáját a mi menyegzői ruhánknak a Bárány menyegzőjének napján (Jel. 19, 8). Micsoda különbség - vagy egy szennyes rongy, vagy egy gyönyörű menyasszonyi ruha! Minden attól függ, hogy életünket a saját lelki-erőnkből vagy Isten ereje által éltük-e le.

Jézus szolgálata is a Szellem ereje által történt. Ő nem vette a bátorságot, hogy elkezdje a prédikáló szolgálatot anélkül, hogy először fel lett volna kenve rá a Szent Szellem által. Harminc éven át élt már tökéletes szentségben a Szellem ereje által, úgy hogy az Atya tanúsíthatta, „Ez ez én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm" (Máté 3, 17). És mégis szüksége volt, hogy a szolgálatra fel legyen kenve a Szellem által. És így miközben imádkozott a felkenetéséért, az meg is történt (Luk. 3, 21-22). És mivel szerette az igazságosságot és gyűlölte a bűnt, jobban, mint bárki, aki valaha is élt, ezért sokkal bővebben kenetett fel, mint bárki más (Zsid. 1, 9). Az eredmény: szolgálata által az emberek megszabadultak a Sátán fogságából! Ez volt a fő célja és az elsődleges kifejezője felkenetésének (lásd Luk. 4, 18; Csel. 10, 38).

Isten művét nem az emberi tehetségek és képességek munkálják. A természet szerint nagyon tehetséges emberek, ha megtérnek, többnyire azt gondolják, hogy most felhasználhatják értelmi és érzelmi képességeiket arra, hogy általa másokat Istenhez vigyenek.

Sok keresztény ráadásul összetéveszti az ékesszólását, logikáját és jó kifejezőkészségét a Szent Szellem erejével. De ezek csak a lélek erői, és akadályokká válnak Isten szolgálatában, ha közülük bármelyiket is támaszunkká tesszük. Az ember lelki ereje által végzett munka sohasem lehet örök. El fog pusztulni, ha nem ez időben, akkor a Krisztus ítélőszéke előtt.

Jézus mentes volt attól, hogy ékesszólással vagy érzelmi ráhatással fordítsa az embereket Isten felé. Ő tudta, hogy minden ilyen lelki erővel megtett munka csak a hallgatósága lelkéig érne el, és szellemileg soha nem segítene nekik. Ezért nem is tartott semmiféle zenés összejövetelt, hogy embereket vonzzon Istenhez.

Nem játszott hallgatóságának érzéseivel és nem hergelte fel lázas izgalomig őket, hogy aztán arra kérje őket, hogy adják át magukat Istennek. Nem tett ilyet. Ezek egyikét sem használta, se más lelki módszereket, amik annyira gyakoriak a mai evangélistáknál és prédikátoroknál. Nem alkalmazott érzelmi és más lelki felhangolást az emberek befolyásolására. Ezek a politikusok és az üzletemberek módszerei. És ő egyik sem volt.

Ő az Úr szolgájaként teljesen a Szent Szellemre hagyatkozott minden tevékenységében. Ez eredményezte azt, hogy akik Őt követték, maguk is egy mély Istenben való életre jutottak el.

Jézus nem használta fel lelki erejét mások manipulálására, hogy azok is őszerinte gondolkozzanak. Soha sem szállt rá másokra. Mindig megadta a szabadságot másoknak, hogy visszautasítsák őt, ha ők úgy döntenek. A lelki keresztény vezetők erős személyiségük által uralkodnak a nyájon és munkatársaikon. Az emberek félelemmel vegyes tisztelettel alávetik magukat az ilyen vezetőknek, bálványozzák őket és minden szavuknak engedelmeskednek.

Sokan gyűlhetnek egy ilyen vezető köré, és még egységben is lehetnek, de ez csak a vezető iránti rajongás egysége. Az ilyen vezetők ráadásul azzal áltathatják magukat, hogy azt gondolják, az, amijük van, a Szent Szellemnek az ereje, mert nem képesek különbséget tenni a lélek és a szellem közt. A követőik is hasonlóan meg vannak tévesztve. De az ítélőszék tisztázó fénye fel fogja fedni, hogy mindez emberi lelkierő volt, és akadályozta Isten valódi munkáját.

Politikai és nem keresztény vezetőknek is vannak ilyen emberi karizmáik, és képesek egyéniségük, szónoklatuk, zenéjük, és más adottságaik ereje által nagy tömegeket vonzani.

Jézus nem ilyen volt. Egy keresztény se legyen ilyen. Féljünk hát a lelki erőnk alkalmazásától, mert ez Istennek az ember számára adott törvény megszegése, és nem segítség, hanem akadály az ő szolgálatában.

A lelki erő eredményezhet egy felszínes változást másokban és létrehozhatja az isteni élet formáját bennük, de nem fog meglenni az Istennek való mély odaszentelés, se a bűn fölötti győzelem a magánéletükben.

Egy igazán szellemi munka sohasem készülhet el az emberi lélek ereje által, hanem csak a Szent Szellem ereje által. Jézus tudta ezt, és így állandóan halálba adta a lelki erejét. Ezért volt képes mély és maradandó munkát végezni azokban, akik követték Őt abban a nagyon rövid időszakban.

Sosem erőltette a maga személyét másokra, sosem zsarnokoskodott valaki fölött, és sosem félemlítette meg vagy gyűrte maga alá az embereket beszédmódjával vagy intellektuális képességeivel. Sosem hatást akart kelteni az emberekben, hanem segíteni igyekezett rajtuk.

A lelki keresztények jobban érdekeltek mások lenyűgözésében, semmint segítésében. A lelki keresztény vezetők nem tudják az igazi gyülekezetet építeni, mert az embereket maguknak egyesítik, nem pedig Krisztusnak, a Főnek.

Azoknak, akik természet szerint nagy lelkierővel rendelkeznek, nagy félelemmel és rettegéssel kell szolgálniuk az Igével, ahogyan Pál is tette (1Kor. 1-5), nehogy az őket hallgatók hite a szólónak a bölcsességén alapuljon, hanem inkább az Isten erején.

Jézus mindenkor tudatában maradt emberi gyengeségének. Azt mondta „A Fiú semmit sem tehet magától" (Ján. 5, 19). Ez volt az oka az ő intenzív ima-életének. Az Atya ezért végezhette el minden munkáját Jézusban (Ján. 14, 10).

Ez az Istentől függő beállítottság az, ami minket meg fog őrizni annak a használatától, amit Isten megtiltott, és amit Jézus mondott, hogy gyűlöljük meg - a saját lelkünk életét és annak erőit. És akkor a Szent Szellem az Úr dicsőségét rajtunk keresztül is nyilvánvalóvá teheti.

Ha hit által élünk (az Úrtól való függőségben), és cselekedeteink a hitnek cselekedetei, akkor fogunk valóban arannyal, ezüsttel és drágakővel építkezni.

És így tegyük fel magunknak a második kérdést:

Én Isten ereje által élek és munkálódok?

Fejezet 8

ISTEN DICSŐSÉGÉRE ÉLNI

„Őrá nézve van minden" (Róma 11, 36)

Isten az Alpha és az Ómega, a kezdet, és a vég, az első és az utolsó. És mivel mindennek, ami örök természetű, Őbenne van az eredete, így azok a teljességüket is Őbenne érik el.

Isten minden dolgot dicsőítésére teremtett. Nem azért, mert önzően dicsőítésünkre vágyott. Ő teljes önmagában, és nem szorul semmire, amit fel tudunk ajánlani neki, ami növelhetné a teljességét. Azért hívott el bennünket arra, hogy dicsőségére éljünk, mert ez által lesz nekünk részünk a legfőbb jóban. Másképp énközpontúak és boldogtalanok lennénk.

„Őreá nézve" - Őfelé fordulva lenni - ez egy olyan törvény, amit Isten beleépített a teremtésbe. Ezt a törvényt csak szabad akarattal rendelkező erkölcsi teremtmények szeghetik meg. Az élettelen teremtés örömtelve engedelmeskedik a Teremtőjének és dicsőíti Őt. De Ádám engedetlen volt, áthágta ezt a törvényt, és látjuk a következményeket az emberiség nyomorúságában.

Abban az imában, amiben az Úr tanította tanítványait imádkozni, a legelső kérés így hangzik: „Szenteltessék meg a Te neved". Ez volt Jézus szívének a legfőbb vágya. Úgy imádkozott: „Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet" és a kereszt útját választotta, mert ez volt az Atya dicsőségére (Ján. 12, 27-28). Egy határtalan vágy vezérelte az Úr Jézus életét - az Atya dicsőítése.

Minden tette az Atyát dicsőítette. Az ő életében nem volt olyan felosztás, hogy ez szent, emez meg világi. Minden szent volt. Amikor ácsként székeket és padokat készített ugyanúgy Isten dicsőségére tette, mint amikor tanított és betegeket gyógyított. Számára minden nap egyformán szent volt. Pénzt kiadni a napi megélhetésre ugyanolyan szent volt, mint pénzt adni a szegények megsegítésére.

Jézus mindig teljesen nyugodt szívvel élt, mert csak az Atya dicsőségét kereste és csak azzal törődött, hogy mindenben egyezzen az Atyja akaratával. Ő az Atyja színe előtt élt és nem érdekelte az emberi tisztelet és dicsőítés.

„Aki magától szól, a maga dicsőségét keresi", mondta Jézus (Ján. 7, 18).

A lelki keresztény - bármennyire is úgy tesz, mintha Isten dicsőségét keresné - valójában, mélyen belül, a saját dicsősége érdekli. Jézus viszont sohasem kereste a maga dicsőségét.

Ami az ember okosságából származik, és emberi találékonyság és tehetség által készül, az mindig az ember dicsőítésével fejeződik be. Ami a lélekből indul ki, az a teremtményt fogja dicsőíteni.

De az örökkévalóság koraiban a Mennyben vagy Földön nem lesz semmi, ami valamelyik embert tiszteli és dicsőíti.

Minden, ami túléli az időt és bemegy az öröklét kapuján, az az, ami Istentől, Isten által és Istenre nézve van.

Ez az indítéka minden olyan cselekedetnek, ami Isten előtt értékes és valóságos cselekedetnek számít.

Fontos, hogy mit teszünk, de sokkal fontosabb, hogy miért tesszük.

Láttuk, hogy Jézus várt az Atyjára, hogy megkaphassa az ő elgondolását. Az Atyától várta ennek a tervnek a véghezviteléhez az erőt is, hogy Atyjának minden akaratát Isten erejében vigye véghez. De ez még nem volt minden. Ahogyan az előző fejezetben láttuk, Jézus valamennyi nagyobb eredményre jutása után imádkozni ment - hogy a dicsőséget Atyjának adja. Munkája gyümölcsét áldozati ajándékként Atyjának ajánlotta fel. Nem kereste a maga dicsőségét, de el sem vette, amikor dicsőséget adtak neki (Ján. 5, 41; 8, 50). Amikor pedig mindenütt elterjedt a híre, Ő visszavonult a pusztákba, hogy Atyját dicsőítse (Luk. 5, 15-16). Eltökélt volt benne, hogy ezt a dicsőséget Ő nem érinti.

Ennek a beállítottságnak - amit mindig megtartott - az eredménye volt az, hogy Jézus földi élete végén őszintén mondhatta Atyjának: „Én dicsőítettelek Tégedet a Földön" (Ján. 17, 4).

Ő azért jött a Földre, hogy mint ember az Atyát megdicsőítse. Életében minden nap ez a cél volt a szeme előtt. Nagyon könyörgött azért, hogy az Atya megdicsőíttessék, bármibe kerül is az neki. Végül pedig meghalt, hogy az Atya tiszteltessék, magasztaltassék és dicsőíttessék a Földön, ahogyan a Mennyben.

Pál azt mondja, hogy a tűz általi megpróbálás napján (1Kor. 3, 13) mindenki munkájáról ki fog derülni, hogy miért tette és, hogy megmarad-e (1Kor. 4,5). Az Úr azon a napon majd felfedi és megvizsgálja az indítékokat, a szándékokat.

A lelki szolgálat esetén az én emelkedik ki és az emberek figyelme Isten helyett ránk terelődik. Sokan jönnek, hogy hallgassanak bennünket, hatásunk alá kerülnek, és megint eljönnek, hogy hallgassanak bennünket, és tisztelettel vannak irántunk és jókat mondanak rólunk. Amikor elhagyjuk azt a helyet, visszaesnek korábbi állapotukba. A sok meghallgatott prédikáció nem változtatott rajtuk. Egy ember munkájának igazi tesztje halála után - miután már nincs köztük - mutatkozik meg azoknak az állapotán, akiknek szolgált. Azután lesz nyilvánvalóvá, hogy szolgálata lelki vagy szellemi volt-e.

Minden munka, ami másokat magunkhoz von, fának, szénának és pozdorjának fog bizonyulni az utolsó napon, mert az csak embert dicsőített.

Jézus szolgálata szellemi volt. Ezt az bizonyítja, hogy akiket hátrahagyott (habár kevesen voltak) szintén szellemi emberekké váltak, nem pedig lelkivé. Az ő dicsőségének kifejezéséhez nekünk is az Ő nyomdokaiban kell járnunk.

A lelki szolgálat és élet előkészíti az utat az Antikrisztus, a teljesen lelki ember, megjelenésére és világszerte való elfogadására, aki a többiek fölé fogja magát emelni és a tömegeket magához vonja, amihez még csodatevő erőket is felhasznál (2Thessz. 2, 3-10).

Az emberek figyelmének magunkra és munkánkra való irányítása ezért az Antikrisztus szellemének a lényege. Az emberek lelkiismerete felett hatalmat gyakorolni, annyira, hogy megmondjuk nekik, mit tehetnek, hova mehetnek, - ez lelki. A másoknak való tanácsadás, az szellemi dolog. De a rajtuk való uralkodás, az lelki dolog.

Jézus sosem kényszerítette rá valamelyik követőjét, hogy valamit megtegyen. Ő tiszteletben tartotta azt a döntési szabadságot, amit Isten az embereknek adott.

És így Ő minden embernek szolgája volt, és szolgálta őket nem pedig parancsolgatott nekik.

Könnyű uralkodóként és nem szolgaként prédikálni (2Kor. 4, 5). A saját lelkierőnkkel rákényszeríthetjük másokra nézeteinket. Ez azt eredményezi, hogy az emberek rabszolgáinkká válnak.

Az, aki buzgó és nincs tudatában nagy emberi lelkierejének, még csak fel sem fogja, hogy ő az embereket magának nyeri meg, nem pedig Krisztusnak. Isten munkája nem emberi erővel és hatalommal, hanem az Úr Szelleme által készül el. És az Úr Szellemének egyik jele a szabadság (2Kor. 3, 17) - az egyenként megnyert teljes szabadság.

Gondoljuk meg, hogyan viselkedik egy szolga a házban. Nem jön be előkelően és nem mondja meg az asztalnál ülőknek, hogy mi a tennivalójuk, hanem csendesen felszolgál, azután szerényen visszahúzódik a konyhába. Hányan készek így szolgálni az Úrnak?

Valaki azt mondta: „A szolgának csak egy valami fölött van joga uralkodni, a saját húsa fölött. Amennyire uralkodik a húsa fölött, annyira tudhat másokat előre segíteni a Szellem szerinti életben. Egy szellemi szolga csak azzal az erővel szolgál, amit Isten adott neki. És ez az erő csak mások szükségeinek szolgálására adatott számára. Ha azonban arra használjuk ezt a hatalmat, hogy zsarnokoskodjunk egy személy fölött, és valamire kényszerítsük őt, kedvetlenné válhat és végül a saját útjára térhet. Egy szolga feladata az, hogy segítse a lelkeknek Istennel való élő kapcsolatát, Aki mindenkiben mindent kimunkál (1Kor. 12, 6), nem pedig az, hogy önmagához kösse a lelkeket".

Jézus olyannyira kereste Isten dicsőségét, hogy arra is teljesen kész volt, hogy apostolai számára annak az útját is egyengesse és elkészítse, hogy ők őutána majd valami nagyobbat is tegyenek, mint Ő tett (Ján. 14, 12). Ez a nagyobb dolog kétségtelenül annak a Gyülekezetnek a felépítése volt, amelyben a tagok olyan egyek lesznek, ahogyan az Atya és a Fiú egyek (Ján. 17, 21-23). Jézus Földön létében még csak két tanítványa sem tudott úgy egy lenni, ahogyan az Atya és a Fiú egy. Mindegyik a saját előnyét kereste. Pünkösd után azonban tanítványai közül sokan egyé lettek, ahogy ezt Jézus epedve vágyta. Ez volt a nagyobb dolog.

Jézus előkészítette mások számára az utat, hogy ezt a nagyobb dolgot megtegyék. Meghalt és letette az alapot, tanítványai pedig építettek rá.

Jézusban nem volt önérdek. Nem számított neki, ha valaki más kapott elismerést azért, amit Ő tett, feltéve, hogy az Atya dicsőíttetett azáltal.

Ennek a szellemnek kell minket is megeleveníteni, ha a Gyülekezetet, a Krisztus testének életét akarjuk szolgálni ma, és építeni akarjuk azt a Krisztusban való növekedés mértékének teljességére.

Jézus oly teljesen az Atya színe előtt élt csupán, hogy nem foglalkozott azzal feltámadása után, hogy igazolja magát azok előtt, akik megfeszítették. A világ és a zsidó vezetők szemében Jézus szolgálata teljes kudarccal végződött. Ha Jézus lelki lett volna, akkor arra vágyott volna, hogy visszamenjen, és megjelenjen feltámadása után ezeknek a vezetőknek, hogy zavarba essenek, Ő pedig igazolva legyen. De nem tette ezt. Feltámadása után csak azoknak jelent meg, akik hittek Őbenne.

Az Atya ideje Jézus igazolására még nem jött el - Jézus pedig kész volt várni. Ennek ideje még mindig nem jött el.

Jézust még mindig félreértik a világban, és a legtöbb ember úgy fogja föl, hogy Jézus élete kudarc volt. Életét (mint ember) „szégyenszemre" egy jászolban kezdte, és egy lealacsonyító halállal végezte a kereszten két legromlottabb bűnöző közt. És ez volt az utolsó kép, amilyennek Őt ez a világ látta. Jézus készen állt arra, hogy az emberek előtt kudarcot vallottnak nézzen ki, ha azzal Atyját dicsőíti meg. Jézus nem úgy élt és szolgált, hogy az emberek felnézzenek rá. Ezért egy nap majd az Atya fogja Őt igazolni nyilván láthatóan nagy dicsőséggel és méltósággal, és azon a napon minden térd meghajol előtte és minden nyelv vallást tesz róla, hogy Jézus Krisztus Úr - de még az is az Atya Isten dicsőségére fog lenni (Fil. 2, 11).

A harmadik kérdés, amit fel kell tennünk magunknak, ez:

Én kizárólag Isten dicsőségére élek és munkálódok?

Fejezet 9

A KRISZTUS MENYASSZONYA

A Szentírás utolsó oldalain találjuk a Szent Szellem munkájának eredményét - a Krisztus menyasszonyát. Meglátjuk a Sátán munkájának, a hamisítványnak eredményét is - a parázna egyházat.

„És láttam a szent várost, az új Jeruzsálemet… mint egy felékesíttetett menyasszonyt… leszállni a Mennyből Istentől… telve volt Isten dicsőségével, és fényessége hasonló volt a legdrágább kőhöz, olyan volt, mint a kristálytiszta jáspiskő" (Jel. 21, 2, 10-11 -Living fordítás) - írja János.

De mielőtt János megnyerte ezt a dicsőséges látomást Krisztus menyasszonyáról, már kapott látomást a paráznáról - a szellemi házasságtörő nőről, aki azt állította, hogy szereti Istent, de valójában e világot szerette (Jak. 4, 4). Ez a hamis kereszténység, amelyik az istenfélelemnek csak a látszatával bír (tantételekkel), de nem az erejével (nem az isteni élettel) (2Tim. 3, 5).

„És láttam egy asszonyt… a nagy Babilont, a Föld paráznáinak anyját… És (az angyal) kiáltott teljes erejéből, ezt mondva, „Leomlott, leomlott a nagy Babilon!… látják égésének füstjét… Az ő égésének füstje felszáll örökkön örökké" (Jel. 17, 3, 5; 18, 2, 9; 19, 3) - írja János.

Az ellentét szembetűnő. Míg a menyasszony az ítélet tüzét ragyogó, értékes drágakőként kiállja, a parázna teljesen hamuvá redukálódik, égésének füstje felszáll az égig, mert mulandó anyagból épült fel.

Jeruzsálem, a menyasszony, és Babilon, a parázna, két rendszer. Az egyik Istentől van, a másik pedig földi, lelki, démoni (Jak. 3, 15 - szó szerint fordítva).

Nézzük meg először Babilont.

Babilon, Bábel tornyával együtt, emberi elgondolásból, emberi erővel és ember dicsőségére épült.

„Azt mondták egymásnak" ( EMBERTŐL eredő)

„gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot" (EMBER ÁLTAL)

„szerezzünk magunknak nevet" (EMBERNEK) (1Móz. 11, 3-4).

Sok évvel később Nabukodonozor felépítette Babilont, a nagy világbirodalom fővárosát, és amikor egyik nap végig nézett rajta, ő is hasonlóképpen szólt:

„Ez az a nagy Babilon, amit én építettem" (EMBERTŐL eredő)

„hatalmam ereje által" (EMBER ÁLTAL)

„ékességemnek dicsőségére" (EMBERNEK) (Dán. 4, 27).

A bábeli toronyépítés ítélettel ért véget. Nabukodonozor dicsekvése is Isten azonnali ítéletét hozta rá (Dán. 4, 28-30). Mindennek, amit emberi bölcsesség és emberi erő ember dicsőségére hozott létre, szintén az Isten ítélete vet véget. Amit az ember lelki ereje old meg, hoz létre, az el fog pusztulni, még akkor is, ha „keresztény műnek" hívják.

„Babilon széles kőfala a földig le fog omlani és magas kapui tűzben fognak elégni; tehát a népek (a keresztény munkások?) hiába dolgoztak, munkájukat a tűz el fogja pusztítani!" (Jer. 51, 58 - Living fordítás).

Jeruzsálem viszont Isten városa (Zsid. 12, 22). Az ó szövetségben ez az a hely volt, ahol Isten temploma volt. Jeruzsálemnek, Isten hajlékának eredete a sátortemplomban volt, amit Mózes épített (2Móz. 25, 8).

A sátortemplom pontosan Isten terve szerint készült:

„Mózes mindent úgy tett, ahogy az Úr megparancsolta neki" (2Móz. 40, 16). (ISTENTŐL eredő)

Isten ereje által felruházott emberek építették. „Név szerint elhívtam Bezalélt… és betöltöttem őt Isten Szellemével (2Móz. 31, 1-5). (ISTEN ÁLTAL)

Isten dicsőségére épült: „Az Úr dicsősége betöltötte a hajlékot" (2Móz. 40, 34). (ISTENNEK)

Aminek eredete Istenben van, ami Isten ereje által Isten dicsőségégére készült el, egyedül az fog örökre megmaradni. Ez túl fogja élni a tüzet, miközben izzik, mint egy drágakő, mert aranyból, ezüstből és drágakövekből épült.

Ha a Szentírás kezdő lapjait összevetjük a befejező oldalaival, azt láthatjuk, hogy a két fa (az élet fája valamint a jó és gonosz tudásának fája) végkifejletre két rendszert hozott létre - Jeruzsálemet és Babilont. Amelyik valóban a Szellemtől született - Istenből, Isten által és Istennek - az örökre megmarad; ellenben amelyik a hústól született - embertől, ember által és embernek - az elpusztul.

Mózes első könyvének eleje és Jelenések könyvének vége közti időben élünk. És tudva vagy tudatlanul a két rendszer valamelyikében vagyunk és tevékenykedünk. Az egyik határozottan Istent magasztalja és dicsőíti, a másik viszont az embert dicsőíti és magasztalja. Az egyik Krisztust követi, a másik Ádámot követi. Az egyik Szellemben él, a másik a húsban és a lélekben él.

Mind Jézus, mind Ádám hallotta Isten szavát - a különbség valójában abban rejlett, hogy az egyik engedelmeskedett, a másik nem engedelmeskedett. Így van ez Jézus beszédének hallgatóival is, ahogy mondta: Az egyik engedelmeskedik, és kősziklára épít, mozdíthatatlan örökkévalóságra, míg a másik hallgatja bár, de nem engedelmeskedik, és így fövenyre épít, ami végül leomlik (Máté 7, 24-27).

Ez a két ház Jeruzsálem és Babilon.

Vannak ma is olyanok, akik valóban megigazultak hit által és bejutottak az új szövetségbe, elpecsételve Jézus vére által, és követik is Jézust egy Isten akarata iránt engedelmes életben (ahogy az kiváltképp Máté 5-7 részekben a hegyi beszéd tanításában le van írva). Ezek kősziklára építkeznek, és Jeruzsálemhez tartoznak. Az embernek csak meg kell vizsgálnia magát Máté 5-7 rész fényében, hogy megtudja, közéjük tartozik-e vagy nem.

És akkor vannak még a többiek (a túlnyomó többség), akik bár hallják a hegyi beszéd tanítását, de a megigazulásról, hitről és kegyelemről hamis felfogásuk van, hamis biztonságban élnek, nem törődnek azzal, hogy engedelmesek legyenek Jézus beszédének, így fövenyre - ami Babilon - építenek, és a végén örökre elvesznek.

Ők a maguk szemében „keresztények", eljárnak rendesen a „gyülekezetbe", olvassák a Bibliát. Az egyetlen problémájuk az, hogy nem engedelmeskednek Jézus beszédének, ezért nem is üdvözülhetnek, mert ez azoknak van megígérve, akik hallgatnak rá és engedelmesek is neki (Zsid. 5, 9). A hitük nem valódi, mert nem követik azt az engedelmesség cselekedetei, hogy a hit el is érje a célját (Jak. 2, 22, 26).

Ők még Ádámban vannak, őt követik Isten kijelentett akaratával szembeni engedetlenségükben, de meg vannak róla győződve - mert a Sátán becsapta őket - hogy ők „nem fognak meghalni" (1Móz. 3, 4), mert ők „elfogadták Krisztust". Így hamis biztonságban élnek Babilonban.

Viszont akik Jézusban vannak, azoknak az az ismertetőjele, hogy úgy járnak, ahogy Jézus járt (1Ján. 2, 6), azaz Isten akarata iránti engedelmességben. Ők az atyjafiai és nőtestvérei Krisztusnak (Máté 12, 50) és részesei Jeruzsálemnek.

Jézusnak a hegyi beszéd végén elmondott példázatában a legfigyelemreméltóbb, hogy mind a bölcs mind a bolond ember háza állt egy ideig - ahogy ma Jeruzsálem és Babilon is még áll - míg el nem jött az eső, az árvíz és a szelek. Miközben a bolond ember csak a házának a kinézetével törődött (az emberek előtti látszattal), a bölcs ember sokkal inkább az alappal törődött (elsősorban az Isten színe előtti, a szívben elrejtett élettel).

De amikor eljött az eső és az árvíz (az Isten ítélete), legelőször is az alap lett próbára téve.

„Mert itt az ideje, hogy elkezdődjék az ítélet az Isten házán. És ha rajtunk kezdődik, mi lesz a végük azoknak, akik engedetlenek az Isten evangéliumának? És ha az igaz ember is alig menekül meg, milyen esélye lesz az istentelen és bűnös embernek?" (1Pét.4, 17-18 - Berkeley fordítás).

„Nem mindenki, aki ezt mondja nekem: „Uram, Uram", megy be a mennyek országába, hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Ama napon sokan fogják nekem mondani: „Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, és nem a te nevedben űztünk-e ki démonokat, és nem a te nevedben cselekedtünk-e meg sok csodát?" És akkor vallást fogok tenni nekik: Soha nem ismertelek titeket (mert aki vétkezik, nem ismeri Őt - 1Ján. 3, 6), távozzatok tőlem, ti gonosztevők (Istennek engedetlenek)" (Mát. 7, 21-23).

Figyeljük meg, hogy sokan lesznek, akik kereszténynek tartják magukat a saját értelmük szerint (amennyiben Jézust „Uram"-nak nevezik) és a saját érzelmeik szerint (amennyiben Jézust „Uram, Uram!"-nak nevezik), holott nem adták át magukat, hogy életükben Isten akaratát tegyék. Őket az Úr elveti, mint ismeretleneket.

Jeruzsálem megkülönböztetett jellemzője a szentség. Így van nevezve: „a SZENT VÁROS" (Jel. 21, 2). Babilonnak meg a nagysága van kiemelve. Így van nevezve: „a NAGY VÁROS" (Jel. 18, 10). Tizenegyszer van a Jelenések könyvében „nagy"-nak nevezve.

Akik kegyelemből hit által részesültek Krisztus természetében és igazi szentségben, Isten iránti engedelmességben élnek, azok beépülve Jeruzsálembe azzal együtt épülnek. Azok viszont, akik nagyságra törekednek itt a Földön (emberek előtti látszatra és tiszteletre), azok Babilonba épülnek be.

Már nagyjából 1900 éve hangzik a felhívás Isten népéhez: „Jöjjetek ki belőle (Babilonból) ÉN NÉPEM, hogy ne legyetek részesek a bűneiben és vele együtt ne büntettessetek" (Jel. 18, 4 - Living fordítás).

A felhívás még sürgetőbb ma, ahogy közeledünk e jelen korszak végéhez. Nagyon sajnálatos, hogy éppen Isten népe képes összekeveredni Babilonnal, és így osztozik büntetésében - ha nem törődik Istennek e felhívásával, amelyik pedig annyira érthető. Evangéliumi tantételekhez való ragaszkodás megléte, vagy az, hogy valaki már „Krisztus mellett döntött", senkin sem fog segíteni azon a napon, ha nem élt az igaz tanításnak megfelelő életet vagy nem teremte meg az engedelmesség cselekedeteit, amik a valódi hitnek az ismertetőjelei.

Mennyire mély vágya volt Istennek, amikor az embert a saját képére teremtette, hogy az ember isteni természetben részesüljön és kifejezze az Ő dicsőségét.

És amikor az ember elesett, mennyire nagy árat volt képes Isten fizetni, „elküldeni saját Fiát a bűnös hús hasonlóságában és a bűnért, a bűnt kárhoztatni a húsban", hogy elkészíthesse az utat az ember helyreállításához és visszahozhassa oda, ahol betölthetné ismét az isteni szándékot.

Az Atya, a Fiú és a Szent Szellem együtt cselekszik az ember megváltásának és átváltozásának e művén. És bár sokan, férfiak és nők, esztelenségükben nem akarnak engedni Istennek, mégis az isteni szándék be fog teljesülni a maradékon (azon keveseken, akik megtalálják az életre vivő keskeny utat). Azokon, akik alárendelik magukat Istennek, ahogy azt Jézus tette, és akik által Isten dicsősége nyilvánvalóvá fog lenni, nem csak most az időben, hanem az örökkévalóság koraiban is, amikor kegyelmének mindent felülmúló gazdagságát a Krisztus Jézusban megmutatja rajtuk.

Övé legyen minden dicsőség most és örökké.

Akinek van füle a hallásra, hallja.